„Amikor Aháb elmondta Jezábelnek mindazt, amit Illés tett, és hogy a prófétákat megölte karddal, Jezábel követet küldött Illéshez ezzel az üzenettel: Úgy bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal történt! Illés megijedt, elindult és elment, hogy mentse az életét, és elérkezett a júdai Beérsebába. Legényét ott hagyta, ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre. Odaérve egy rekettyebokorhoz, leült alá, meghalni kívánt, és ezt mondta: Elég most már, Uram! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél! Azután lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. De egyszer csak egy angyal érintette meg, és ezt mondta neki: Kelj föl, egyél! Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forró kövön sült lángos és egy korsó víz van. Evett és ivott, majd újra lefeküdt. Az Úr angyala másodszor is visszatért, megérintette, és ezt mondta: Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted! Ő fölkelt, evett és ivott, és annak az ételnek az erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, a Hórebig.”
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban,
aki mászott már meg kétezer méternél is magasabb hegyet, tudja: odafenn egészen különleges természeti jelenségek kápráztatják a szemet.
Két évvel ezelőtt, nyáron, egy kisebb baráti társasággal a Fogarasi Havasokban jártam. Itt található Románia második legmagasabb csúcsa, a 2535 méter magas Negoiu. Gyönyörű mindaz, ami ott a szem elé tárul. És mindaz, ami útközben éri az embert, egészen bámulatos, de életveszélyes is egyszerre. Ott már olyan terepeken megy végig a „turista”, amelyeken meg is halhat. Az éjszaka olyan fagyos, mint a forrásvíz, amelyben reggel gyötrelmes az arcmosás. Némelyik út mellett durva szakadék fut, és csak kapaszkodódróttal lehet mászni. Közben pedig izzad az ember tenyere, és húzza a hátat a hátizsák. Majd jön egy füvesebb, békésebb terep, ahol levegőt is lehet venni, és felfedezni, hogy süt a nap, miközben valahogy mégis köd van. Sőt dörgés is hallatszik. És hiába tudom, hogy július van, mégis szállingózni kezd a hó, majd eső esik, és sietni kell. Közben csúszik minden szikla, de feltétlenül fedezéket kell találni, mert jégeső közeledik biztosan. És így is lesz. Bádogszállás azért van, ott kopoghat már a jég, és közben dörög, meg villámlik. Majd hirtelen eláll, és újra kisüt a nap, párolog a völgy, és megint elindul a csapat, hogy néhány kilométer után már jóval magasabban, térdig gázoljunk a júliusi hóban.
Akár egy kétnapos túra alatt is több évszakot lehet egyszerre átélni. Valami káprázatos mindez. Egy természeti show, amelyben tulajdonképpen minden helyesen és jól működik, ahogyan kell, csak az idegen számára szokatlanul. Tiszteletet kíván az embertől a hegy. És alkalmazkodó képességet.
Odafönn valóban még parányibb az ember. Olyan jelentéktelen kis pont, hogy fel sem tűnne, ha a mélybe zuhanna. Ott fenn is beigazolódik, nem ura sem életnek, sem halálnak.
És a Negoiu még csak nem is Földünk legmagasabb pontja.
Felolvasott szakaszunk egy olyan szövegkörnyezetből származik, amely komoly szimbólumgyűjteménynek nevezhető. E gyűjtemény egyik legfontosabb darabja pedig a hegy maga. Egészen pontosan két hegy: a Kármel és a Hóreb.
A Kármel, Izráel egyik ékessége, Haifa közelében. Nem túl magas, 535 méter, de híres borvidék. És barlangjai, sírbarlangjai is ismertek. Abban a történetben is, mely közvetlenül előzi meg a felolvasott részt. Eszerint, itt lévő barlangokba rejtőzött el nagyon sok zsidó próféta, Illés is, Aháb király és felesége, Jezábel üldözőhadjáratai elől. Hogy mi a történelmileg tisztázott és mi a legendáris, csak a Bibliában szereplő elem Izráel ie.9. századi politikájából, és benne mi Illés valódi helye és szerepe, nagyon izgalmas kérdés. A hegy pedig nagyon fontos politikai és szakrális helyszín. Kármel hegye egyidejűleg töltötte be a határ és az összekötőkapocs szerepét az izráeli és kánaáni vallás között. Eredetileg Baál-szentély állt a csúcsán, majd Dávid és Salamon uralkodása idején újra zsidó befolyás alá került, majd megint kánaáni kultuszi központtá lett. Aháb tulajdonképpen a szomszédos népekkel való jó kapcsolat érdekében nem erőltette a jahwista kultuszt, de nem tiltotta az idegen kánaáni vallást sem. Egy ilyenfajta liberális nyitottságot, érthető okokból, a politika többre értékel, mint amennyit ebből például egy bibliai elbeszélés később megörökít.
