Ezek után Jézus elment Galilea tengerének túloldalára. Követte tehát nagy sokaság, mivel látták a csodás jeleket, melyeket a betegekkel tett. Jézus pedig felment a hegyre, és ott leült tanítványaival. Közel volt a páska, a zsidók ünnepe.
Amikor Jézus feltekintett és látta, hogy hogy nagy sokaság megy hozzá, így szólt Fülöphöz: - Honnan vásároljunk kenyeret, hogy ezek egyenek?” Ezt azonban azért mondta, hogy próbára tegye őt, mert Ő maga tudta, hogy mit fog tenni. Fülöp így felelt neki: - „Kétszáz dénár értékű kenyér sem lenne elég nekik arra, hogy mindegyikük kapjon abból egy keveset. Tanítványai egyike, András, Simon Péter testvére viszont azt mondta: - „Van itt egy kisgyermek, akinek van öt árpakenyere meg két szárított hala. De mi az ennyinek?” Jézus így szólt: - „Ültessétek le az embereket!” Nagy fű volt azon a helyen. Leültek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus tehát vette a kenyeret, és hálát adva átadta az ott ülőknek, hasonlóképpen a halakból is, amennyit akart. Amikor pedig jóllaktak, azt mondta tanítványainak: - „Gyűjtsétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!” Összegyűjtötték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az étkezőktől megmaradt öt árpakenyér darabjaiból. Az emberek pedig, látva a jelet, amelyet tett, azt mondták: - „Valóban ez a próféta, aki eljön a világra!” Jézus azonban tudva azt, hogy el akarnak jönni és magukkal ragadni őt, hogy királlyá tegyék, ismét eltávozott a hegyre, egymagában.
A virágkarneváli felvonulás egy sajátos eleme a cukor-szórás. Többnyire lengén öltözött fiatal hölgyek szokták hanyag mozdulatokkal a tribünön ülő közönség sorait elárasztani kis apró, celofánba csomagolt cukorkákkal. Többnyire gyerekkel az ölemben élem át ezeket a pillanatokat, felemás érzésekkel, hiszen nem szívesen adok a szájába ilyesmit, persze a gyerek szeretne. Ha éppen oda repülne egy ilyen útjára bocsátott cukor, akkor nem tiltakoznék… De az évek során még egyszer sem fordult elő, hogy éppen abba az irányba szórtak volna egyet is. Pedig a fiaim nagy virágkarnevál-rajongók. Még pár évig – amíg nagyobbak nem lesznek – addig elképzelhetetlen lesz, hogy mi ne üljünk ott a padok egyikén.
A kilenc év alatt eddig egy virágkarnevált hagytunk ki. De még soha nem fordult elő, hogy egy árva cukor a mi helyünkön ért volna célt. Hiába is próbáltam tekintetemmel befolyásolni a röppályáját. Mellettünk már csapódtak be cukrok, olyan is volt, hogy közvetlenül a szomszédunk – egy számomra ismeretlen, ötvenes férfi arcmagasságban elkapott egyet, így – mint a legyet, és reménykedtem, hogy lovagiasan átadja nekünk, de nem ezt tette, hanem akkurátusan kibontotta a celofánból és a szájába mélyesztette - a szemünk láttára.
Szóval nekem a cukor szórás alapvetően egy frusztráló élmény. Sosem volt még szerencsénk vele.
A kenyérszaporítás története számomra az egyetlen egy olyan lehetséges lelki támpont, ellenpont, mely képes visszabillenteni a kizökkent egyensúlyt.
Márpedig könnyen megeshet, hogy az étel, mely áldást és békét, az összetartozás élményét kellene hogy adja, éppen az ellenkezőjének a kiváltójává váljon:
A sorkatonai szolgálat alatt az ember szűkében volt örömteli pillanatoknak, de ezek közül kiemelkedett az, amikor az ember csomagot kapott otthonról. A küldeményt a délutáni sorakozó során lehetett megkapni. Aztán felvitte az ember a körletbe, és felbontotta. A körlet többi lakója mind odagyűlt, merthogy mindent be kellett adni a közösbe. Mivel a csomagok többnyire különböző – a laktanyában beszerezhetetlen finomságokat tartalmaztak, a közösbe kitett nyeles húsok, és sütemények, disznótorosok hamar eltűntek. Ha az ember negyed órával később érkezett, többnyire semmi nem maradt.
