Vizsgaistentisztelet

Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban, kedves Gyülekezet,

Johann Sebastian Bach művei végére mindig ezt a három betűt jegyezte fel: S. D. G. Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség! És műveit valóban e hit szellemében komponálta. Vagy „Orgelbüchlein” című orgonamű-gyűjteménye címlapján szerepelt a következő: „A Mindenható Istennek egyedüli Dicsőségére – Felebarátjának, hogy okuljon belőle.”
Ehhez a mai vasárnaphoz illik a felkiáltás: Egyedül Istené a dicsőség! Övé a dicsőség mindörökké!
Pál is így kiált fel. Rácsodálkozik Isten végtelen és kifürkészhetetlenül mély bölcsességére. Ehhez viszonyítva helyezi el magát valahol egészen lent, szerényen. És ezt könnyedén teszi, örömmel vallja. Egyszerűen hisz Isten üdvösségszerző akaratában. Nem kutatja, mit, miért, hogyan cselekszik Isten a világban, csak tudomásul veszi és hiszi, hogy mindaz jó, amit eltervez és véghezvisz.
Ha belegondolunk, nagy pillanatokat akár mi is szívesen csinosítunk egy ilyen Soli Deo Gloriával. De el tudjuk-e képzelni például azt a szituációt, amint egy fiatal lány a kórházban, egy vele egykorú társa ágytálját cseréli, mert az már képtelen, lévén a rák egy utolsó stádiumában? Vajon melyikük zengi majd hangosabban: Övé a dicsőség örökké!? Vagy bármely „megint-mire-volt-ez-jó-pillanatunkban”, képesek vagyunk-e eljutni egy ilyen mondatig: Istené a dicsőség! Vagy ellenkező esetben, mikor kivételesen tényleg jól megy a szekér, eszünkbe jut –e: Egyedül Istené a dicsőség!

Szentháromság ünnepének vasárnapja olyan kicsit, mint egy utolsó stádium. Az ember kitekint innen, és megnézi, honnan indult, hol van éppen, és hová tart.
Persze, hogy milyen egy igazi utolsó stádium, egy utolsó óra, nem tudom. Segít viszont, ha visszaidézek egy-egy komolyabb veszteséget. Olyat, amely, mint egy kis halál, úgy ért. Ha bármelyikünk felidéz magában egy veszteségtörténetet, legyen az valamely szerettünk elveszítése, vagy akár egy értéké, vagy reményé, egy kicsit talán el tudjuk képzelni, mi zajlik egy utolsó órában.
Ha az ember még tudatánál van, visszaemlékezik ilyenkor. Visszaemlékezik, visszatekint egy útra, amelyet megtett és maga mögött tud. Végigveszi az egyes állomásokat, történéseket, és analizálja azokat. És sok mindent megért, amit korábban még nem sikerült megérteni. Jönnek mindenféle emlékképek. Kínosak és kellemesek. Élesek, fájók, örömtelik, színesek, és szürkék is. Balgaságok, botlások és jó döntések. Egészen gonosz gondolatok is visszaidéződnek, nemcsak a szép, ártatlan és jó érzések. Egy-két rúgás, seb, amit kaptunk, meg amit magunk adtunk. És mennyi szó köszön vissza, melyeket nem mondtunk ki, pedig várta tőlünk valaki. Mérlegre kerül mindaz, ami eddig a kezünkben volt, és az, ami abból megmaradt. És valószínűleg nem kell majd a kezünket nézni, hogy megállapítsuk, vajon tele van-e, vagy koldusok lettünk.
Az utolsó napok, utolsó órák sajátja, hogy utolsók. És ez az utolsóság szerényebbé tesz, mint valaha. Lerombol. Lesújt. Elveszi akaratunk erejét. Az önkritika, a bűntudat pedig visszavesz az önteltségből is.
Hogy miért is beszélek erről, és idéztetek fel nehéz pillanatokat, olyanokat, amelyekben megtörtünk, kisebbek és szegényebbek lettünk? Azért, hogy ez legyen a kiindulópontunk ezen a mai vasárnapon. Járjanak e körül a gondolataink!

Úgy tapasztaltam, a veszteség életszagú. De úgy életszagú, – és hadd legyek most kissé nyers és ellentmondásos,– hogy közben haláltól szaglik. A veszteségben az élet meginvitálja a halált. A halál pedig, ki tudja, meddig marad.

