„Mivel tehát megigazulunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében. De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által. Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.”
Kegyelem Néktek és Békesség Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunk Jézus Krisztustól. Ámen.
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban,
tavaly nyáron rendezték meg a németországi Köln városában a 31. evangélikus „Kirchentag”-ot. Én is jártam ott, meg még sokan innen Magyarországról, egyházunkból kíváncsiak voltak a közel háromezer rendezvény valamelyikére. Nemcsak a város szívében, a dóm környékén és a vásárközpontban lehetett előadásokat, istentiszteleteket, kiállításokat, pavilonokat meglátogatni, de Köln egyes városnegyedeiben is. Így Köln-Mühlheimban is, ahol mostanra már nagyon sok muzulmán él, és ahol külön mecsetük és üzleteik vannak. Ebben a negyedben rendeztek egy háromnapos pódiumbeszélgetést a keresztények- zsidók- muszlimok közötti párbeszédek lehetőségeiről. Izgalmas téma- gondoltam-, így elment meghallgatni a beszélgetéseket.
Ami, pontosabban, aki miatt most mindezt említem, az egy Jalil Schwarz nevű 70 év körüli férfi. Ő egy, és most kell nagyon figyelni, palesztinszületésű, arab keresztény. Itt Debrecenben is élnek arabok, akik valamikor tanulni jöttek, majd itt házasodtak meg és telepedtek le. Olyanok is, akik tanulmányaik után hazamentek, vagy továbbálltak nyugatra. Az ember először nem is gondolja, hogy akár keresztények is vannak közöttük, nemcsak muszlimok.
A lényeg a lényeg, ez a Jalil Schwarz nevű ember már régóta, 1955 óta Németországban él, és amióta nyugdíjas lett, szívesen főz, például ilyen nagyobb rendezvényeken. Szerelemből főz. És elkötelezettségből, és mert úgy érzi, küldetéstudata indítja erre.
„Békeszakács”- így nevezi magát. Ő a „Békeszakács”, aki minden tál orientális ételével Palesztina és Izráel konyhájából, adományokat gyűjt egy nagyon nemes célra. Egy olyan óvoda felépítéséhez Izráelben, Jaffától néhány kilométerre, amelybe zsidó, keresztény és muszlim gyerekek járnak. Az óvodának már neve is van: „Ábrahám sátra”. Ábrahám sátrában egy olyan generáció nőhetne fel, amelyik kész arra, hogy a másikkal megbékélve, békességben éljen.
Ez a békesség persze csak egy szintje a megbékélés fogalmának. Az a szint, amely ember és ember, nemzet és nemzet, vallás és vallás között jöhet létre. Ki cáfolná, főként manapság, hogy a békültség e dimenziója nem életbevágóan fontos?
A megbékélés sosem csak a keresztények és az egyház dolga, magánügye volt. Ez az egész kozmosz, az emberiség ügye.
Egy Lochman nevű német teológus így fogalmazott: „Semmi sem fontosabb, mint a felebarátoddal való megbékélés…A megbékélés a gyilkosság ellentéte, éppen annyira teremtő, mint amennyire a gyilkosság megsemmisítő hatású.”
Mindezt nagyon jól ismerhetjük már a médiából. Hány hír szól arról, hogy valaki megint megölt valakit. Mennyi híradást hallunk arról, hogy itt vagy ott vérontás történt.
Van még egy szint, amely ugyanolyan fontos. A megbékélés önmagunkkal. „Hogy szerethetnél másokat, mikor magadat sem tudod elfogadni és szeretni.” Vagy „Csak az tud igazán egy másik embert szeretni, aki önmagát szereti”- ezeket a mondatokat már általános iskolában hallottam. Kicsi voltam, a magam alsós fejével értettem is talán ezeket. Nagyon divatos mondatok voltak. És ha egy felsős szájából hallottam, máris felnéztem rá, annyira bölcsnek tartottam. De minden komolytalanságot félretéve, ez valóban így van.
