Konfirmáció ünnepe

Itt vagyunk együtt egy konfirmációs istentiszteleten. Nem tudom ki gondolkodott már el azon, hogy miért nincs magyar neve a konfirmációnak? A 18. század óta gyakoroljuk, de mégsem kapott magyar nevet, ellentétben a katolikus gyakorlattal, ahol van a bérmálás. Bár a bérmálás szavunk a szláv birmatovaty-ból származik, amelyik a confirmare, megerősíteni latin szó tükörfordítása.
Nyilván protestáns elődeink szándékosan kerülték a bérmálás szót, és konfirmációt igyekeztek elhatárolni attól a katolikus gyakorlattól, mely a müron-nak nevezett olajjal való megkenést helyezte a bérmálás középpontjába.
Az evangélikus egyház konfirmációs gyakorlata a tanításra helyezte át a fő hangsúlyt, és az ismeretekben való megerősítésre.
Megerősítésre persze mindannyiunknak szüksége van. És nem csupán néha napján, hanem naponként. Alapigénk is erről beszél: „Ismételgesd ezeket, beszélj azokról, akár házadban laksz, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz.”
Sokat ismételni, reggel is este is mondogatni, hogy: „Az Úr, a mi Istenünk, egyedül Úr.” És hogy ezt az egyedüli Urat kell teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből szeretni.

Ennek az ősi hitvallásnak az eredeti jelentéséhez eljutni csak úgy tudunk, ha számba vesszük, mi volt akkor két és félezer évvel ezelőtt az alapvető kérdés.
Az Ószövetség keletkezésének az ideje egy olyan kor volt, amikor magától értődő volt a többistenhit, minden nép, minden kultúra körében, kivéve a zsidóságot. Ezek a több istenhitű vallások folyamatos kihívást, provokációt jelentettek.
Egy olyan vallás keretei között, ahol számos isten kínálgatja magát, ott nem volt értelme annak, hogy valaki folyton emlékeztesse magát és környezetét elkötelezettségére, hiszen az elkötelezettségnek nem volt értéke.
Többistenhit és egyistenhit között akkora a különbség, mint promiszkuitás és monogámia között. A hűséget a monogámia, és a monoteizmus állította eszményképnek. Hinni, hogy egyetlen egy Isten van: ez a maga idejében forradalmi volt, sőt, valamiféle lázadás: egy parányi nép lázadása a környező nagy kultúrák, mint Babilon, Egyiptom és Perzsia vallási kultuszai ellen.

Ez a parányi nép, mely Diaszpóra előtti történelme során végig azzal küzdött, hogy nagyhatalmak ütközéspontjában élt, és egész történelme során alig néhányszor sikerült a függetlenségét kiharcolnia és néhány évtizedig megőriznie. Ez a nép azt mondja: a mi Istenünk. És ez az Isten az egyetlen Isten.

És mi itt 2008-ban Magyarországon, akik most keressük, vajon mit jelenthet számunkra ez a mondat, hogy „az ÚR a mi Istenünk egyedül az Úr.”
Első gondolata az lehet az embernek, hogy számunkra most más összefüggések vannak. Nálunk a hitetlenség az az alaphelyzet, melyben a hitvallás megszólal, mellyel szemben a hitvallás állást foglal.
Csakhogy éppen ezekben az években változik meg lényegesen és alapvetően a vallásosság iránti érdeklődés. Elég, ha csak arra utalok, hogy kereskedelmi csatornákon bizonyos show műsorok kínálnak kvázi vallásos élményeket, para-trükkökkel, és egyéb mutatványokkal. Nincs kétségem afelől, hogy ez is vallás, annak egy új, huszonegyedik századi formája, mely egy dologban nem különbözik a zsidóság tőszomszédságában élő kánaáni népek akkori vallásától: ugyanúgy üzlet.
Akkor a hely szellemének a Baálja csábította az embereket, hogy egyesüljenek vele kultikus prostituáltjaikon keresztül, hogy termékenységet nyerjen földjük.

Ma a nézettségi index, a közbeiktatott reklámok és a kiemelt telefonos percdíjak világában gondolom nem kell magyaráznom senkinek, hogy ebben mi az üzlet, és azt sem, hogy az üzlet mindig kereslet és kínálat összefüggésén alapul, mert ha van lelki, spirituális éhség, vallásos éhség, vágy a csodára és a természetfelettivel való találkozásra, akkor a jó üzletember bolond lenne nem kihasználni ezt.

