„Amikor egyszer a sokaság hozzá tódult, és hallgatta az Isten igéjét, ő a Genezáret-tó partján állt. Meglátott két hajót, amely a part mentén vesztegelt; a halászok éppen kiszálltak belőlük, és hálóikat mosták. Ekkor beszállt az egyik hajóba, amelyik Simoné volt, és megkérte, hogy vigye őt egy kissé beljebb a parttól, azután leült, és a hajóból tanította a sokaságot. Miután abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálóitokat fogásra!” Simon így felelt: „Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.” S amikor ezt megtették, olyan nagy tömeg halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik; ezért intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek és segítsenek nekik. Azok pedig odamentek, és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek. Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt és azokat, akik vele voltak és segítettek; de ugyanígy Jakabot és Jánost, a Zebedeus fiait is, akik társai voltak Simonnak. Jézus akkor így szólt Simonhoz: „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!” Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva követték őt.”
Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól, Ámen.
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Ez a halfogástörténet az egyik legnagyobb kincsünk. Így jó ezt olvasni! Luther, amikor erről a textusról prédikált –a fennmaradt szöveg alapján viszonylag hosszan-, hangsúlyozta már az elején: komoly bátorítást és bíztatást ad ez az igeszakasz nekünk.
Így hangsúlyozom már én is a legelején: nagy kincset kaptunk ezen a vasárnapon is.
Két kép idéződik fel bennem, amikor ezt a lukácsi halfogástörténetet olvasom. Az egyik egy festmény, a másik egy fénykép.
A festményt képeslap formában láttam még évekkel ezelőtt nagymamámnál. Nem tudom, ki festette, de valamennyi alak nagyon színes lepleket viselt, erre kifejezetten emlékszem. A képen Jézus állt középen, körülötte tanítványai. Egyik figyelt, másik elbámészkodott, és volt egy, ő Péter, aki Jézus lábaihoz roskadva, ruhájába markolt kétségbeesetten. Az arckifejezése megrendített. Őrültnek, megszállottnak tűnt. Jézus megszállottjának láttam.
A másik kép, ami felidéződik bennem, egy fénykép. Az elmúlt héten készítettem a gyülekezeti gyermekkiránduláson. Megálltunk Túristvándiban, és kiszálltunk a buszból a vízimalomnál. Gyönyörű vidék. Körbesétáltuk a tavat, néztük a tavirózsákat, a gyerekek Zoltántól kapott feladataikat oldották. Egy kisfiúra figyeltem fel, aki nem tartozott hozzánk. Horgászgatott. Nem volt profi felszerelése, hanem házilag készített. Egy bot, egy kis damil, csali és egy vödör. Ült a parton, az árnyékban, és figyelte a fogást. Nagyon koncentrált. Észre sem vette, hogy pár lépéssel a háta mögött állok, és fényképezem őt, a kis horgászt. Sok minden egyéb különbség közül az egyik legjellemzőbb közöttünk az volt, hogy én nem hittem, hogy bármit is foghat, míg ő hűségesen várt, kitartóan leste a fogást és hitte, nem üres vödörrel megy haza.
Mindeközben pedig egy jól ismert mondásunk analógiájára megszületett bennem a következő: a jó horgász, meg a jó halász is holtig tanul.
Bizony, azok az újszövetségi halászok, akiket a felolvasott történet mutat be: Simon Péter, valamint János és Jakab, nemcsak komoly elhívást, de komoly leckét is kaptak Jézustól. A jó halász holtig tanul.
Az egyik legizgalmasabb elhívás-történettel az egész Szentírásból, és az egyik legizgalmasabb és megrendítőbb tanulsággal találkozhatunk ezen a mai vasárnapon.
A Genezáret-tó partján vagyunk. Ez az első alkalom, hogy Jézus nem zsinagógában, hanem kinn a szabadban szól a köréje összegyűlt sokasághoz. És ez az első alkalom, a lukácsi híradás szerint, amikor Jézus elhívja első három tanítványát; kiemel, kiválaszt, személyesen megszólít hármat a tömegből.
