„Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!
Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki.
A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok.
Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. De Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő pedig felelt: Itt vagyok, fiam. A fiú megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány?
Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt. Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, rárakta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére.
De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és már fogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az ÚR angyala a mennyből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.
Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett."
Egyszer egy turista egy kis vidéki faluba érkezett, méghozzá vonattal. Mikor a vonatról leszállt, megkérdezte az egyik – éppen fröccsöt iszogató – kalauztól, miket érdemes megnézni eme kicsi településen.
A kalauz – megvitatva fröccs-cimboráival a kérdést – felsorolta a helyi látványosságokat: egy régi kastély, szép templom, kilátó, és a temető.
A kíváncsi turista megköszönve a jótanácsokat, elindult, hogy felfedezze a települést, és sorra vette a hallott programpontokat, mígnem elért a temetőhöz. A temetőben csend honolt. Senkit nem talált ott. Legalábbis senkit, aki élt volna.
Csak sírokat. Sírokat, sírfeliratokkal: „Élt 9 évet.” „Élt 11 évet.” „Élt 3 évet.” Élt 6 évet.”
Megdöbbent. Hogy lehet – tette fel magában a kérdést - hogy itt mindenki ilyen keveset élt? Talán egy gyermektemetőben jár? Nagyon felkavarta a turistát, oly annyira, hogy nem hagyta annyiban, és izgatottan, gyors léptekkel felkereste a falu polgármesteri hivatalát, hogy kérdésére választ kapjon mihamarabb.
A falu jegyzőjét ott találta a hivatalban, aki készségesen állt a hivatlan vendég rendelkezésére. A turista így szólt:
- Elnézést hölgyem, hogyan lehetséges az, hogy a falu temetőjében a sírokra ilyen alacsony számok vannak felvésve?
- Tudja, kedves Uram, e faluban van egy érdekes szokás. Mindeki kap, élete kezdetén egy kis füzetecskét. A füzetecskébe mindenkinek bele kell írnia azokat a perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat vagy éppen éveket, amikor azt érezte az illető, hogy valóban élt. Amikor nemcsak úgy éldegélt, nemcsak túlélte a napokat, hanem valóban, boldogan megélte a pillanat ajándékát.
Amikor valaki meghal a faluban – folytatta a jegyző – a család elhozza a füzetet hozzánk, mi összeadjuk ezeket a megélt időszakokat, és az így kapott eredményt vésetjük a sírkőre. Mert más az az idő, amit valaki hivatalosan élt, és más az, amit valójában élt.
A turista megköszönte a választ, és könnybelábadt szemekkel folytatta útját.
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Két hét múlva húsvét ünnepe köszönt ránk.
Az embernek az az érzése, hogy még csak éppen hogy vége volt a karácsonynak, és már itt is van a következő nagyünnepünk. Kicsit olyan, mintha 2008-ra az idő teljesen átvette volna az uralmat az ember felett. Mintha a rohanásból-rohanásba elnevezésű játékot lenne hivatott játszani az emberiség.
Két hét múlva húsvét, és egyik pillanatról a másikra a jövőből jelen lesz, mi meg ott állunk széttárt kezekkel, hogy: „de hát mi erre nem készültünk fel!” Igen, böjt ötödik vasárnapján, judica vasárnapján, amikor a zsoltáros ezt kéri: „ítélj meg Istenem”, szeretnénk magunkénak tudni a húsvétra való felkészülés utolsó lehetőségének titkát. Szeretnénk, ha a következő két hét időszaka bekerülhetne egy – az előbb hallottakhoz hasonló - képzeletbeli „időösszegző” füzetecskébe.
Azt gondolom, hogy ennek az elképzelésünknek a megvalósulásához segíthet hozzá minket a mai napra elrendelt igehirdetési alapige, Izsák feláldozásának jól ismert története.
Akárhányszor is elolvasom Ábrahám és Izsák útját a hegyre, Mórijjá földjének egyik hegyére, sosem hagy nyugodni a kérdések-kérdése: Miért Istenem, miért? Miért nem vagy kiszámítható, miért kérsz őrültséget, miért nem válaszolsz a kérdéseimre?
Igen, amikor elhangzik az isteni mondat, hogy: „Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul”, akkor eszembe jut a tihanyi visszhang, az a jelenség, hogy visszhangzik bennem és körülöttem egy mondat, egy kérdés, egy szó: miért?
Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
A választalanság élménye azt hiszem, mindannyiunk élménye, hiszen ki ne állt már volna ott élete nagy kérdésével, visszhangzó fájdalmával, válasz nélküli életével az idők Ura színe előtt? Miért Uram? Miért most? Miért pont őt? Miért ilyen korán? Miért nem engedted megélni az életet?
