És így szólsz ama napon: Hálákat adok néked, oh Uram! mert jóllehet haragudtál reám, de elfordult haragod, és megvígasztaltál engemet!
Ímé, az Isten az én szabadítóm! bízom és nem félek; mert erősségem és énekem az Úr, az Úr, és lőn nékem szabadítóm!
S örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből,
És így szólotok ama napon: Adjatok hálát az Úrnak, magasztaljátok az Ő nevét, hirdessétek a népek közt nagyságos dolgait, mondjátok, hogy nagy az Ő neve.
Mondjatok éneket az Úrnak, mert nagy dolgot cselekedett; adjátok tudtára ezt az egész földnek!
Néhány hónapja hallottam egy viccet. A család két gyermeke várja, hogy ajándékot kapjon, a hőn áhított játék a hintaló. Vajon ki kapja? Az egyik gyerek a követelőző típus, a másik a mindennel elégedett. Eljön a nagy pillanat, a követelőző típusú gyerek megkapja a hintalovat, a másik pedig kiemel az ajándékzacskóból egy lócitromot. Mikor meglátja így szól: Nézzétek, én egy igazi lovat kaptam!
A vicc eredetileg annak illusztrálására szolgál, hogy egyazon szülői környezetben mennyire különböző magatartású gyermekek nevelkedhetnek.
Nagyon leegyszerűsítve az emberek egy része optimista, a másik pesszimista. Egy pohárra, melyben félig van a víz, a pesszimista azt mondja: félig már üres, az optimista pedig ezt: még félig tele van.
Visszatérve a viccre, számomra azért is lett emlékezetes, mert két nagyobbik fiunk között nem kisebb szemléletbeli különbségeket fedezünk fel. Még január végén nagyfiunk elkezdett alkudozni a minél nagyobb – márciusban esedékes – szülinapi ajándékról, az alkudozás után megkérdeztem a sorban második gyermekünket is, akinek ugyanabban a hónapban van a születésnapja. És Te mit szeretnél szülinapra? – Nekem mindegy. – Volt a válasz.
Ez a kettőség túljut a gyermekkoron, egészen sokáig – mint jellem megmarad, nagyon nem változik. Még ha a legalapvetőbb és leghétköznapibb pillanatokban ezt nem is vesszük észre, de támadjon bármiféle válság, nehéz helyzet, rögtön, kiugróan jelentkezik. Olyan szemet szúróan, hogy csak csóváljuk a fejünket, és azt mondjuk magunkban, ez nem lehet igaz.
Húszonéves koromban nyári munkára jelentkeztem A Barnevál-hoz. Egész műszak alatt fagyasztott, vákuum-csomagolt csirkéket kartondobozoltunk, futószalag mellett, párokban. Gyakran voltam együtt párban egy roma fiúval, aki – rajongott az olaszokért, és úgy is próbált öltözködni, és rajongott a szép nőkért is. Mikor egyszer megjelent a részlegben az üzemvezető lánya, aki keleties tiszta vonásaival magára vonta a férfiak figyelmét. Dobozoló-társam, sajátos stílusával csak annyit mondott: - Megérne egy gyerektartást. – Megjegyzésére csak fejemet csóválva mosolyogtam, főleg annak a ténynek tükrében, hogy már fizetett kettőt.
Az ő optimizmusa nem függött össze egy magasabb erkölcsiséggel, sőt…
Tehát bármennyire is egyszerű és kényelmes lenne úgy beállítani, hogy optimistának lenni erkölcsös, pesszimistának lenni erkölcstelen, ez mégsem így van, gyakran optimista emberek erkölcstelenül optimisták és peszzimisták pedig minden pesszimizmusuk mellett is erkölcsösek.
Ez a kettősség, optimizmus és pesszimizmus kettőssége még az élet olyan területeiről sem hiányzik, ahol esetleg azt feltételezné az ember, hogy na, ott aztán ennek nyomát sem találni, mint például a Bibliai könyvekben.
De bizony a Biblia lapjain is megtaláljuk ezt a kettősséget. Hiszen minden hitük ellenére a pesszimista szentírók megmaradtak pesszimistának, annak ellenére, hogy hittek. Csak hitük egyfajta pesszimista hit volt.
Jób könyvének, vagy a prédikátor könyvének egyes fejezetei, részletei nyilvánvalóan hívő, de pesszimista emberek írásai.
Ez a felolvasott szakasz Ézsaiás könyvéből nem Ézsaiás eredeti szövege. Mintegy beemelt a könyvének ebbe a fejezetébe egy dalszöveget, ha úgy tetszik egy zsoltárt, melynek alapszemlélete telve van bizakodással és optimizmussal.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy az optimista szemléletű szövegek ihlettek ünnepeket. A pesszimizmus nem teremt ünnepeket, hogy is teremthetne…
De az optimizmus, a jövővel kapcsolatos bizakodás – ez az alapja minden ünnepnek. Egy születésnapnak, egy keresztelői családi együttlétnek, egy Március 15-i ünnepnek, de még a Holocaust – emléknapnak is: nem más, mint a remény kifejezése egy jobb, háborúktól, népirtásoktól mentes jövőben.