Tanult, tapasztalt halászok mindhárman. Kiváló szakemberek. Tudják, mikor kell vízre szállni, hogy sikeres legyen a fogás. A hálókat maguk készítik, a köteleket maguk fonják, saját hajójuk van. Erősek, kitartóak és józanul ítélik meg, mikor és milyen vízen szállhatnak újra hajóba. Ennek ellenére nincs mindig tele a háló, nincs mindig fogás. De teszik a dolgukat nap mint nap. Rutinosak. Este kivetik a hálót a partközeli vizeken, reggel pedig felhúzzák. Következő este újból kivetik a hálót, reggel felhúzzák. Ha este nincs fogás, nappal nem próbálkoznak. Igazi taposómalom-szerű munka. Akár gyári munkásról is lehetne itt szó, vagy bolti eladóról, vagy tanárról, vagy orvosról, és így tovább.
Munka, munka, munka. Engedelmeskedni kell a természet törvényeinek, az időjárásnak, mindenféle külsőségnek, a józan észnek, a főnőkségnek, a megszokottságnak, a változatlanságnak, ha meg akar élni belőle az ember.
Jézus és Simon Péter ismerték már egymást. Jézus röviddel azelőtt gyógyította meg Péter anyósát, hogy beszállt a hajójába és onnan tanította a tömeget. Most csak őhozzá beszél.
„Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!”
Tudom, hogy nem így szoktad, Simon Péter, de most evezz mélyebb vizekre! Tudom, hogy nappal nem vetitek ki a hálót, ha este úgysem volt fogás, de most mégis tegyétek, amit mondok: evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra! Felejtsd el, Péter, mit tettél eddig, és mit tennél egyébként! Most evezz mégis a mélyre!
Talán mindannyian érezzük, mekkora feszültséget teremt itt Jézus szava. Az a szó, ami arra indít, hogy az ellenkezőjét tegyük, mint amit addig bármikor. Ami úgy tűnik, mintha a realitásnak, a józan észnek és ítélőképességnek mondana ellent, és éppen ezért abszurdnak tűnik a követése, a teljesítése.
Elhívás-történet ez a javából! És teljesen analóg az Ószövetség hasonló történeteivel. Jahve szól, megszólít, kér, felkér, indít valamire egy valakit. Az pedig vonakodik, kifogásokat keres, a józan észre hivatkozik, és az emberi lehetőségek határairól értekezik, végül mégis megtörténik a csoda. Megtörténik a csoda a realitások világában. Valaki Isten szava hatására követésre indul.
„Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.”
Péter korábban hallotta már Jézust a zsinagógában szólni, látta, amint anyósát kigyógyítja a lázból. Tudta, nagyjából tudta már, kinek a szavára hallgat, és válaszolja: „a te szavadra mégis”.
És beljebb eveznek, és kivetik a hálókat. Leküzdik magukban az értetlenkedést, a félelmet, hogy mit szólnak mások. Félreteszik, amit addig gondoltak, amihez addig ragaszkodtak, amit addig cselekedtek, és csak Jézus szavára hallgatván teszik, amit tesznek. Ott vetik ki a hálókat, ahol egyébként értelmetlennek gondolnák. Ott fognak rengeteg halat, ahova máskor nem eveztek volna ki. Akkor telik meg a háló, és szakad már szinte szét, amikor nem hiszi már senki, hogy fogás lehet belőle.
Ha utána gondolunk, vagy ki-ki otthon elolvas egy-két elhívás-történetet, láthatja, hogy van ezeknek egyfajta sematikus képlete: Ott, ahol addig nem, Akkor, amikor egyébként sosem. Úgy, ahogy addig nem. Azok, akik addig nem.
A jó halász holtig tanul.
A görög szövegben a halászni, fogni szó megfelelője egy egészen különös jelentésű szó. Jóval többet fejez ki, mint a mi egyszerű halászni, fogni szavaink. A görög így használja: élve elfogni, kimenteni. Ebben nagyon is benne van az, hogy a halászat megöli a halat, halálra fogja ki. Az emberhalászat azonban az evangélium hálójával életre fog ki, kiment, hogy élhessen az ember.