Egyik megrázó élményem az volt, mikor egyszer a szüleimtől kaptam csomagot őrszolgálat miatt nem tudtam személyesen átvenni, valaki felvitte a körletbe, ott pedig a megkérdezésem és beleegyezésem nélkül felbontották, és megdézsmálták a tartalmát. A fiú, aki helyettem átvette, első időszakos lévén, hiába tiltakozott az ellen, hogy a többiek felbontsák, aztán pedig hiába akart volna elkülöníteni nekem a finomságokból, reménytelen küzdelem volt feltartóztatnia a többieket. Mikor a fegyverszobából feljöttem a körletünkbe, már csak az üres doboz fogadott, benne egy pár soros levél, amit Anyám írt, és egy könyv, melyet kértem, hogy küldjenek el, meg a kifosztott csomagolópapírok és zacskók, morzsák és szagok, amik alapján képet alkothattam arról, milyen is lehetett a csomag ép állapotában.
Megtapasztaltam az emberi étvágy minden erkölcsi korlátot áttörő erejét, a saját káromra, és bizony fontos tanulságok következtek belőle. Ebben az esetben az étel nem az emberi közösséget erősítő, áldásos eszköz volt az összetartozás és az egymás iránti szolidaritás és elfogadás kifejezésére, hanem éppen fordítva.
Emlékszem arra, mikor az ötezer ember megvendégelésének történetét először olvastam, felötlött bennem, hogy miként is lehetne egyáltalán rendet tartani ötezer éhes ember között? Hiszen egy körletnyi – azaz huszonnégy ember sem volt az önkorlátozásnak arra a minimumára képes, hogy tiszteletben tartsa más tulajdonát.
Aki osztott már élelmiszert nagyobb létszámú ember számára, az tudja, - én egy szűk éven át csináltam a Nagyharsányi Menekülttáborban, hogy mindig vannak ügyeskedők, akik megpróbálnak plusz adagokhoz jutni.
Alapszabály, hogy zárt dobozban kell odaadni, amiben egységesen ugyanazoknak a dolgoknak kell lenniük. Így valahogy rendet lehet tartani.
Ellátástechnikailag is kérdések tömegét veti fel a történet: Ahogy a szinoptikus evangéliumok elmondják, ötös csoportokban ültették le az embereket, az akkor összesen ezer csoporthoz kellett a tanítványoknak odamenni. Még ha tizenketten végezték ezt, az is fejenként nyolcvanhárom csoport. Egy csoportban ült öt férfi és hozzávetőlegesen ugyanennyi nő, és még ott vannak a gyereke is. Tehát egy csoportban legalább 10-15 ember kellett, hogy üljön. Olyan másfél kiló kovásztalan árpakenyér kellett a tizenötös csoportnak ahhoz, hogy optimálisan jóllakottnak tekinthessük őket. A tanítványoknak fejenként legalább 124 kg élelmiszert kellett egyik helyről a másikra vinniük, összesen másfél tonna élelmiszer került szétosztásra, de nem úgy, hogy az emberek sorba álltak érte, mindezt a tanítványok mozgatták meg.
Egyébként pedig, egy ilyen - spontán módon földre telepedő embercsoport között minden lehetséges abusus fellelhető.
Aki megpróbálja a gyakorlatban a történteket elképzelni, elég hamar zátonyra kell, hogy fusson fejtegetésében. Az egész jelenet teljesen elképzelhetetlen.
Nagy megkönnyebbülést jelentett számomra az, amikor ennek az evangéliumi történetnek a magyarázatait olvastam, ugyanis teológiai, bibliamagyarázati olvasmányaim során kiderült számomra, hogy soha senki nem értelmezte ezt a történetet szó szerint.
Wellhausen, a vallástörténet egyik legjelentősebb alakja annyit mond a történet kapcsán, hogy a számok a szóbeli hagyományban általában megváltoznak.
A klasszikus allegorikus egyházi értelmezés szerint az öt kenyér Mózes öt könyvére utal, a tizenkét kosár a tizenkét apostolra, a két hal pedig a Zsoltárok Könyvére és a Prófétákra. Ilyen módon a lakoma a törvényt evangéliummá, a régit új szövetséggé változtató világegyház átfogó képévé válik, amelyben az apostolok kiosztják az embereknek az igehirdetés kenyerét.
A reformátorok pedig úgy gondolják tovább, hogy – e történet szerint - Krisztus a pásztori feladatát a test gondozására is kiterjeszti, és nem hagyja, hogy az övéi nélkülözzék az élethez leginkább szükséges dolgokat.
Ezért is került az egyház liturgikus rendjében ez a történet éppen erre a vasárnapra.