Miért hagytad, hogy túlélési harccá alacsonyítsam le az életemet? Miért kellett Ábrahámnak (majdnem)gyílkossá válnia? Miért van ez a sok ellentmondás? Egyáltalán: hogyan érthetjük meg egy fanatizmus igényével előlépő és fellépő Isten életellenes kérését 2008-ban?
Igen, valljuk be, hogy tiltakozunk a választalanság ellen. Tiltakozunk az igazságtalansággal szemben. Tiltakozunk a számunkra elfogadhatatlan istenkép ellen. Tiltakozunk, mert nem tudjuk elképzelni, hogy Isten ma azt kérné tőlünk, amit Ábrahámtól kért. Tiltakozunk, mert tudjuk, hogy ha ilyet kérne Isten, visszautasítanánk.
Tiltakozunk, mert meg vagyunk győződve arról, hogy a szeretet, élet és feltámadás Istene nem kér ilyet. Nem kérhet ilyet. Tiltakozunk, mert a hitünk a tét, és a sok küzdelem árán újra meg újra megszerzett hitünket nem szívesen adnánk oda, nem szívesen áldoznánk fel. Főleg nem meggyőződésünkkel szemben.
A felolvasott történetben Ábrahám, a hit lovagja – ahogy a Kierkegaard a luhteránus filozófus nevezi őt – úgy érzi, hogy önmagát veszíti el, ha nem teljesíti a parancsot. Úgy tűnik, hogy Ábrahám nem kockáztatja bizalmon alapulú Isten-ember kapcsolatát azzal, hogy visszautasítja az isteni követelést, kérést, ultimátumot.
Nem kockáztatja meg azt, hogy esetleg távolabb kerüljön az Istentől akkor, amikor úgy érzi, soha nem volt még hozzá ilyen közel. Mindenről lemond, így nyer vissza mindent. Mindent felad az Istennel való abszolút közelség érdekében. Még az apa-fiú kapcsolat mélységét is, sőt még az ajándékba kapott fiú életét is. A totális lemondás mozzanata ez.
Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Egyik kedvenc filmemben, a David Fincher által rendezett Harcosok klubja című zseniális művészeti alkotásban hangzik el a következő mondat:
"Amit birtokolsz, az birtokba vesz. Csak akkor tehetsz meg mindent, hogyha már semmid sincs!"
És azt hiszem, Ábrahám életében az a pillanat, amikor semmije sincs nem más mint az előbb említett pillanat, vagyis a totális lemondás mozzanata. A „semmit se birtoklás” érzése. Amikor apai fájdalma, apai kétsége, ellentmondásos isteni hangok ellenére: mindent lerak, mindent elveszít, semmit se birtokol, és végül ővé lesz minden, és a mindene.
Ha van böjt ötödik vasárnapjának igazán tartalmi mélysége, akkor azt gondolom ez az: amit birtokolsz, az birtokba vesz, és ezáltal elvész a szabadságod. A szabadság – melyért Ábrahám megjárta azt a mélységet ahonnan már csak felfele van – az Istentől és az Isten által van. Nem vehető meg, nem zsarolható ki, nem magyarázható meg. Lemondással kezdődik, de boldogsággal végződik. Vagy azt is mondhatnám vallásos fogalmakkal: böjttel kezdődik húsvéttal végződik.
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Még két hét húsvétig. Még tizennégy nap vár arra, hogy bekerüljön kinek-kinek a képzeletbeli füzetecskéjébe a prédikáció elején hallott történetben elhangzott jegyzői mondat alapján: „Más az az idő, amit valaki hivatalosan él, és más az, amit valójában él.”
Én őszintén hiszem, hogy Ábrahám és Izsák történetének mélysége segíthet minket a böjti utunkon, segíthet a húsvétra való felkészülésünkben!
Én őszintén remélem, hogy kétségeink, hitbeli ellentmondásainkkal együtt, le merjük tenni magunkat az élő Isten tenyerébe, aki a kereszthalálban magát az ellentmondást feszítette keresztre Fiában, és a feltámadásban magát a reményt támasztotta fel Fiában.
Azt gondolom: nincs nagyobb szeretet ennél.
Kívánok mindenkinek tartalmas, mélységekkel teli böjti felkészülést, melyben merünk mindent letenni, mindent Őrá bízni, és mindent újrakezdeni!
Kívánom mindenkinek a keresztény létezés tavaszi frisseségét és bátorságát, és hogy minnél több perc, óra, nap, hónap, év kerüljön abba a bizonyos képzeletbeli füzetecskébe!
Adja Isten, hogy legyen így az Úr Krisztus dicsőségére! Ámen.