És érvényes mindez az önmagunkkal megbékültségre is. Amíg az ember saját magával nincs megbékülve, miként lehetne testvérével. Ki cáfolná annak igazságát, miszerint míg önmagammal nem vagyok egységben, nem lehetek felebarátommal sem békességben?
Ez az önmagammal egységben lét azonban nem csupán lelki egyensúly, vagy harmónia idebenn. Aki harmonizál, az tulajdonképpen kiiktatja az ellentéteket, el akarja nyomni a hamis hangokat. De nem erről van itt szó. Itt egy olyan állapotról (identitásról) van szó, mely éppen hogy megtartja az ellentéteket, és elfogadja a különbségeket. Ez egy olyan egység, amelyben a különbözőségek egymással megbékélten vannak együtt. „Megbékélt különbözőség” ez- így fogalmaz az az erdélyi szász teológus professzor is, aki Nagyszebenben a Protestáns Teológia evangélikus tagozatán tanít, és aki az Erdélyi Szász Lutheránus Egyház püspöke is, Christoph Klein. A megbékélésről sok előadást tartott már. Könyvet is írt ebben a témában, és a könyve elején a következőket mondja el: „Ha valaki Erdélyben, német evangélikusként egy olyan helyen nő fel, mint amilyen Nagyszeben (Sibiu), más nemzetiségűek: románok, magyarok, zsidók, cigányok és más vallásúak: ortodoxok, római katolikusok, görög katolikusok, reformátusok vagy más protestáns felekezethez tartozók között, önkéntelenül is megért valamit abból, mit is jelent valójában a sok népcsoport és felekezet magától értetődő, „természetes”, vagy másként szólva, Istentől való együttélése…” Ilyen környezetben kifejlődik az emberben az „ellentétek megbékéltetése” iránti készség.
Bizonyára több Szebenhez hasonló kulturálisan, etnikailag, vallásilag sokszínű várost sorolhatnánk fel, innen-onnan, mindenféle országokból. Ilyen szempontból maga Debrecen is változatos.
Összesen hét éven keresztül laktam a Teológus Otthonban. Ez az a kollégium, amelyben a teológusok és a hittantanárok, meg néhány más egyetemre járó, de evangélikus egyetemista lakik. Közel 60 fiatal, egy vagy két, korábban három ágyas szobákban.
El lehet képzelni, hogy miután egy fél tucat ember között is ritkán születik meg olykor az egység, akkor 60 között mennyi ennek a valószínűsége. Ebben a 60-ban van mindenféle temperamentum, gondolkodásmód, élettörténet, habitus, kegyességi irányzat, stílus, életkorkülönbség,…és így tovább. És mindezek egy fedél alatt, naponta együtt. Az íratlan cél pedig mindig: a „megbékélt különbözőség” megvalósítása volt, és remélhetőleg marad is. Nem úgy, hogy az eltéréseket elnyomjuk, uniformizálunk, hanem az eltéréseket megtartván alkotunk egy kerek egészet. Mert a megbékélésben ezek az ellentétek és eltérések igenis vállalhatók, hiszen a szeretet áll felettük.
Mivel a teológusok gyülekezete sem feltétlenül állt, áll önmagukkal megbékélt emberekből, ez az egység nem is tudott létre jönni. Mindig csak kicsiben, a hasonszőrűek között, de sosem a 60 ember között. Ez persze minden emberi közösségre jellemző. Mi, keresztények azonban igazán kilóghatnánk a sorból, hiszen a szeretet, melyet Isten mutatott meg Jézus Krisztusban, éppen egy ilyen nem mindennapi, „megbékélt különbözőséghez” vezethetne bennünket. A simul justus et peccator, az Isten előtt egyszerre igaz és bűnös ember élete tulajdonképpen erről a megbékélésről szól.
Az ember, akiért Jézus Krisztus meghalt a kereszten, s mi mindannyian ilyen emberek vagyunk, mindenkor magában hordja ezt a különbözőséget, ezt az ellentétet. De egységben hordozza magában.
„Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.”
