"Jézus így válaszolt: "Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála. Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én igémet. Az az ige pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki elküldött engem." "Elmondom ezeket nektek, amíg veletek vagyok. A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen. Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam."
Pünkösd zavarba ejt. Mint amikor két jól kivehető, karakteres alak mellett feltűnik egy harmadik, bizonytalan figura, aki mindig kicsit homályban marad, . Karácsony és Húsvét mellett ott a Pünkösd. Karácsonykor – ha más nem is, de ott a fa, az ajándékok, húsvétkor meg ott a sonka és a tojás, de mi van jelen Pünkösdkor? Az Atya és Fiú mellett ott a Szentlélek. Egy lelkiismeretes japán, aki keresztyén akart lenni, és szorgalmasan tanulta a katechizmust, egy alkalommal így fakadt ki: „Az Atyát ismerem, a Fiút is, de mi ez a szent madár?
Tényleg, mi ez? Mielőtt kérdésem illetlennek tűnne innen a szószékről, hadd emlékeztessek arra, hogy a Pünkösdi történetben is ugyanaz hangzik el: „Mi akar ez lenni?”
Pünkösdnek szerves része ez a bizonytalanság. Mi ez a szent madár? Mik ezek a lángnyelvek? Mi ez a piros szín? Mi az a nyelveken szólás? Egyáltalán, mi az a pünkösd?
Ez a kérdések és a kérdezők ünnepe: mi akar ez lenni? Azoké, akik kérdeznek. Hiszen a kérdés mindig több, mint a válasz.
A pünkösd azoké volt, ott és akkor, az első pünkösdön, akik kérdeztek.
Azt hiszem, ma sincs másként: Pünkösd a kérdezőké, ők érezhetik leginkább, hogy a pünkösd értük van.
De mi ez a szent madár? Mi akar ez lenni?
Meglepően sok nép teremtésmítosza kezdődik úgy, hogy két személy, akik a teremtést végrehajtják, összetalálkoznak egy tenger közepén, és elhatározzák, hogy szárazföldet és rajta életet teremtenek. Melléjük keveredik egy kacsa, vagy valamilyen más vízi madár, aki lebukik a tenger mélyére, hogy onnan hozzon fel iszapot, melyből aztán az egész szárazföld születik. Ahogy hárman beszélgetnek ott a semmi közepén, a szentháromság legősibb, Bibliát is megelőző képe. A Biblia már használja a mítoszoknak ezt a mély rétegét, hiszen amikor a teremtéstörténetben azt olvassuk, hogy Isten lelke lebegett a vizek felett, ott a szitáló ragadozó madár mozgására alkalmazott igét találjuk.
A Lélek és a hozzá kapcsolódó jelképek ott vannak a kezdetek kezdetén.
De miért kell várni rá?
Mennybemenetel és pünkösd között ott van az a szűk másfél hét. A tanítványok számára Jézus már nem volt köztük, de még a Szentlelket sem kapták meg.
Itt van ennek a jelképes elhagyatottságnak az időszaka, az árvaságé: A szentlélek sem rögtön jön, meg kell előznie az elhagyatottság napjainak. Csak néhány nap, de elég ahhoz, hogy emlékeztessen bennünket erre.
Öt évvel ezelőtt másfél hónapra német nyelvtanfolyamra mentem, Családom itthon maradt. Az legnagyobb fiunk akkor volt négy éves. Az első hetekben kérdezgettem a feleségemtől, hogy emleget-e, mire az volt a válasz, hogy nem. Az ember már kezdett elbizonytalanodni, hogy lehet ez. Feleségem maga is kíváncsi volt, hogy mikor kezd magától rólam beszélni, ezért nem kérdezgetett felőlem semmit. Aztán, amikor eltelt az egy hónap, mialatt a szobájában játszott, halkan, szinte magának annyit mondott: - Hiányzik apa.
Aztán amikor a feleségem elmesélte nekem, hogy mi történt, megnyugodtam.
A hiányérzet még önmagában nem érték persze, de előkészít valamit.
Jézus elmegy, és búcsúbeszédében hiányának pozitív fejleményéről beszél. A tanítványoknak örülniük kellene, hogy jézus elmegy, hiszen az Atyához megy, és elküldi a Pártfogót, a Szentlelket.
Jézus még e világból való távozása előtt biztosította tanítványait, hogy kérni fogja az Atyát, hogy másik Pártfogót adjon nekik, aki velük lesz mindörökké. Olyat, aki náluk lakik, sőt bennük lesz.
Kell valami kapcsolatnak lennie a szeretet, a béke, a hiány, és a vigasztalás-pártfogás között.
