„Eljön az az idő - így szól az ÚR -, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyent őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről.
De ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk - így szól az ÚR. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje - így szól az ÚR -: Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek.
Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az URat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok - így szól az ÚR -, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre.”
Gyerekkoromban nem voltam, hogy úgy mondjam, az nagy olvasós gyerek. Míg öcsém szinte falta a Tarzan könyveket, én szívesebben ütöttem el szabadidőmet valami mással. Mindegy csak olvasni ne kelljen! – gondoltam magamban, mígnem találkoztam a Nagy Indiánkönyvvel.
Szerelem volt első látásra, ahogy mondani szokás, szerelem volt első olvasásra. Nem tudtam letenni, pedig méreténél fogva igen súlyos könyv volt, és néha csábított a gondolat, hogy abbahagyjam. De nem. Nagyon lekötött Karl May világa, és a könyv olvasása után izgatottan vártam a filmes adaptációt is. És be kell vallanom, az is lenyűgözött, odaláncolt a képernyő elé. Emlékszem, mindig Old Shatterhand akartam lenni, bár lehet hogy csak az azóta eltelt idő tesz széppé mindent.
Igen, Winnetou és Old Shatterhand kalandjainak rabja lettem, és mellesleg az olvasás ellenségéből, az olvasás szerelmese lettem. És persze a Winnetou filmek lelkes rajongója. Ma is tisztán emlékszem számos izgalmas jelenetre: skalpolásra, a csatabárdra, indiántáncra, gonosz pénzéhes kincskeresőkre, segítőkész apacsokra és az elmaradhatatlan üldözéses jelenetekre.
Egyik kedvenc visszatérő jelenetem az volt, amikor a jó és becsületes indiánok - kiegészülve persze Old Shatterhanddel - átkeltek egy-egy függőhídon, ám mikor az ellenség csapatai is hasonlóval próbálkoztak, ők mindig beleestek a szakadékba, ők mindig beestek – bibliai terminológiával élve – a halál árnyékának völgyébe.
Igen, valahogy mindig úgy alakult, hogy hőseink még éppen át tudtak térni a másik partra, míg ellenségeink, a gonosz pénzsóvár cowboyok pedig soha.
Míg Winnetounak és barátainak a túlélést, a megmenekülést jelentette a függőhíd, addig a rosszarcú banditáknak a függőhíd nem volt más, mint útlevél az örök vadászmezőkre. Én meg csak ültem mindig a Tv előtt, és mosolyogva azt gondoltam magamban – uff, én beszéltem.
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Azt javaslom, hogy legyen a mai nap, exaudi vasárnapja szimbóluma a függőhíd. A két part neve, amit összeköt, pedig legyen mennybemenetel ünnepe és pünkösd ünnepe. Ez az a köztes állapot, amikor Jézus már a mennybe ment, de a Vigasztaló, a Szentlélek még nem jött el.
Igen, egy furcsa, köztes lét ez a mai ünnep, amolyan függőhíd-életérzés. Az ember már elindult az egyik partról, de még nem érkezett meg a másikra. Ebben az értelemben a mai vasárnap a „levegőben lóg”, mi meg rajta állunk, illetve rajta sétálunk át.
Igen, ez a már nem és a még nem feszültsége tulajdonképpen nemcsak a mai vasárnap sajátja, de átjárja a tanítványi élet egészét. Hiszen sokszor éljük meg ezt az átmenetiséget keresztény életünkben. Sokszor érezzük azt, hogy már elindultunk az egyik partról, de még nem értük el a másikat.
Ezt nevezem én: függőhíd életérzésnek, ami nem más tulajdonképpen, mint a keresztény életforma izgalma. Várakozás ez, olyan várakozás, ami dinamikus várakozás, mert közben az ember előrehalad az útján, a maga kis függőhídján, a maga kis életében.
Jeremiás próféta könyvében, a felolvasott igeszakaszban is érzem ezt a fajta feszült várakozást: arra az időre, - idézném - „amikor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az URat, mert mindenki ismerni fog engem.”
Mindenki ismerni fogja az Urat! – tulajdonképpen lehetne ez a felirat a másik part zászlaján. A másik parton, amit hívhatunk keresztényként őszinte bizalomnak, Jézusba vetett hitnek, vagy egyszerűen csak az Istennel való találkozás csodájának.
Hitünk szerint ez a találkozás Istennel Jézus által lehetséges, akiben a próféta könyvében említett új szövetség megvalósul, beteljesül, célhoz ér. Igen, hitünk szerint az a jövő idő, amiről Jeremiás beszél Krisztus egyszer és mindenkorra ámenné lett mindannyiunk számára.
