Böjt 2. vasárnapja - reminiscere

Emlékezzél, szól a mai vasárnap zsoltára. Emlékezésre hív bennünket a zsoltáros. Emlékezés a múltra, és Istenre, akivel a múltban találkoztunk, vagy akivel a távoli múltban elődeink találkoztak.
De azért még felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán miért is kell emlékezni, mit nyerünk abból, hogy egykor elődeinknek Istenélménye volt?
Némi cinizmussal mondhatjuk, hogy attól, hogy visszaemlékszünk az aranycsapatra, Puskásra, Grosicsra és a többiekre, meg a 6: 3-ra, attól még a jelenlegi magyar foci nem lesz jobb.
Sőt, némileg komplikáltabb az egész helyzet, mert csak fájdalmasabb múlt és jelen közötti feszültséget látni.
De van amiben mindenképpen segít bennünket az emlékezés. Abban, hogy észrevegyük, ha valami nem az, mint aminek látszik, vagy látszani akar.

Talán az egyik legalapvetőbb élményünk, hogy az, amivel találkozunk, nem az, aminek látszik. Nem az a kenyér, nem az a virsli, vagy a rántott pulykamell, amit mirelitáruként, bezacskózva lehet venni, félkészen panírozva, nem az az ital, amit gyümölcsléként árulnak, nem az a film, ami regényfeldolgozást ígér, de a forgatókönyv köszönőviszonyban sincs a regény alaptörténetével.
A dolgok nem azok, mint aminek látszanak. De ez semmi ahhoz képest, amikor az ember arra kell, hogy rádöbbenjen, hogy az emberek sem azok, mint aminek látszanak.

Az ökumenikus imahét nyitó alkalma utáni fogadáson ott ülök a Görög katolikus Egyházközség termében velem szemben két püspök: keresztes Szilárd és Bosák Nándor. Témák váltják egymást, aztán valahogy szóba jön Róma, és a Szent Péter Bazilika Keresztes Szilárd Püspök szól néhány szót ottani élményeiről. Én érdeklődéssel hallgatom, hiszen nem jártam még ott, kérdés, hogy fogok-e valaha, és mit sem tudva, hallgatom a mellékhajókban lévő oltárok használatáról szóló eszmecserét. A püspök jelenléte láthatóan erősen megváltoztatja a helyi görög-katolikus kollégák magatartását, láthatóan tartanak tőle, véleményétől, intézkedéseitől, egyébként hírhedt érzéketlenséggel szokás a lelkészeket helyezgetni görög-katolikus körökben. Megértem óvatosságukat.
Közben a vacsora egy viszonylag korai pillanatában Keresztes Szilárd angolosan távozik. Két nap múlva, lelkészi munkaközösségi ülésünkön egyik kollégám hívta fel a figyelmet arra, hogy a világhálón olvasható egy részletes tanulmány Keresztes szilárd ügynök múltjáról. A kimerítő beszámoló hátborzongató részletességgel tárja fel a püspök ügynöki tevékenységét.

Annak idején Ordass Lajos evangélikus püspök egy malíciózus megjegyzést tett arra, hogy júdás benne van az egyházban, de miért törvényszerű, hogy ő is irányítsa, akkor még senkinek nem volt tudomása arról, hogy három evangélikus püspöknek is volt ügynök múltja.

Nemrég lelkészi internetes levelezőlistánkon egy kollégánk, aki teológusként még a múlt rendszerben elhagyta az országot, és csak a rendszerváltás után költözött újra haza, sommás levélben reagált a Keresztes püspök ügynökmúltját feltáró hírekre. Azt írta: mennyire abszurd, hogy azok, akik eladták magukat a rendszernek, és minden szinten kollaborációra törekedtek, sőt, belementek abba, hogy az egyházat negyven éven belül elsorvasszák, felszámolásra alkalmassá, és életképtelenné teszik, ezek közben saját egyházi közegükben élet és halál teljhatalmú urai voltak.
A szembenézést ezzel nem spórolhatjuk meg. Sőt, ez a múlttal való szembenézés egy rendkívül fontos tanulsággal szolgál.
Ez a tanulság pedig közvetlenül kapcsolódik mai alapigénkhez.

