húsvét ünnepe

Ezen a mostani, korán jött, hűvös húsvéton Pál apostol szavai nyomán egy olyan ellentét-páron keresztül igyekszünk eljutni Húsvét és a feltámadás üzenetéig, mely igen kézzelfogható, mondhatni harapható különbségen alapszik: kovászos és kovásztalan ellentétén.

Itt van nálam néhány pékárú… zamatosak, ízletesek, puhák omlósak. Bár mindannyiunk számára megszokottak, sőt mindennaposak, mind látványukban, mind ízükben.
Nem szoktunk belegondolni, amikor esszük őket, hogy mennyire újkeletű, sőt, modern találmányok ezek a finomlisztből készült, térfogatnövelőkkel és még ki tudja mikkel feljavított pékárúk.

De itt van nálam egy másik búzalisztből készült kenyérféle is. Ezt hívhatjuk lepénynek, de pászkának, kovásztalan kenyérnek, azaz mácá-nak is, vagy akár illethetjük az indiai konyha szakkifejezésével is, és nevezhetem csapátinak, vagy mexikói kifejezéssel tortilla-nak. Egyre megy, de tény, hogy egy más világ a fehérlisztből készült pékárukhoz képest. Ez ugyanis teljes kiőrlésű búzából készült, és mindössze vizet és sót adtak hozzá.

Kovászosból kovásztalanba – hogy mit is jelent ez, annak felderítéséhez előbb fordítsuk meg az ellentét-párt:
Kovásztalanból kovászosba. Ennek értelmét akkor látjuk tisztán, ha meghallgatunk erről egy olyan valakit, aki számára a fehér kenyér egyáltalán nem volt magától értődő jelenség, mert egy olyan kultúrában nött fel, ahol ismeretlen volt.

Az Indiai származású író Salman Rushdie-nak van egy rövid írása, melynek az a címe, hogy „A kovászos kenyér”. Elmeséli benne, hogy gyermekkorában Bombay-ben volt ugyan kovászos kenyér, de ez igencsak silány kosztnak számított. Nem részletezi, hogy miért, nyilván, mert teljes kiőrlésű liszteket használtak hozzá. Szóval ez a kovászos kenyér nem volt közkedvelt. És Rushdie gyerekkorában általában mindenki a kovásztalan lepények valamelyikét fogyasztotta, a különböző, csapátikat és egyebeket, merthogy a lepény-féléknek számos fajtáját készítik ma is Indiában.

Tanulságos az Ő első találkozása a fehér kenyérrel. A városban volt egy zárda, ahol apácák sütöttek kis cipókat, melyekből csak korlátozott számban állt rendelkezésre. A helyi vásárlók körében ez a kis titkos sütöde nagy tekintélynek örvendett. Hajnalban kellett kelni érte, hosszú sorok kígyóztak a tolóajtó előtt és igen borsos áron adták a kis cipócskákat.

Rushdie így emlékszik vissza: „Az apácák hófehér, ropogósra sült zamatos kenyere számomra felért egy kinyilatkoztatással, ugyanakkor szokatlan eredete miatt rendkívüli is volt, hiszen a mindennapiság határain túlról származott, rejtély és titokzatosság övezte.

Aztán amikor 13 évesen Rushdie első alkalommal repült Angliába, egy pékség kirakata előtt megállt és döbbenettel látta, hogy ott volt minden a kirakatban. Ott sorakoztak buján: a fehér ropogós, a szeletelt, az egész kenyér, a tepsiben sült… És most jön a lényeg, mert így folytatja:
„Mily szemérmetlen dúskálódás! Mily puha kéj, és mily rabul ejtő lágyság a fogak közt! Kívül a ropogósra sült héj, és belül az omlós kenyérbél: ez a kontraszthatás teljesen kikészített. Végem volt. A pékségek eme bordélyházaiban sorozatosan, mohón és megbocsáthatatlanul paráználkodtam folyamatosan megcsalva az otthon rám váró csapátit.”

Az indiai író példája jól mutatja, hogy mit jelent kovásztalantól a kovászoshoz átpártolni. Nyilvánvaló, hogy szívesebben fogyasztja a fehér kenyér-csodákat, saját kultúrájának hagyományos étele, a csapáti helyett.

Pál apostol felhívása, hogy a kovászosból térjünk a kovásztalanba, ma számunkra sokkal jelentősebb váltást jelent. Ha elképzelem, hogy milyen lehetett az a kenyér, melyet Pál apostol kovászos kenyérként ismert, nem sokban különbözhetett attól, amit Rushdie említ gyerekkorából. A régi időkben nem lehetett olyan drasztikus váltás átállni a kovászosból a kovásztalanba.

a kovász eltávolításának, a kovásztalanságnak a képe Ószövetségi eredetű. AzEgyiptomból való kivonulás során a hébereknek nem volt idejük arra, hogy megkelesszék a kenyeret, ezért, keletlen, kovásztalan kenyeret ettek. Ezért a kovásztalan kenyér az Isten hívására, parancsára a pusztába, az ismeretlenbe és bizonytalanba elinduló ember élethelyzetét fejezi ki jelképes értelemben. A páskaünnep rendjében fontos szerep jut a szolgaság és szabadság ellentétének.