És a másik part elérése, a vigasztalás átélése is Jézus által lehetséges a Lélek erejének köszönhetően. Azt is mondhatnám, hogy tulajdonképpen Jézus az összekötő kapocs, ő az, aki összeköti a partokat, aki összeköti a régi és az új isteni szövetséget. Ő, aki bár nem mondta, de mondhatta volna: „Én vagyok az élet hídja, aki engem követ megláthatja a másik partot.”
Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Ma van a nevetés világnapja. Engedtessék meg, hogy egy vicces történettel illusztráljam a hídon való átkelés nehézségeit és abszurditását. A történet beleillik a jól ismert bolha-elefánt anekdoták sorába:
A történet szerint egyszer egy elefánt kitört a társai közül, s keresztülcsörtetett a völgyet áthidaló kis fatákolmányon. Az ütött-kopott híd remegett és nyikorgott, alig bírta megtartani az elefánt súlyát. Amikor szerencsésen átért a túloldalra, egy bolha, amelyik az elefánt fülében tanyázott, elégedetten így kiáltott fel: - A mindenit! Jól megráztuk azt a hidat!
Igen, valahogy így. Valahogy így vagyunk mi is sokszor a vallásos életünkben. Át akarunk jutni a másik partra, de a könnyebb megoldást választjuk. Azt, ami a legkényelmesebb. Azt, amiért nem is nagyon kell megküzdeni. Csakhogy ez karikatúra.
Mert a keresztény hit lényegét tekintve nem a kényelemről szól, de a küzdelemről. Arról, hogy bevállalva a függőhíd-létformát, az ember energiát fektet abba, hogy átjusson a másik partra, vagy egyszerűbben fogalmazva: energiát fektessen abba, hogy megismerje az Istent.
Megismerje azt az Istent, aki a szövetségek Istene, de aki Jézusban a végső szövetséget is megkötötte, mely szövetség túlmutat időn, túlmutat nemzedékeken, túlmutat egyházi dogmákon. Ez az új szövetség. A Isten szeretetének utolsó fázisa. Ez után már nincs szükség másra, mint megélni a szövetség tartalmát személyes szinten.
Mert az a szövetségkötés, és az az Isten-ismerete, amiről Jeremiás beszél, és amiről mi őszintén hisszük, hogy Jézusban teljesedett be, az akkor lép életbe személyes szinten, ha te és én az életünkkel írjuk alá azt. Ez nem szavakról szól, nem jól hangzó igeszakaszokról, még csak nem is vallásos tettekről.
Ez a szövetség az életünkről szól. A Te életedről, az én életemről. Jézus ezt mondja az utolsó vacsorán: „E pohár az új szövetség az én véremben, amely értetek, és sokakért kiontatik bűnök bocsánatára.” Azt hiszem, az tökéletesen rímel arra, amiről Jeremiás beszél mai alapigénkben. Új szövetség, mely életeket ment, és amelyben tökéletesen megismerhető az Isten szeretete.
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
A mai nap különleges. Nemcsak azért, mert anyák napja van, nemcsak azért mert ma van a nevetés világnapja, és ma van a Nagypapám 83. születésnapja, és május első vasárnapja, hanem azért különleges ez a nap, mert a „levegőben lóg” mennybemenetel és pünkösd között.
„Levegőben lóg” ez a mai nap, de jó helyen van. Jó helyen van, mert jól oda van rögzítve a két parton.
Azt is mondhatnám: a két part biztos alapokat biztosít a függőhídnak. Függőhídnak, ami egyrészt a nap, másrészt az egész kereszténységünk szimbóluma lehet. A „már nem” és a „még nem” feszültsége ez.
Jeremiás reménysége, hisszük és valljuk, Jézusban érhető tetten, benne öltött testet, és általa létezik ma is. Ehhez adjon erőt nekünk a Vigasztaló Lélek, akinek jövő vasárnapi ünnepén, eljövetelének születésnapján együtt lehetünk újra, és ki-ki megtapasztalhatja az erőt, ami szükséges a biztonságos lépésekhez a függőhídon!
Legyen mindenkinek boldog szép ünnepe ez a mai nap! Isten éltesse sokáig az édesanyákat! Isten éltesse sokáig a jókedvűeket a nevetés világnapján! Isten éltessen mindenkit, aki 2008 májusának első vasárnapján nem keveri össze az elefántot a bolhával, és meri hinni, hogy Jézus olyan személyes híd az Atyához, aki segítségével a hit-reménység-szeretet a jelenben is perspektívává nemesülhet!Uff én beszéltem. Ámen