És ez a kapcsolat ezek között a fogalmak között ott van János Evangéliumában, ott van a szöveg mélyén, csak rá kell találni.
Mi más ez a világ, ha nem Isten hiánya, távolléte, Isten várása, Isten lenyomata? Mint a sétáló lábnyoma, mely apálykor a homokon maradt. Távollét, titok, visszahúzódás.
De miért ez a visszahúzódás? Isten visszahúzódik a világból, hogy teret engedjen annak, ami nem ő, a teremtményeinek. Ezért találkozunk ezzel a csodálatos, mindenütt jelen lévő távolléttel. Isten megengedte, hogy más dolgok is létezzenek, mint Ő, olyanok, amelyek véghetetlenül kevesebbek nála. Megtagadta magát, kiüresítette magát, hogy legyen világ, hogy teret engedjen teremtményeinek, és a Fiú, Jézus is ugyanezt tette: megtagadta magát, kiüresítette magát, és földbe esett búzaszemként elhalt, hogy sokszoros termést hozzon, hogy bennünket is ráébresszen Istennek, mint Atyának érthetetlen, indokolatlan szeretetére, amikor engedi, hogy legyünk, amikor teret enged a mi létezésünknek. Sőt, az egész világ létezésének, mert kiüresítette magából istenségét. Isten, aki mindenható ugyan, de úgy, hogy nem rendelkezik és nem parancsol mindenütt, ahol hatalma volna rá. Lemond a mindenhatóságról a hatalomról. Az Isten szeretete ilyen lemondás.
Ahogy a francia vallásfilozófus, Alain írja: „Azt kell mondanunk, hogy Isten gyönge és kicsiny, s a leghitványabb államrend akaratából szüntelenül haldoklik két lator között. Örökké üldözik, pofozzák, megalázzák; mindig legyőzik; és mindig újjászületik harmadnapon.”
Jézusnak, mint Fiúnak – az volt a küldetése, hogy az Atyát megmutassa. „Aki engem lát, az látja az Atyát” – mondja tanítványainak.
Ahogy az Atya visszahúzódik, hogy teret engedjen a világnak, úgy Ő is hagyja magát kiszorítani a világból, a Golgotára. Így lehet a kereszt Isten szeretetének jele, bizonysága, ezért lehet egyedül a kereszt a mi teológiánk, ahogy Luther fogalmazott.
Hogyan örülhetnének Jézus tanítványai máskülönben annak, hogy Ő elmegy az Atyához? Sőt, mindezt Jézus a szeretethez kapcsolja: „Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához…”
Ha szeretnénk őt, igen ha szeretetünk nem lenne más, mint öröm amiatt, hogy nem birtokolhatunk, adni és elveszteni tudás, örülni annak, ami hiányzik, annak, ami végtelenül szegénnyé tesz.
Mindenünket abba helyezni, amit nem birtokolhatunk: ez a szeretet: pusztává tennünk magunkat egy távoli Isten kedvéért.
„Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához…”
Így lehet a Szentlélek, a Pártfogó bennünk – ha pusztasággá tesszük a lelkünket egy távoli Isten kedvéért.
A pusztaság képe persze nem csupán holmi költői kép:
Nemrég egy idős testvérünk a bibliaóránkon ezt mondta: egyedül vagyunk, időnk java részét egyedül töltjük, nem is tudom, hogy bírnánk ki ezt, ha nem hinnék Istenben.
Lelkünk pusztaságában vesz szállást a Pártfogó-Vígasztaló Szentlélek, a mélységek ismerője. Jézus szerint a pártfogó Szentlélek tanít, és a tanítványoknak eszébe juttatja mindazt, amit Ő mondott. Tehát a Szentlélek Jézus életének és halálának helyes látására tanít minket, melynek lényege a kenózis, a kiüresítés.
Így lesz békességünk, hiszen megszűnik az ellenkezés, és átadja helyét az megadásnak, a visszahúzódásnak, ahogy az Isten is tette, Jézus Krisztusban. A földbe esett búzaszem képe egyéni életünk, keresztyén-létünk példája is. Annak édessége, hogy kevésbé létezünk, kevésbé állítjuk önmagunkat, kevésbé terjeszkedünk, hatalmunk, erőnk, létünk önkorlátozása, önmagunk elfeledése, érdekeink feláldozása. Ez a szeretet útja, mely örül Jézus távozásának, még a tőle elszakító távolságnak is, mert azt szereti, amit birtokolni nem lehet, abba helyezi mindenét, ami nem az övé. És abban akarja követni Istent, amiben Isten igazán isteni: lemondásában, mert a szeretet lemondás és keresztvállalás. Ámen