Példának okáért máris itt van a Kármel- hegyi istenítélet bibliai története e két szembenálló kultusz véres csatájáról, amelyben Illés könyörtelenül lemészárol több száz baál-papot és prófétát, igazolván Jahwe, Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének mindenekfelett álló hatalmát. A Baál semmire sem jó, haszontalan önámítás fohászkodni hozzá. „Jahwe az Úr, az Isten!- hangzik a próféta szájából.
Természetesen, amint a Kármel-hegyi esetről, úgy Illés személyéről és szerepéről is másként vélekedik egy történész, és másként egy zsidó rabbi, vagy egy keresztény teológus. Az egyik azt mondja, jószándékú, de valláspolitikailag szűklátókörű fundamentalista; a másik Isten ügyének szenvedélyes, karizmatikus hirdetőjeként, védelmezőjeként említi. Mindenesetre a Biblia egyértelműen Illés oldalán áll, aki elhivatott, bátor, hite erős és szilárd, és aki a zsidóság számára kiemelkedő példakép, a szabadítást hozó Isten gondviseléséről tanúskodó igazi próféta.
Mi, ezen a vasárnapon azonban nem látunk ebből az Illésből mást, mint egy összetört, megijedt, magába fordult, szorongó embert.
Illésünket elkergették a Kármelről, életveszélyesen megfenyegették, elfutott, hogy mentse az irháját, s most ott kuporog szánalmasan egy rekettyebokor alatt a pusztában, és közben azért imádkozik:
„Uram! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!” És különben is inkább itt haljak meg a pusztában erőtlenül, mint hogy az a pogány Jezábel végezzen velem.
Illés, éppen Illés, aki annyi mindenre képes volt, annyi erején felül való utat befutott, most depresszióba zuhan.
Nem sok, de akad néhány ábrázolás a próféta tusakodásáról. Például Rubens egyik festményén Illést éppen ebben a lelkiállapotban lepi meg Isten angyala. Ezen a képen rekettyebokornak se híre, se hamva. Sokkal inkább két csavarodó, barokk oszlop látható kétoldalt, talán valami kárpit is van a háttérben. Illés és az angyal rubenszien izmos testén pedig egyaránt hatalmas drapériák tekerednek végig. Az angyal egy kelyhet és egy darab kenyeret nyújt át a meglepődött, fejét kissé oldalra döntő Illésnek.
Keresztényként szinte reflexszerűen asszociálhatunk az úrvacsorára. A kenyérre és a borra, mely komoly lelki táplálék, mikor erőnk felett való út áll előttünk. És Illés kétségbeesett imája hallatán joggal asszociálhatunk Jézus Gecsemáné kerti imádságára: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat!” (Lk 22,42)
„Kelj, föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted!”- hangzik Illés felé az Úr angyalának tanácsa.
Határozottan állítom, felolvasott igeszakaszunk legfontosabb mondata ez.
Tulajdonképpen, mikor mondhatja nyugodt szívvel az ember, hogy az előtte álló utat játszi könnyedséggel végigfutja majd. Mikor mondhatja nyugodt szívvel a keresztény ember, hogy az előtte álló út nem erejét meghaladó? Mikor mondhatja ezt bárki, ha Illés, de kicsit Jézus is a döntő pillanatban az egész történet végét kívánja inkább.
Egy viszonylag régi prédikációt olvastam a héten. Még 1955-ben íródott. A lelkész két beszélgetést idéz fel ebben az igehirdetésben.
„Egyszer régebben egy fiatalemberrel beszélgettem”- így kezdi. ”aki elmondta, nem tud hinni Jézus Krisztus istenségében, de mindenesetre őt tartja a világ legtökéletesebb emberének, olyan eszményképnek, akit érdemes követni. Megkérdeztem tőle, hogy nos: és követi? Nem tudott rá azonnal felelni. Azt mondtam neki: Ha Jézus az ön eszményképe, el tudja-e határozni magát arra, hogy mindent eszerint az eszménykép szerint cselekedjék? Hajlandó-e kivetni mindent az életéből, ami ennek az eszményi embernek a véleményével ellenkezik és hajlandó-e mindent aszerint cselekedni, amint Jézus helyesli és ajánlja?- Elképedve mondta: Az lehetetlen, arra képtelen vagyok!- Nos, ez az ember, aki pedig nem hitt Jézus istenségében, mégis megérezte, hogy Jézus olyan magasra állította fel a morális mértéket, hogy azt emberi erővel lehetetlen elérni.
