"Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Tüskebokorról szednek-e szőlőt, vagy bogáncskóróról fügét? Tehát minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt. Amelyik fa nem terem jó gyümölcsöt, azt kivágják, és tűzre vetik. Tehát gyümölcseikről ismeritek meg őket." "Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: URam, URam, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!"
Néhány éve már alig van olyan internethasználó, aki nincs rajta az iwiw-en. Aki nem tudná, mi ez: olyasmi, mint egy angol klub, ahova csak ajánlással lehet bekerülni. Csak az csatlakozhat, akit egy már tag meghív. Így a frissen bekerült személy mindenképp rendelkezik egy ismerőssel, és a már klubtagok között kereshet olyanokat, akiket innen-onnan, munkahelyről, iskolából, nyaralásról ismer. Aki talál egy ismerőst, az bejelöli, és akit bejelöltek, visszaigazolhatja, hogy tényleg ismeri-e az illetőt. Ha igen, létrejön a kapcsolat, ha nem ismeri, akkor visszautasíthatja. Jól ábrázolható ezzel a módszerrel egy ember kapcsolati hálója, és praktikus is, mert az ismerősök között könnyű felvenni a kapcsolatot. Ha szükségem lenne egy használt biciklire, ha elvesztettem a mobilomat a rajta lévő összes telefonszámmal, ha van egy fölösleges kutyakölyköm, percek alatt közzétehetem kérésemet, és általában sikerrel továbbadhatom az elajándékozandót avagy megtalálhatom, amire szükségem van.
Amikor ez az egész indult, még elég átlátható volt egy-egy ember kapcsolatrendszere. Akinek 100 ismerőse volt, az már menőnek számított. Fűt-fát visszaigazoltam én is, olyanokat is, akikkel mondjuk annyi kapcsolatom volt, hogy részt vettek egy egyhetes táborban, amiben én is vezető voltam, de most már az arcukra sem emlékszem. Aztán egyszercsak, ahogyan egyre több ember került a klubba, egyre inkább meggondoltam, kiket igazolok vissza illetve kiket jelölök be ismerősnek. Csak olyanokat, akikkel legalább egyszer beszélgettem is. Az nem elég, hogy egy nagyobb társasággal elmentünk egy kávézóba EB-döntőt nézni, és ő is ott volt, mert ha minden ilyen embert ismerősnek jelölnék, akkor az egésznek semmi értelme nem lenne. Ha mindenki ismerős, a végén senki sem lesz az, devalválódik az a tény, hogy valakivel ismerősök vagyunk. Így aztán nem csoda, hogy néha kínos helyzetek jönnek. Bejelölt például egy ötven körüli nő, se az arca, se a neve nem volt ismerős, de az adatlapján láttam, hogy ugyanabban a szociális otthonban dolgozik, ahol az anyukám is. Nem jelöltem vissza. Ő ezt sajnos sértésnek élte meg, és írt nekem egy levelet, hogy ugyan, jelöljem már be, hiszen egyszer már találkoztunk, amikor én karácsonykor meglátogattam az egyik nénit, akit akkoriban senki nem látogatott, és ő is műszakban volt épp akkor, ezenkívül látta az esküvői fotóinkat, sőt, a gyerekeinkét is, meg az anyukám sokat mesélt rólam. Mondanom se kell, hogy ennek ellenére nem láttam értelmét visszaigazolni, ugyanis számomra nem jelent ismeretséget, hogy valaki látott rólam fényképeket és hallott sztorikat - legalábbis abban az esetben, ha nekem az illetővel nincs és nem is volt közös élményem.
Közös élmény. Azt hiszem, minden ismeretségben, ami több annál, hogy x átveszi y levelét a postán, a közös élmény a kulcsszó. Ha nincs közös élmény, akkor az ismeretség csak látszat, külső máz, nem valódi kapcsolat.
A közös élmény persze sokféle lehet. Van olyan barátnőm, akivel utoljára évekkel ezelőtt találkoztam, mivel Hollandiában él. Mégis, jelen vagyunk egymás életében, tudunk egymásról, megosztjuk az élményeinket. Ezek az élmények még akkor is közösek, ha nem együtt éltük meg őket, tehát a kapcsolat a földrajzi távolság ellenére élő, létező.
Számomra a Biblia egyik legmegrázóbb mondata épp a felolvasott szakasz utolsó mondata: „Nem ismerlek titeket, gonosztevők.” Mert ha igaz az, ami megelőzi, hogy ugyanis a gonosztevőnek bélyegzett emberek Jézus nevében űztek ki ördögöket, prófétáltak és tettek csodákat, akkor nem a szó szoros értelmében vett gonosztevőkről van szó. Nem olyanokról, akiket a környezetük is felismer bűnözőkként vagy akár csak rosszindulatú emberekként. Olyanokról van szó, akik első pillantásra kereszténynek tűnnek, sőt, ráadásul valami szolgálatot is ellátnak, akár hivatalos keretek között, mint manapság egy lelkész, akár önkéntesként, ahogyan bárki szolgálhat, aki kedvet érez: másokért való imádkozással, Istenről vagy a személyes hitéről beszélve másoknak.