Herman Wouk
Peszách, azaz a páskaünnep elõtt minden kovászt vagy kovászos ételt ki kell takarítani a házból. Az erre vonatkozó rabbinikus szabályozás szinte kórházi sterilizálást ír elõ. A zsidó háziasszonyok, akik hosszú nemzedékeken át gyakorolták a szigorú szabályok betartását, megszokták, hogy rituális tavaszi nagytakarítást rendezzenek: az ünnep elõtti héten az utolsó sarkocskától a ruhazsebekig, a pincétõl a padlásig mindent ragyogóra pucolnak. Az evõeszközöket kifõzik, elzárják az év közben használatos edényeket, és elõveszik az ünnepre tartogatott külön étkészletet.
A kovászos megsemmisítése és a kovásztalan kenyér evése Peszách kulcsjelképe. Ez a családi életben is megnyilvánul. A gyerekek, akik a Peszách elõtti estén apjukkal együtt gyertyafénynél végigjárják a házat, hogy az utolsó kovászosdarabkákat összeszedjék - amelyeket persze a gondos mama dugdosott el itt-ott, miután fényesre sikálta a házat -, soha nem felejtik el ezt az élményt. A kenyér eltűnik az asztalról, furcsa, száraz ostyalapok kerülnek a helyébe: jelentõs változás történt. Attól, hogy nélkülözzük a megszokott ételeket, a különleges alkalom még jobban megmarad emlékezetünkben.
A szabadság kenyere kemény kenyér. A zsidók által az elsõ Peszách-éjszakán elhagyott, elpuhult nílusi civilizáció és a szürke kõsivatag, amelyben magukra találtak, talán úgy különbözött egymástól, mint a kenyér és a macesz. A Biblia elbeszéli, mennyit panaszkodtak Mózesnek, emlékezetébe idézvén a húst, az uborkát, a hagymát, amivel a felügyelõk ellátták õket Ramszesz építkezésein. Az ostorcsapások persze nem voltak kellemesek. De emlékük hamar elhomályosult, amint a sebek behegedtek a száraz sivatagi levegõn. Csak az elveszett biztonság emléke maradt meg.
A közgazdászok tudják, hogy a közhiedelemmel ellentétben a rabszolgák nem dolgoznak keményen. A rabszolgatartó társadalom lassú mozgású, lomha civilizáció… Akit megfosztanak önmagához való jogától, az tunya, simlis munkakerülõvé válik: az áthárítás és erõmegtakarítás doktorává. A korbács nem változtat ezen a természetes emberi reakción. Semmi sem változtat rajta. A rabszolga élete kutyaélet, méltatlan élet, ámde nem fárasztó, és annak, aki lelkében már megtört, nem is kellemetlen. A zsidóknak az a nemzedéke, amelyet Mózes vezetett a pusztaságba, a válságos pillanatokban minduntalan reménytelenségbe és pánikba esett. A rabszolgaság megtörte õket: nem tudtak egy csapásra megszabadulni a meggondolatlanságtól, a gyávaságtól és a bálványimádástól. Minden egyes embernek, aki rabszolga volt Egyiptomban, meg kellett halnia a sivatagban, s egy új generációnak kellett fegyverével és vallásával átkelnie a Jordánon.
A kelesztés így hát ebben az értelemben a rabszolgaélet erkölcstelenségét képviseli. Ám a jelkép szerteágazik. Bölcseink az emberi szenvedélyekre mondták, hogy "élesztõ a tésztában". Az élesztõ különös, mindent átjáró szubsztancia. Élõ és halhatatlan. Észrevétlenül ott van a levegõben: a lisztet kenyérré erjeszti, a szõlõt borrá. Az élet masszájának savanykás, piszkosszürke paradigmája. Egy tavaszi héten át, a vetés és érés idején a függetlenségüket ünneplõ zsidók a kovásznak még a nyomát is kitörlik az életükbõl. Soha senki nem tudta pontosan megmagyarázni ezt a megrázó jelképet.

Pál apostol a kovászos és kovásztalan, valamint a rabszolgaság és szabadság ellentétének összefüggéseit maga is megfogalmazta. A leveleiben található ilyen magyarázatok közül ez egy az egyik.

Azok után, hogy mindezt együtt átéltük kovászos és kovásztalan igazi jelentését, már más füllel hallgatjuk:

„Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott.” 1 Kor 5,7

A kovásztalanságról volt szó, de a húsvéti bárányról még nem beszéltünk. Vajon Pál apostol saját hasonlatáról lenne szó?
Nem. Nem Pál apostol költői találmánya, hogy Jézust húsvéti bárányhoz, azaz pászka bárányhoz hasonlítja.