Augustinus, írta egy alkalommal nagyon bölcsen- és ez már akkor nagyon megragadott, amikor a Teológián latin szövegolvasáskor újra és újra visszatértünk ehhez a gondolathoz-, hogy Isten szava, Isten igéje ott, akkor és úgy munkálkodik bárkiben, éri el célját, amikor és ahogyan Neki tetsző.
Ha most valamennyi végzős lelkész-jelölt, akiket a nyár folyamán valamely püspök ordinál, kiállna ide az oltár elé, és elmondaná egyik a másik után, mi indította arra, hogy a lelkészi pályát válassza: nem győzne csodálkozni a gyülekezet, mennyiféleképpen és mennyiféle élethelyzetben ér el, hív el, szólít meg valakit Isten Jézus Krisztuson keresztül, fog be az evangélium hálójával. És higgyék el nekem, egy sem lenne, velem együtt, aki venné a bátorságot, és azt állítaná: azért szólított meg és hívott el, mert alkalmas vagyok emberhalásznak.
Ki lehet alkalmas emberhalász, ki lehet méltó szolga?
A jó emberhalász holtig tanul, kedves Testvéreim, Barátaim!
Legelőször azt tanulja meg, hogy úgy lett emberhalásszá, hogy egyszer őt magát is életre halászták ki. Másodszor azt tanulja meg, hogy ezen megrendülni és Simon Péter módjára bűntudattal Jézus lábaihoz roskadni nem szégyen. Harmadszor pedig megtanulja, hogy Jézus szavában minden körülmények között igazán bízhat.
Testvéreim, bárki lehet emberhalásszá. Bárki, aki szereti a Jézusról szóló örömhírt, de az is, aki kételkedik annak erejében, és értetlenkedve fogadja Jézus szavát. Bárki, aki leborul Jézus lábaihoz, és így szól: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Bárki, aki életében és életével arról a jóságos és megbocsátó Istenről beszél, aki emberséget csempészhet embertelen körülmények közé. Ilyen értelemben, a két Szontagh nővér, akikről a mai szeretetvendégségen röviden megemlékezünk, emberhalászok voltak, amikor csipkekészítő háziiparukban nyomorúságos körülmények között élő szegény asszonyoknak munkát, reményt és hitet adtak.
Emberhalásszá lehet az, aki meghallja Jézus szavát, mélyre evez és kiveti hálóját akkor is, ha sokak szemében bolondságnak tűnik.
Közel áll hozzám ez a mai ige. Nemcsak azért, mert –amint Luther is elmondta, nagy bátorítás és bíztatás van ebben az igében-, vagy mert ez a mai igehirdetés részemről, itt szeretett debreceni gyülekezetemben az utolsó. Hanem mert hamarosan valóban mélyebb vizekre kell eveznem, és kell kivetnem a hálókat. A veszprém megyei Nagyalásonyba kerülök beosztott lelkésznek. Püspök úr így fogalmazott: „mély vízbe fogom dobni”. Ezért aztán mai igeszakaszunk és életem elkövetkező két éve nagyon egybecsengenek. Ha egyszer valamilyen úton-módon visszajövök, és az a megtiszteltetés ér, hogy itt újból szószékre állhatok, elmondom majd, hogyan tanul Jézustól egy nagyalásonyi emberhalász.
Ámen.
Imádkozzunk!
Megváltó Urunk! Nem értjük isteni szándékaid, fel sem foghatjuk cselekedeteid, annyira lehúznak a mélybe szakadozó hálóink! Nem értjük, miért kell kivetni a hálót, hiszen lehetetlen, képtelenség az emberhalászat! Hiába fáradoztunk éjszakákon át, a legalkalmasabb időket lestük ki, és mégis eredménytelen maradt fáradozásunk! És Te mégis azt mondod, evezzünk csak a mélyre és dobjuk ki hálóinkat?! Milyen képtelenség! Arcra borulva Előtted kérünk: taníts meg mégis engedelmeskedni szavadnak, hogy amikor felhangzik kérésed, lehessen a mi szavunk is ez: „de a Te szavadra mégis…”!
Ámen.