Szentháromság ünnepe persze nem szó szerint utolsó stádium. Viszont az egyházi esztendőn belül egy hosszabb periódus végpontja, zárszava. Innen tekintünk gondolatban vissza egészen Ádventig és Karácsonyig, ahonnan decemberben indultunk. Innen idézzük vissza a nagypénteki és húsvéti eseményt. És innen gondolunk vissza Mennybemenetel ünnepére és Pünkösdre.
Egy bizonyos utat már megint megtettünk. Látjuk honnan indultunk, most éppen hol tartunk, és merre indulunk tovább. Nagyon sok vasárnap eltelt, és mi szépen, lassan betekintést nyertünk Isten munkájába, aki olykor, mint Atya, majd Fiú, majd Szentlélek mutatta meg magát.
Közben változott a napok hosszúsága, az időjárás, az oltárterítő színe, privát életünk és a világ eseményei, és sorolhatnám, mennyi minden változott. De egy valami nem: mégpedig az, hogy egyik pillanatról a másikra lehetek testi-lelki nincstelenné. És felfoghatatlan, hogy Isten ezt belekomponálja engem, minket üdvözítő művébe.

A Római levélre úgy általában jellemző a tanító jelleg. A lecke pedig: Isten üdvözítő munkája mindenkire – legyen az zsidó vagy pogány, – kiterjed. Én most persze ezzel a mondattal nagyon leegyszerűsítettem, amit Pál hosszú dogmatikai fejtegetésében, ellentmondásoktól nem mentes gondolatmenetében korábbi versekben megfogalmazott. És a textusunkat megelőző versben összegzett: „Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin könyörüljön.”
Hogy mit kell értenünk engedetlenség alatt, az kiderül a fejezet korábbi verseiből: az önteltséget többek között. Az önteltséget, ami sosem mondat ki soli deo gloriát.
És itt most hadd utaljak vissza a veszteségre. Nem úgy van-e, hogy akit sok veszteség ér egyre kevésbé öntelt. Vajon van-e öntelt koldus, vagy öntelt hajléktalan, aki nem tudja, hol talál aznapra alvóhelyet? Vajon van-e öntelt alkoholista? Vagy öntelt gyászoló? Vagy öntelt beteg, akinek óránként cserélik a pelenkáját? Vagy öntelt-e a létminimumon élő?

Az oltár előtt felolvasott jánosi igeszakasz nagyon röviden a Mózes negyedik könyvében található Rézkígyó történetet idézi. Érdekes, hogy Pünkösd második napján ennek az igeszakasznak a második fele volt az alapige.
Itt is egy útról van szó. Isten népe vándorol a pusztában. A pusztában nehéz boldogulni. Szomjúság és éhség gyötri őket. Zúgolódnak, elégedetlenkednek és visszavágyják még a szolgaságot is, ahol legalább volt mit enniük, inniuk. Krízisben vannak, amiből úgy tűnik, egy még nagyobb krízis rántja ki őket. Az Úr mérges kígyókat küld rájuk. Összemarnak mindenkit, a méreg gyorsan hat, és eljön az utolsó óra, veszteségre még nagyobb veszteség, krízisre, még nagyobb krízis. Azonnal másért fohászkodtak. Életért. Életben maradásért. Aki hitte, hogy ha feltekint az érckígyóra megmenekül, az megmenekült. Nagyszerű történet. De még nagyszerűbb, ahogy ezt Jézus magára vonatkoztatja. „És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.”
És nekünk Ő kell! Az a Jézus, aki a teremtő, megváltó és megszentelő Istenről ad hírt nekünk. Arról az Istenről, akitől ered minden – a mi létünk, a világ léte-; akiben megnyugszunk, és aki felé fordulunk, aki felé tartunk.

Ez a páli négy vers nagyon megmozgat, talán fel is kavar, egészen pozitív irányban, és felszínre hoz bennem egy gondolatot, felismerést.
Nekem valami nagyon fáj. Valami, ami az Istenről való beszéddel kapcsolatos. Az, amikor Istenről nem az igazat mondjuk. Amikor egyszerűen nem a megfelelő szavakat használjuk. Amikor úgy beszélünk róla, mintha nem az élethez tartozna, hanem templomfalakhoz, szószékhez, ünnepekhez, a liturgiához. Igen, ő tartozik ezekhez is. De ez a miliő túl steril.
A hit, hogy üdvösségszerző tervében én benne vagyok, hogy kegyelmében engem is részesít, sosem kényelemben születik. Hanem abban a küzdelemben, amelyben az ember vért izzad Istenért, Isten pedig az emberért.
Ott, ahol az emberek – a pusztában vándorló nép analógiájára mondom, – testi vagy lelki értelemben éheznek, szomjaznak és halálfáradtak; vagy lesújt egy veszteség, ott az emberek éhezőkként, szomjazókként, halálfáradtakként beszélnek Istenről. És ugyanígy éhezőkként, szomjazókként, halálfáradtakként várják az Istenről szóló szavakat. Egyszerűen vannak szavak, amelyeknek egyébként semmi súlyuk. Meghallgathatók, de elfelejthetők. Egyik fülön be, a másikon ki.