Jézus az utolsó vacsorán – melynek rendjét sok gyülekezeti tag az évenkénti nagycsütörtöki együttlétekről már ismer, - a széder estéjének rendtartása szerint a vacsora legvégén elővett egy olyan kovásztalan kenyér – darabot, melyet afikoman-nak hívnak. Ahol nem volt mód arra, hogy annak rendje és módja szerint levágott pászka bárányt fogyasszanak el, mert távol voltak Jeruzsálemtől, vagy el voltak tiltva tőle, mint Jézus is, azok számára ez a vacsora végére hagyott pászka darab az áldozati bárányt jelképezte.
Az utolsó vacsorán erre az afikoman-ra mondta el Jézus az ismert szavakat, hogy ez az én testem. Tehát saját magát a pászka báránnyal állította párhuzamba:
A pászka bárány leölése, feláldozása és az, hogy a bárány vére a bejárat felett jel volt, mely nyomán a családok elsőszülött tagjai megmenekültek, és hasonlóságot mutat mindazzal, amit Jézus saját haláláról és annak jelentőségéről gondolt.

A párhuzam a pászka bárány és Jézus között tehát az utolsó vacsorára, és magára Jézusra vezethető vissza. Számára fontos volt, hogy tanítványai úgy egyék a széder este során az afikoment, hogy ne csak a pászka bárányra gondoljanak miközben eszik, hanem rá is, és legyen számukra ez egy kettős jelkép, mely az egyiptomi kivonulásra is, és Mesterükre, Jézusra is emlékezteti őket egyszerre.

Az Egyiptomból való kivonulás története Isten szabadításáról szól. Azt üzeni minden nemzedéknek, hogy Isten: szabadító Isten. Számunkra legfőképpen szabadítóként akar megmutatkozni. Kihozza népét a szolgaságból a szabadságba. Megváltást hoz a rabságból, és elvezet a szabadságba.
Mindannak, amit Jézus hozott, amit hirdetett, és amit képviselt, ugyanaz volt a hangsúlya és középpontja. Elközelgett a szabadítás, küszöbön a megváltás. De hogy ez a szabadítás és ez a megváltás hogyan fog megvalósulni, azt a halála előtti döntő pillanatig nem tárta fel tanítványai előtt világosan és egyértelműen, csak ott az utolsó pillanatban, az Utolsó Vacsorán. Én vagyok a pászkabárány, az én halálom szerez nektek életet.
Én meghalok, de ti megmenekültök, és az én halálom által menekültök meg. – Mondja Jézus.
Erre a felismerésre akarta tanítványait eljuttatni. És ez – közte és a pászkabárány közötti párhuzam talán még fontosabb, mint a feltámadás tanúinak, az Evangéliumokban továbbadott, néha - valljuk meg - kissé ellentmondásosnak tűnő elbeszélései.
Nemrég megrendítő vallomást hallottam egy hívőtől arról, hogy nem tud a feltámadásban hinni. Olvassa az evangéliumokat, de újabb és újabb ellentmondásokba ütközik bennük, és magában arra a gondolatra jutott, hogy talán nem is azt akarják mondani ezek a történetek, ahogy az Egyház érti őket.

A feltámadásban való hitről én úgy gondolom, hogy nem lehet elidegeníteni Jézustól, nem lehet leválasztani róla, de azt azonban ki kell mondani, hogy a feltámadás beszámolói másodlagos beszámolók. Jézusról beszélnek, Róla szólnak, de éppen ezért másodlagosak azokhoz a szavakhoz és cselekedetekhez képest, melyeket Jézus maga mondott és tett. Ezért elsőséget kell, hogy élvezzenek hitünk szempontjából azok a szavak és hozzá kapcsolódó cselekedetek, melyeket megkérdőjelezhetetlenül Jézusiak.
Ilyen az utolsó vacsora, melynek során Jézus az afikoman felett – kétség nélkül állíthatjuk, hogy elmondta a következő szavakat. „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”
Ekkor mindazok, akik tisztában voltak a kovásztalan kenyér jelentésével és a pászkabárány haláltól megváltó hatásával – és most már merem remélni magunkat is ide soroljuk – saját személyes megmenekülésüket élték át akkor, amikor befogadták ezeket a szavakat és szívükbe zárták. Ezáltal kovásztalanok lettek, ahogy Pál apostol fogalmaz.
Mi is - képletesen szólva - kovásztalanok vagyunk, mert szeretnénk, mert akarjuk, hogy személyesen, egyenként, megmeneküljünk általa, úgy, ahogy az elsőszülöttek is életben maradtak a kivonulás előestéjén.
Hitünknek az alapja tehát nemcsak az evangéliumok elbeszélései, hanem Jézus eredeti szándéka, amikor népe pászkabárányává tette magát.
Hit és hitetlenség tehát végső soron azon a ponton válik el egymástól, hogy az Ő szava és cselekedete vajon rendelkezik-e számunkra elég fedezettel ahhoz, hogy valóban hathatós reménységgel legyünk Isten szabadítása felől. Halál bilincsét letörő üdvössége felől.
Szerinted elhihetjük, neki, hogy Ő elhozza számodra is ezt a szabadítást, ezt az üdvösséget?
Mert ha azt mondod erre, hogy igen, akkor bizakodhatsz benne, hogy Jézus neked is mondja: „Menj bátran tovább, a te hited megtartott téged, a hited megmentett téged!” Ámen