Ez az Ézsaiás próféta által közreadott ének-szöveg egy ünnepet ihletett, pontosabban egy már létező ünnephez, a sátoros ünnephez kapcsolódott, és azt jelentősen gazdagította, sőt, új tartalmat adott neki.
Azt a mondatot, mely szerint: „Örvendezve fogtok vizet meríteni a szabadulás forrásából” (3.v.). Az ünnep minden egyes napján egy pap aranykorsóval vizet merített a Siloám tavából és ezüstmedencékbe öntötte, amelyek a templom oltárától nyugatra helyezkedtek el. Miközben a pap a vizet töltötte, a nép ezeket a szavakat ismételgette.
Hit, optimizmus és reménység keveredik ebben a felolvasott szövegben. Olyan elválaszthatatlanul egyek ezek, hogy nem is lehetne lefejteni egyiket a másikról. Bizalom a rettegéssel szemben, erő, mely éneket inspirál, Szabadulás, mely felbuzgó forrás üde tisztaságát és édességét idézi. És legfőképpen hála ezért annak az Istennek, aki végre megmutatja, és elhozza ezt a szabadítást.
És talán az egészben ez a legszebb: hogy mindaz, amiért hála és dicséret hangjaival telik meg a zsoltáros ajka, mindez még nincs, még nem a jelen, csupán a jövő.
Mindaz, ami indokolttá teszi örömét és elhallgathatatlan erővel szakad fel belőle a dicséret és a hála, az nem valami olyasmi, amit beigazolva látott, nem is olyasmi, aminek már látja az első jeleit, Nem olyan ez, mint az aszályos időszak után, amikor látjuk közeledni a szürkéskék viharfelhőket és érezzük az esőszagot.
A tapasztalat számára mindebből a szabadításból még semmi nem látszik.
A zsoltárszerző mégis biztos az Isten szabadításában. Olyannyira, hogy magáról már mint megszabadítottról beszél.
A hitnek olyan szintje ez, mely nemzedékek egész sorát megfogta, megragadta és életre hívta azt a ceremóniát, melyet az előbb már idéztünk, a vízöntés liturgiáját. Hiszen a vízöntés szimbolikus cselekedetével azt fejezték ki, hogy a zsoltárossal együtt ők is hiszik, vagy legalábbis nagyon akarják hinni, hogy már megszabadított emberek. Ahogy a forrás vize feltartóztathatatlanul feltör és utat készít magának, olyan az isteni szabadítás is. Mint a Gihón-forrás, mely a siloám tavát táplálja.
A hitnek olyan szintje ez, mely nyilván Jézus figyelmét sem kerülte el.
Jézus egy sátoros ünnep alkalmával mondta: ‘Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék’ (Jn 7:37). Jézus saját személyét összekapcsolja ezzel a hittel. Szomjúság és az isteni szabadítás utáni vágy itt egymás szinonimái lesznek. És mialatt a kohénita a Siloámból merített vizet önti a medencékbe ezalatt Jézus magáról úgy vall, mint aki ennek a szilárd hitnek és reménynek nem csupán a részese, vagy megerősítője, aki mintegy konszolidálja ezt a hitet, hanem egyenesen a célja.
A vízöntési szertartás alatt idézgetett mondat: örvendezve fogtok meríteni a szabadulás forrásából.” És Jézusnak az a talányos mondata, hogy „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék”, elválaszthatatlanok. Egymásra épülnek.
Újra csak megerősödhet bennünk az a meggyőződés, hogy Jézust nem lehet elidegeníteni népének vallásától, annak liturgiájától. Hogy az Ószövetség ismerete nélkül nincs helyes Evangélium-értés.
Jézus üzenete ráépül az Ószövetség igéire, a zsidóság ünnepi liturgiájára. Ezeknek az összefüggéseknek a tükrében teljesebb képet kapunk megváltónkról, szabadítónkról. Talán jobban tudjuk, mire is vállalkoztunk, amikor követésére szántuk magunkat, hiszen nem kevesebbet mond magáról, mint az, hogy személyében Ő az Isten Fia olyan biztos szabadítást hoz nekünk, mint amilyen bizonyos a források, folyók vizének évezredes útja, ahogy medrükben folynak.
Ugyanakkor a hitnek arra a szintjére vagyunk elhívva, mely olyan bizonyos a megszabadításban, a megváltásban, mint a zsoltáros, aki
Még akkor is, ha Jézus hatalmából és dicsőségéből mindez ideig még semmit sem tapasztaltunk meg, és szabadításának csak saját, belső lelki tapasztalataink adnak igazolást. Ámen