Kierkegaard-nak van egy híres példázata a bohócról és az égő faluról. Ezt a példázatot nem rég, a hatodéves konzultáción elhangzott egyik előadásban hallottam.
A történet szerint egy dán vándorcirkuszban tűz ütött ki. Az igazgató megbízta a bohócot, aki már beöltözött az előadáshoz, hogy rohanjon a szomszéd faluba, hívjon segítséget. A bohóc elrohant segítségért, de a falu népe azt hitte, a bohóc ugrálása beletartozik a produkcióba, nagyszerű reklámfogás, hogy minél többen jöjjenek majd az előadásra. Megtapsolták, szinte könnyekig rázta őket a kacagás. A bohóc azonban inkább sírt, mint kacagott, ezért minden erejét latba vetve próbálta őket meggyőzni, hogy ez nem cirkuszi produkció, nem színlelés, hanem halálosan komoly: valóban tűz ütött ki. Minél jobban hadonászott, annál jobban hahotázott a közönség. Elismerték, hogy kiválóan játssza a szerepét – míg be nem következett, amitől félni lehetett: a tűz átterjedt a falura, elkésett a segítség, leégett a cirkusz, leégett a falu is.
Nagyon sok mindent ki lehetne hozni ebből a példázatból. Azonban nekünk legyen most annyi elég, hogy nem egy produkció részesei vagyunk. Régen rossz, ha az istentisztelet műsorszám, az oltár porond, a templompadok a nézőtér, és jaj, hadd ne mondjam, ki a bohóc.
Itt minden halálosan komoly! Ahonnan indultunk, ahol vagyunk, és ahová tartunk, – egyházi esztendőben, hitünk útján, vagy a mindennapi életben, – a halálosan komoly kategóriába tartozik. És innentől kezdve, csak halálosan komolyan beszélhetünk Istenről. Nem gügyögve, sem édeskésen vagy felszínesen. Hanem mint akinek az egész, nyomorult élete csak egyetlen szóba lehetne összesűríthető. Mint akinek valóban nincs más megoldás, csak feltekinteni Jézusra, mint a pusztában felemelt rézkígyóra. Mint aki utolsó stádiumát éli – akár testi, akár lelki értelemben –az életének.
Van olyan ábrázolás, amelyen a rézkígyó keresztre tekeredik fel. A tövében pedig ott kuporognak, akik életben akarnak maradni. Ennek a keresztnek a tövében olyan kicsik ők és szerények. És tudják, hogy így a jó, így kell, legyen. De nem bánják, inkább csodálkoznak. És már lassan ott van az ajkukon: Soli Deo Gloria!

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Nem véletlen, hogy ez a jánosi mondat, amelybe összesűríthető a keresztény hit lényege, minden vasárnap elhangzik. Minden alkalommal, a liturgiában, a bűnvallás után. Amikor liturgizálok, és elérek eddig a pontig, és felolvasom Jn 3, 16-ot, érzem, kicserélődöm. Más lesz a hangom, más a szívverésem. Megnyugszom. Sőt, akkor az egész templomban más az atmoszféra.

Testvéreim a Jézus Krisztusban, Szentháromság ünnepe abban az értelemben utolsó stádium, hogy innen, mint egy kvázi záróponttól visszanézünk, visszatekintünk. Lehet gyönyörködni abban, hogy mennyi mindent kaptunk Fentről. És lehet szomorkodni, ha nem fogadtunk el abból mindent. Jönnek még vasárnapok, mint ahogy jönnek még krízisek, érnek minket veszteségek. Legyen az a mi reménységünk, hogy a veszteségek nem megkeményítenek majd minket, hanem ellenkezőleg megnyitnak bennünket a felé az Isten felé, akitől indul minden, akiben van minden, és aki felé tart minden. Soli Deo Gloria!!!
Ámen.

Imádkozzunk!
Urunk, Mennyei Atyánk, csak remélhetjük a tisztánlátást. Honnan indultunk, hol állunk, hová tartunk. Nagyon is tudjuk, miért fontos ez. Urunk, csak egyet kérünk, ne menj el mellőlünk! Ha mások nem is, de te látod, igazán látod, miben szenvedünk szükséget, milyen szavakra, érzésekre éhezünk, mitől vagyunk fáradtak. Bölcsességed mélységét nem merjük kutatni, és akaratod szent nekünk. Vezess minket magadhoz, mert valóban tiéd minden dicsőség Jézus által! Ámen.