Lényegét tekintve kevés dolog változott az évezredek alatt. A kihívások, melyekkel szembe kell nézni ma, lényegében nem különböznek attól, ami két és félezer évvel ezelőtt volt.
Kedves Konfirmandusok: a kihívás, mellyel kinek-kinek szembe kell néznie, lényegében ugyanaz, mint évezredekkel ezelőtt
Hiszen ahogy kétezerötszáz évvel ezelőtt is, úgy ma is az egy Istenhez ragaszkodás megkíván lemondást, aszkézist, böjtöt. Feltételezi az egyenes jellemet, a szavahihetőséget, az elkötelezettségre való lelki érettséget.
A „Ne legyen más Istened” olyan követelmény, mely kihat egész életvitelünkre, néha lemondást, áldozatot kíván, de ezek még az egyszerűbb és könnyebben teljesíthető parancsolatok. De vannak refináltabbak, melyeket csak indirekt módon találunk meg. Ilyen a szelekció, a megválogatni tudás. Az igényesség követelménye. A megválogatni tudás létfontosságú stratégia. Hiszen bármennyire képes valaki a lemondásra, lehet, hogy minden igyekezete hiábavaló, ha nem képes szelektálni. Aki ma nem tud szelektálni és nem tudja megmondani, mi az, ami okvetlenül szükséges, és mi az, ami ráér, vagy éppen hogy szükségtelen és mellőzhető, azt magával ragadja a túlkínálat és a végén maga alá temeti.

Az informatika társadalomra gyakorolt hatását, az azzal járó következményeket a szakemberek egy holokauszthoz szokták hasonlítani, az áldozatok számát tekintve legalábbis mindenképpen.
Egyéni és közösségi sorsunk a jövőben azon fog múlni, hogy mennyire vagyunk képesek megszűrni, és fontossági sorrendbe rendezni a felénk áramló hatalmas információ-halmazt. Mi az, amit beengedünk személyes terünkbe, otthonunkba és mi az, amit nem. És hogy mennyire sajátja kinek-kinek egy olyan rendezőelv, mely lehetővé teszi ezt a szűrést, ezt a szelektálást.

Az eddigi évek zömében szüleitek végezték el helyettetek ezt a szelektálást, ők válogatták meg, hogy mit engedjenek be és mit nem. Mostantól egyre inkább magatokra lesztek utalva ebben, és nektek kell eldönteni, hogy mi a fontos és mi az, ami nem méltó a figyelmetekre.
Mert van ami még az ismétlésre is méltó, és van, ami még arra sem, hogy odafigyeljünk rá. És nekünk, Nektek elsősorban azt a rendezőelvet szeretnénk örökül adni, mely segít Benneteket ebben az eligazodásban, hogy lehetőleg minél világosabb lehessen számotokra, mi az, ami még az ismétlésre is érdemes. „Ismételgesd ezeket, beszélj azokról, akár házadban laksz, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz.”

Ki lehet példa számotokra is – ahogy előző nemzedékeknek is – ebben?
A Názáreti Jézus. Ő, akinek nagyon világos értékítélete volt korának szellemi állapotáról, kultúrájáról, vallásáról.
Rajta kívül persze próbálkozott más is a lényeg, a rendezőelv megragadásában, de rossz tanácsot adott. Hillél rabbi, aki csak néhány évtizeddel előzte meg Jézust, amikor valaki arra kérte, hogy amíg fél lábon áll mondja el a zsidó vallás lényegét, ezt mondta válaszul: Ne tedd azt felebarátoddal, amit nem szeretnél, hogy veled tegyen. Ez a megfogalmazás tág teret hagy a mulasztásoknak. Jézus pont fordítva fogalmaz: Tedd azt, amit szeretnél, hogy veled cselekedjenek.

Jézus amikor próbára teszik, és rákérdeznek, hogyan uralja vezeti életét a lényeg megragadásának a képessége, akkor éppen ezt az ószövetségi igét idézi, majd mellé helyezi a felebarát szeretetének a parancsát.
Olyan ez, mintha azt kérdezte volna tőle valaki. Mi a legfontosabb az Ószövetségben? És Ő erre válaszul ezt a részt idézte volna:
„Az Úr, a mi Istenünk egyedül az Úr, és szeresd a Te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. Majd mellé helyezett egy másik Mózes könyvében található igét, és szeresd felebarátodat, mert olyan mint te – ahogy azt az eredeti héber szöveg mondja.
Jézus azt mondta: ettől a két mondattól függ a Törvény és a próféták, vagyis az egész Biblia. Ebből a két mondatból minden levezethető. Ez a rendezőelv!

Csak Istent tartani Úrnak, és szeretni teljes szívvel, teljes lélekkel, és teljes erővel. És szeretni a felebarátot, hiszen olyan mint te.
Már Jézus idején sok komoly, mély gondolat született meg a rabbinista irodalomban arról, hogy hogy kell érteni ezt a hármas tagolást:
Teljes szívvel, azaz a jó és rossz ösztönnel, hiszen még a rossz ösztön is „Istennek a kocsija.” Isten szereti a szenvedélyes szívet.
Teljes lélekkel: még ha el is veszi tőlünk a lelkünket, azaz az életünket, akkor is.
Teljes erővel: azaz amikor az ínség kezdődik. Amikor gondot és bánatot küld ránk, akkor is.
„Amikor az ínség kezdődik, dicséretet fogok énekelni Istennek.” – Hangzik egy régi rabbinikus szöveg.
Jézus az írástudónak adott válaszában ezekre a gondolatokra hivatkozik és ezekkel a komoly, szép hitvallás-értelmezésekkel egyetértve mondja azt: ez a hit lényege, Megvallani, hogy Isten Egy, és csak őt tartani Istennek, és hirdetni a szeretet hatalmát, és végül, de nem utolsósorban aszerint is élni… Ámen