A magát kereszténynek valló aligha beszélhet megbékélésről ember és ember között, illetve önmaga irányába, mindaddig, amíg nincs Isten és ember között megbékélés.
Bár inkább így fogalmaznék: csak azért békélhetünk meg egymással és önmagunkkal, mert Isten már megbékélt velünk.
„Békesség néktek!”- hangzik Jézus szájából mikor feltámadása után megjelenik tanítványainak. Vagy „Az Úr békessége legyen mindenkor veletek!”- hangzik az úrvacsorai liturgiában.
Ezek rendkívül komoly hangsúllyal szerepelnek liturgiánkban. Arra mutatnak rá, hogy a keresztény emberben ez a megbékélt különbözőség igenis megvan, létrejön. De számunkra, keresztények számára csakis a kereszt által.
A felolvasott, római levélbeli igeszakaszban van egy drámai kép. Hallgassák csak a Testvérek:
„Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.”
Egy pillanatra gondoljuk végig, ha úgy hozná az élet, hogy a mi életünk árán valaki más megmenekülhetne, és például választhatnánk is, ki legyen az, vajon kit választanánk?
Én azonnal édesanyámat mondom, és a testvéreimet. És egy-két barátom is eszembe jut. Értük azonnal, gondolkodás nélkül hősi halált halnék. Ezt határozottan érzem.
És egy idegenért? Egy hazugért? Egy csalóért? Egy gyilkosért? Egy gyanús alakért? Egy munkakerülőért? Egy alkoholistáért? Egy hajléktalanért? Egy szkinhedért? Egy ateistáért? Egy más vallásúért? Őket választanánk-e? Megmentenénk-e őket, ha úgy hozná az élet?
Kereszt nélkül nem megy. Isten szeretete nélkül nem megy. Jézus kereszthalála nélkül, amely mindenkiért, az előbb felsoroltakért egyaránt történt, nincsen békességünk. Jézus Krisztus kereszthalála látja a különbözőséget, látja az ellentétet, de nem eltörli azt. Hiszen van hajléktalan, van alkoholista, van fajgyűlölő és van gyilkos, és vagyunk mi is kitudja hányan, hányfélék, mifélék.
És önmagunkban is találunk ellentéteket, ellentmondásokat jócskán. Tulajdonképpen ezek tesznek minket azzá, akik vagyunk. Kereszténnyé is az tesz bennünket, hogy idebenn, mélyen hisszük és tudjuk, hogy igazak vagyunk és elfogadottak Isten előtt, Jézus által. S hogy nem vet el, hanem megtart, mert szeret, szeret, szeret.
Szeret minden nyugtalan és zaklatott gondolatommal, minden megbánt vagy nem megbánt tettemmel együtt.
„Az Úr békessége legyen mindnyájatokkal!”
Ez a békesség Istennel, Istentől, Istennek köszönhetően juttat el minket odáig, hogy embertársunkkal békességben legyünk. Mindegyikkel, mindenfélével, mindenféle felekezetűvel, mindenféle vallásúval, nemzetiségűvel. Elfogadva őket, mert engem is elfogadtak. Megbocsátva nekik, mert nekem is megbocsátottak.
És így lehetek önmagammal is békességben. Megbocsátva magamnak mindenféle ellentétet.
Ez a Jalil Schwarz, a „Békeszakács”, aki egy olyan óvodáról álmodik, amelyben a három nagy monoteista vallás legkisebbjei békében megférnek egymással, ezzel is példát mutatva a „nagyoknak”, nagyon is tudja, miről beszél.
Ez a nagyszebeni professzor szintén tudja, miért kell a megbékélés témájáról fiataloknak előadásokat tartani.
Az életünk kicsiben és nagyban, a jövőnk áll vagy bukik azon, hogy megbékélünk-e. Itt legbelül és kint a világban.
Azt pedig tudjuk, hogy Isten megbékélt már az emberrel.
Isten békessége, amely minden emberi értelmet meghalad, őrizze meg szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.
Ámen.