Ézsaiás könyve használja egyedül a Bibliában azt a kifejezést, melyet vadszőlőként szokás fordítani a szövegösszefüggést alapul véve, bár megjegyzem, hogy ez egy költői szöveg, és így a szerző megengedhetett magának költői túlzásokat: Ézsaiás tankölteményét - igazán szöveghűen valahogy így kellene fordítanunk: és (a nemes venyigéken) termett valami büdös. Az Ószövetség legkorábbi fordításában a Septuagintában nem is próbálják a lesújtó végeredményt a szőlőhöz kapcsolni, hanem merészen tövisnek fordítják az érthetetlen szót: a mi szempontunkból ez rendkívül lényeges: mert nem a szőlősgazda sikertelen próbálkozásáról van szó, hanem arról, hogy a sok munka, gondozás hiábavaló volt, mert a jól őrzött szőlőskert is végül a tövisek martaléka lett. A töviseké, melyekből a mediterrán vidéken oly sokféle nő, hogy nem is lehet számba venni őket. A magvető példázatában ezek a tövisek fojtják meg a sziklás talajba hullott magból kikelt búzát. Ady Endre szellemében, vagy az ő szavaival valahogy így fordíthatnánk magyarra a próféta énekében beállt fordulatot: végül égig érő giz-gazok borították el a szőlőskertet. De olyan giz-gazok, melyek külsőre egy rendezett szőlőskert benyomását keltik.
Ézsaiás egészen szabályos allegóriát alkot: Meg is adja a kódot a megfelelő olvasathoz: a szőlőskert Izrael népe, Isten a szőlősgazda. Ha pedig ilyen egyszerű a képlet, akkor viszont nem arról van szó, hogy Isten hiába adja a kegyelmét, mint vadszőlőbe az oltványt.
Most helyezkedjünk bele a prófétának és hallgatóságának helyzetébe. Nyilván meg voltak kortársai győződve arról, hogy Ők Isten remek és gazdagon termő szőlőskertje. Látszat szerint talán tényleg úgy tűnt, látszat szerint remek nemzedék voltak, telve hittel, és áldozathozatalra való készséggel. De csak a látszat szerint. Volt aki szerint éppen hogy lesújtóan festett Istennek ez a szőlőskertje. Erről szól Ézsaiás helyzetjelentése.
Reminiscere vasárnapja van, emlékezésre vagyunk ma felszólítva. Arra, hogy emlékezzünk és nézzünk szembe a giz-gazokra, melyek a szőlő helyén éktelenkedtek, nem a két és félezer évvel ezelőtti – ki tudja milyen vallási és egyéb – Ézsaiás korát illető problémákra, nehézségekre. Hiszen ki tudja már azokat egyáltalán megközelíteni.
Nekünk elég bőven feladatnak a közelmúlt. Talán még ez is meghaladja az erőnket.
Hadd emlékezzem egy kicsit. 1984-ben jelentkeztem a teológiára. Azon az augusztuson volt a felvételi ideje is, amikor személyesen is találkoztam a felvételi bizottság élén Káldy püspökkel. Néhány nappal korábban szüleimmel együtt néztem a tv-ben az élő közvetítést a nagygyűlés istentiszteletéről, melyen Káldy szolgált. Aztán a felvételi idején hallottam is, hogy az LVSZ elnökének választották.
Akkor még senki sem tudta, hogy a püspök rendszeresen találkozott fedőtisztjével különféle Budapesti lakásokon. És mintegy 1200 oldalnyi jelentés találtak az aktáiban személyes, egyházmegyei és egyházi történésekről, valamint külföldi útjairól egészen 1978-ig. Csak összehasonlításként: Tolkien regénye, a Gyűrűk Ura sincs ennyi, az csak 1130 valahány oldal.
És mondom, nem ő az egyetlen, az összes rendszerváltás előtti egyházvezető érintett. Világi lapok, történelmi újságok hasábjain több részes cikksorozatok foglalkoztak az evangélikus egyházvezetők ügynök – múltjával.
Milyen múlt terheli ezt a szőlőskertet, Istennek ezt a szőlőskertjét, a mi egyházunkat?
„Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesem szőlőjéről! Szőlője volt kedvesemnek kövér hegyoldalon. Fölásta és megtisztította a kövektől, beültette nemes vesszővel. Közepére tornyot épített, sajtót is vágatott benne. Várta, hogy jó szőlőt teremjen, de vadszőlőt termett! Tegyetek igazságot köztem és szőlőm közt! Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit meg nem tettem? Vártam, hogy jó szőlőt teremjen, miért termett vadszőlőt? Most én megmondom nektek, mit teszek szőlőmmel: lerombolom a kerítését, hogy lelegeljék, kidöntöm a kőfalát, hogy összetiporják! Hagyom, hogy elvaduljon: nem metszik, nem kapálják, fölveri a tövis és a gaz.

Mintha ennek az ézsaiási éneknek a továbbgondolása lenne Jézus gonosz szőlőmunkásokról mondott példázata. Annak is éppolyan fenyegető a vége, mint Ézsaiás szövegének. Mit fog tenni vajon a gazda ezekkel a gonosztevőkkel? Kérdezi a példázat végén Jézus?

A fenyegetés, és annak beváltása, valamint a valóság közötti feszültség adja meg a helyes hitbeli, teológiai felismerést.

Éppen közelmúltunkkal való közös szembenézésünk adhatja meg nekünk azt a hitbeli felismerést, hogy Isten hogyan vezeti egyházát, hogyan pásztorolja nyáját.
A hosszú évek nyomora között úgy tűnt, nem törődik vele, és hagyja, hogy juhok ruhájába bújt farkasok álljanak az élén. Úgy tűnik, hogy tétlenül nézte, hogy júdások vezessék nyáját.

Éppolyan világosan áll előttünk a tény, Kajafás ítélkezik Jézus felett – a római kollaboráns ítélteti halálra Isten Fiát. És Isten akkor sem avatkozott közbe.
És azóta is így van, ezt a közelmúlt tükrében látni kell: A kollaboráns kajafások ítélkeztek Isten gyermekei felett.

De ahogy Jézus esetében sem a kereszt volt a végpont, hanem jött húsvét és pünkösd, úgy a mi történelmi időnkben is el kell, hogy jöjjön a megújulás és a lelki újjászületés ideje. De hogy ebben mennyire fontos szerepe van a múlt reális látásának, az számomra ma már nem kétséges. Hogy ne kísérthessen meg bennünket az, hogy emberekbe vetjük bizalmunkat.
Hiszen éppen az képes a feltámadás és pünkösd csodájában reménykedni, akinek semmi más – hite alapjaként, bázisaként semmi egyéb nem maradt. Az képes a kereszt botrányát elfogadni, aki szembesült azzal, hogy Isten távolmaradásában, hallgatásában és látszólagos tehetetlenségében, és azzal, hogy Júdásokat hagy triumfálni egyháza élén, hogy kajafások ítélkeznek gyermekei felett, ezzel éppen a kereszt és a feltámadás titkának megértéséhez, hitbeli elfogadásához akar bennünket közelebb vezetni. Ámen