Óhatatlanul következik a kérdés, ami engem megijeszt – és talán nemcsak engem -: vajon Jézus visszaigazolná-e, ha bejelölném az iwiw-en. Vajon úgy ítéli-e meg, hogy van elegendő közös élményünk? Emlékszik-e még rám, vagy egy vagyok a sok közül, akit egyszer egy hétig táboroztatott a Balatonnál?
Remélem, Jézusnak jobb az emlékezőtehetsége, a név- és arcmemóriája, mint nekem és jobban számon tartja a találkozásait, mint egy átlagember. Remélem, sőt hiszem, biztos vagyok benne, hogy nem száll a semmibe a minden kereszteléskor elhangzó kérés „őrizd meg bejövetelét és kimenetelét mostantól fogva mindörökké”. Mert nem lehet őrizni azt, akit nem ismerek, akiről elfeledkeztem. Akit Isten őriz, arra emlékszik. Mégis, azt gondolom, nem nyugtathatjuk magunkat olcsó kegyelemmel, azzal, hogy Isten mindenkit szeret. Mert amilyen igaz ez a mondat, annyira hazugság is, ha mentségként, lelkiismeretünk könnyű megnyugtatására használjuk.
Megint a barátságot, ezt a két ember közötti egyik legbensőségesebb kapcsolatot hívom segítségül az Isten-kapcsolatunk megértéséhez. Ha van is különbség a kettő között – pl, hogy Istennel sosem lehet teljesen egyenrangú a kapcsolatunk - úgy tapasztalom, hogy mégis sok a párhuzam. Az egyik legmélyebb szeretetkapcsolat a barátság. Más, mint a szülő-gyerek közötti, vagy a testvér-testvér közötti, mert nem vérségi kapcsolat, hanem szabad választás köti össze a barátokat. Ilyen értelemben hasonlít az Istennel való kapcsolatunkra is, aki soha senkire nem kényszeríti rá magát, nem kötöz magához egyetlen embert sem erőszakkal. Isten-ember kapcsolatban éppúgy, mint a barátságban, sok mozgástér és sok lehetőség van. Sokat megengedhet magának az ember, hiszen sok botlás megbocsáttatik. Lehet őszinte az ember, akár ki is borulhat, lehet mosolyszünet, de van visszaút is nagyon sokáig. Hétpróbás barátság – szokták mondani. Istent sem könnyű elrettenteni, nem könnyű elmarni magunktól, ha egyszer szeretetkapcsolatba kerültünk vele. Talán a legkomolyabb veszély a kapcsolat kiürülése. Ha már nincs mit mondani egymásnak. Ha vannak ugyan szavak, vannak ígéretek, vannak tervek, de a megvalósításig sosem jutunk, a találkozások rendre elmaradnak. Akkor hiába minden szép lehetőség, hiába a kölcsönös szimpátia, hiába a nagy szavak, hogy majd örökre meg elszakíthatatlanul, akkor egyszer csak lezárul egy kapu, és nincs többé út egymáshoz. Az egyik legfájdalmasabb tapasztalataim egyike a közelmúltból épp egy ilyen kapu bezáródása egy ígéretes barátságban. Kellenek a közös élmények, kellenek a találkozások, kell a gondolatcsere, kell a szeretet áramlása a két fél között. Ha ezek nincsenek, akkor Istennel sem működik az ismeretség, a barátság.
Itt van tehát a pont, ahol önmagunkat is kritikusan meg kell kérdezni: vajon vannak-e Istennel közös élményeink, vagy már leginkább csak emlékekről beszélhetünk, nosztalgiázásról? Akarunk-e találkozni vele nemcsak szavakkal, hanem valóságosan, és hajlandóak vagyunk-e ezért akár áldozatot is hozni? Ha mindig minden fontosabb annál, hogy találkozzunk, hogy megálljunk egy-egy negyedórára, akkor kérdéses, beszélhetünk-e kapcsolatról vagy csak ígérgetésről és soha ki nem használt lehetőségekről.
Szándékosan beszéltem először arról, ami a mi személyes kapcsolatunkat illeti Istennel. Ugyan a textus azzal kezdődik, hogy különböztessük meg a hamis és az igaz prófétát, és őrizzük meg magunkat a hamisaktól, de azt gondolom, könnyű út lett volna mások megítélésébe kezdeni, mielőtt magunkba néztünk volna.