Tegnapelőtt olyan valakivel beszéltem- folytatja a lelkész-, aki hisz Jézus istenségében. Föltárta a szívét, és megmutatta azt a „fájó sebet”, amit egyik közeli hozzátartozója ütött rajta. Valóban nagy igazságtalanság történt vele, emberileg teljesen indokolt a haragja és neheztelése. Pszichológiailag tökéletesen indokolt az az indulat, amit benne annak a szomorú ügynek az emléke forral. Minden ember neki ad igazat,- csak egyedül Jézus nem. Ő azt mondaná: az indulat, ami benned van, nem az az indulat, ami énbennem volt, amikor engem bántottak, nem a bűnbocsánatnak, hanem a megtorlásnak az indulata. Meg is mondtam neki, lesütötte a szemét és azt mondta: képtelen vagyok megbocsátani!”
Erőtlenül magunkba roskadás, depresszió, szorongás, céltalanság, kedvtelenség, hegyről lefelé a pusztaságba. Ez az egyik oldalon.
Testi- lelki megerősödés, kenyér, pohár, Isten célt adó, irányt mutató szava, felszólítása: „Kelj fel!”, előretekintés, pusztaságból vissza a hegyre, Isten hegyére, a Hórebre. Mindez a másik oldalon.
A Kármeltől a Hórebig. A Baál hegyétől Isten hegyéig hosszú az út.
Illésnél negyven nap és negyven éjjel a pusztában.
A Hóreb elnevezés talán alig ismert. Sokkal ismertebb a Sinai. A Hóreb a Sinai- hegy maga. A hely, ahol Isten lakozik, ahol kinyilatkoztatja magát, és megjelenik az ember számára. Kőtáblákban még Mózes idején; földrengésben és tűzben, ahogyan Illés próféta várja, vagy halk és szelíd hangban, ahogyan végül kapja.
Onnan, ahol az ember nem találja Istent, odáig, ahol viszont megmutatkozik, hosszú az út. Legalább annyira hosszú, hogy néhányszor összetörjük magunkat, míg végig megyünk rajta. Olyan furcsa, mégis szükségszerű jelenség ez, mint a júliusi hó a Fogarasi Havasokban.
Fenn, 2535 méter magasan az ember nem feltétlenül Istent látja a felhőben, a jégesőben, a víztől csúszós sziklában végképp nem. A mennydörgésben sem. De abban a kicsiség és törékenység érzésben, ami ott van minden rossz lépésben és csúszós sziklában, vagy elszédülésben a szakadék mellett, abban benne van, hogy nem vagyok ura sem életemnek, sem halálomnak.
Hogy összeroskadhatok, és erőtlenné válhatok, mint Illés, nincsen kizárva. És arra sincs garancia, hogy maholnap nem tántorodom meg egy feladat, ügy előtt, melyet korábban elszántan, hittel és fiatalosan vittem. Arra azonban mindenki számára ígéret van, hogy erőnkön felül való utunkhoz Isten maga ad erőt.
Oculi vasárnapján még tudatosabban irányítjuk figyelmünket Istenre. Már a bevezető zsoltár szavai erre utaltak: „Szemem az Úrra néz szüntelen.”
Ezzel tökéletesen egybecsengenek a 121. zsoltár sorai, melyek egytől egyig egy útnak indító áldás szavai:
„Tekintetem a hegyekre emelem:
Honnan jön segítségem?
Segítségem az Úrtól jön,
Aki az eget és a földet alkotta.
Nem engedi, hogy lábad
Megtántorodjék,
Nem szunnyad, nem alszik
Izráel őrizője!
Az Úr a te őriződ,
Az Úr a te oltalmad jobb kezed felől,
Nem árt neked nappal a nap,
Sem éjjel a hold.
Az Úr megőriz téged minden bajtól,
Megőrzi életedet.
Megőriz az Úr jártodban-keltedben,
Most és mindenkor.”
Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk, mennyire jó, hogy Fiadtól nem vetted el a keserű poharat, ahogy kérte. Mi lenne most kereszted nélkül velünk? Mi lenne a mi reménységünk, mi más adhatna igazán erőt az előttünk álló, erőt próbáló feladatokhoz? Hálával köszönjük meg mindezt neked. Ámen.