A Nagyböjt felén túl, a negyven napos böjti, sivatagi
vándorlás javarészét megtéve örömmel áll meg ezen a vasárnapon a hívő ember. Lelkében már szinte ide látja Jeruzsálemet, Isten
városát. Az ősi leatare-vasárnapi liturgiában többször is visszatér 122. zsoltár, mely eredetileg a Jeruzsálembe zarándoklók öröméneke volt, amellyel beléptek a fáradságos út végén a Szent Városba.
„Örülök, ha ezt mondják nekem, az Úr házába megyünk, Lábunk megáll kapuidnál, Jeruzsálem.” Olvashatjuk a 122. zsoltár elején.
A mi zarándoklásunk is e város felé tart, csak már nem annyira a földi metropolisz utunk célja, hanem az Örök, Mennyei Jeruzsálem.
A páska liturgia legünnepélyesebb pillanatában, a széder este során így búcsúznak egymástól a vacsora résztvevői: Jövőre Jeruzsálemben!
Így köszöntek azok, akik diaszpórában éltek, akiknek nem adatott meg a lehetőség, vagy egyszerűen nem engedhették meg maguknak, hogy a páska ünnepét Jeruzsálemben éljék át.
Volt ilyen ember bőven Jézus idejében is. Galileai napszámosok, béresek, iparosok, földművesek, akik Galileában kellett, hogy megünnepeljék a húsvétot.
Aki tehette, már mind úton volt Jeruzsálem felé, már valahol a Jordán völgyében járhattak, maguk mögött hagyva Galilea zöldellő dombjait.
Egy ilyen emberekből álló népes csoport szerepel felolvasott igénkben. Olyan emberek, akik vallási kötelességüket kénytelenek megélhetési gondjaik miatt elhanyagolni, akik azért még szeretnék valahogy kivenni részüket az ünnepre készülésből. Ők is éppúgy telve vannak várakozással, mint azok, akik zarándoklatra indultak.
Azok, akik eljutottak ebben az időszakban Galileából Jeruzsálembe, igen szűkös lehetőségek várták. A kor meghatározó tanítójának néhány évtizeddel korábban még meg kellett határoznia a páska ünneplésének keretei között azt a minimumot, mely még érvényesnek számított. Ez egy olajbogyónyi rész a páskabárányból. Ha valaki hozzájutott Jeruzsálemben ennyihez, az már nyugodt szívvel indulhatott haza.
Tehát ne úgy képzeljük, hogy a Jeruzsálembe zarándoklók dúskáltak az ünnepi fogásokban.
Ennek tükrében érthetjük meg igazán annak a történetnek a mondanivalóját, mely az egyik legtöbbször elmesélt incidens az egész újszövetségben.
Az első három evangélium ötször adja elő, és ez az egyetlen esemény Jézus galileai működésének csúcsperiódusából.
Annyira fontos, amit képletesen elmond a történet: a bőséget Jeruzsálemben hiába keresik a páskazarándokok, a bőség – főleg páska ünnepének bősége - ott van, ahol Jézus: ő adja, Ő teremti ezt a bőséget.
Egy étel önmagában közömbös dolog, a fontos, hogy hogyan nyúlunk hozzá: mert ha azért vesszük, hogy kifejezzük vele az összetartozásunkat, szolidaritásunkat, egymás iránti elfogadásunkat, akkor áldássá válik. A Bibliai látásmód ezt ki is fejezi: például az áldás poharáról beszél, és a megáldott kenyér maga áldássá lesz, azaz áldásos tartalmakat hoz elő az emberből.
Így a legáldásosabb étel az lehet, melyet Jézus önmaga testének és vérének jeleként adott közre a páska ünnepének előestéjén. Egy étel, mely az önzés tökéletes ellentéte, egy étel, mely lehetetlenné tesz minden önzést és mindenkit önössége feladására késztet. De az úrvacsora mellett itt van ez a történet is, mely arra hivatott, hogy megtanítson bennünket nemcsak az étel vételének és adásának, hanem az egész élet helyes – Jézusi szemléletének elsajátítására: A döntő a mi hozzáállásunk: hogyan nyúlunk hozzá, ha úgy adjuk tovább, hogy adunk és elfogadunk, nemcsak az ételt, hanem egymást is egyben.
Felkínáljuk magunkat és elfogadnak minket: a másik felkínálja magát és mi elfogadjuk. Ezeken az eseményeken keresztül bomlik ki az élet, az életünk. Ez maga a szentség, az áldás forrása: mely nem fogy, inkább gyarapszik és bőséget ad. Ámen