Hamis és igaz próféta: mit jelent ez? A héber tradícióban – márpedig Jézus ebben nőtt fel és Máté evangéliuma a héber gyökerű keresztényekhez szól, ezért ezt kell figyelembe vennünk - a próféta olyan ember, akit Isten kiválasztott arra, hogy elmondja üzenetét az embereknek. Az üzenetet gyakran önkívületi állapotban kapják a próféták, de mindenképpen egyfajta elragadtatottságban, a Lélek hatása alá kerülve. Nem a jövőre vonatkozó jóslatokat mondanak, hanem a közösség életét kritizálják vagy éppen biztatják őket, hogy járjanak tovább a jó úton, reményt öntenek az elkeseredett nép szívébe. Mindeközben próbálják magyarázni az aktuális politikai társadalmi helyzetet, tehát nagyon is a jelenben, gyökereznek. Természetesen mindenkinek lehet magánvéleménye egy adott társadalmi berendezkedésről, erkölcsi kérdésekről vagy épp az aktuálpolitikáról, de ez csak magánvélemény. Ha valaki a magánvéleményét úgy tálalja, mintha Isten véleménye volna, az csalás, mások szándékos megtévesztése, sőt, manipulálása. Ez a hamis prófétálás, ezek a hamis próféták, nem pedig azok, akiknek a jövőre vonatkozó jóslata nem teljesedik be. Templomba járó emberként hetente hallunk minimum egy beszédet, aminek kimondottan feladata befolyásolni a hallgatókat és ráadásul helyzeténél fogva Istenre hivatkozik, sőt, Isten szava alapján szólal meg. Ezért aztán fontos, hogy meg tudjuk ítélni, jó irányt mutatnak-e ezek a beszédek.
Úgy gondolom, fontos kimondani és kapcsolódik a témához, hogy mi a prédikáció számomra, főleg most, hogy talán most utoljára szólalok meg itt, mielőtt elköltözünk Debrecenből. Gyakran szerepelnek az igehirdetéseimben a szerintem, véleményem szerint, most úgy gondolom, azt tapasztaltam kifejezések. Ez nem üres sallang. Úgy gondolom, csak magamat és másokat is megtévesztenék, ha azt hinném és akarnám elhitetni, hogy tudom a személyemet, tapasztalataimat, napi élményeimet függetleníteni attól, ahogyan értelmezem a Bibliát. Az a tény, hogy teológiát tanultam, annyit tesz még hozzá, hogy egy-egy téma, Ige kapcsán tudom, hogy mások előttem hogyan értelmeztek valamit, milyen útkeresések voltak, esetleg milyen zsákutcák, mert ilyen is volt a kereszténység történetében. És tudom azt is, hogy ebben a sokféleségben, az emberi hangok különbözősége ellenére is időről időre hangzott a tiszta evangélium. Nem úgy, hogy volt egy-egy ember, aki vegytisztán szólta Isten szavát, hanem úgy, hogy Isten egyes emberek életén, sajátosságain, stílusán, tapasztalatain keresztül is megtalálta az utat más emberekhez. Tehát nincsen tévedhetetlenség, ha egy lelkész vagy akárki más azzal az igénnyel lép fel, hogy amit ő mond, az a színtiszta igazság, és ő csak egy szócső, aki torzítatlanul mondja Isten akaratát, az legalábbis gyanús. Úgy gondolom, minden igehirdetés egy szent háromszögben születik meg, az Ige, a magyarázó és a hallgató háromszögében. Isten igéje (az első csúcs) gazdag tárház, olyan, mint egy kincseskamra, amiben rengeteg sokféle drágakő, ékszer, finom textíliák, értékes fűszerek és arany található. Hogy épp min akad meg a lelkész szeme, hogy épp melyik mozzanatát emeli ki egy-egy igeszakasznak, hogy ezzel kapcsolatban milyen élményeket idéz fel és milyen következtetésre jut, az nagyban függ attól, hogy milyen hete volt, mik voltak a vezető hírek a sajtóban, mennyit idegesítették a gyerekei vagy éppen milyen könyvet olvas épp, és mindenféle ilyen apró-cseprő hétköznapi dolog. Megszületik egy igehirdetés, ami elhangzik vasárnap a templomba, ahova ki-ki különböző hangulatban jön –itt érünk a hallgatósághoz, a háromszög harmadik csúcsához. Épp ideges, és amúgy is alig ért ide, vagy épp nyomasztja valami, van egy konkrét kérdése vagy épp ellenkezőleg, hagyja magát meglepni. Szimpátia és antipátia, csomó emberi érzés, konfliktusok és örömök, frusztráció és várakozás van a levegőben. Ha őszinte az ember magához, akkor lehet, hogy meg is ijed. Mi lesz ebből a levesből, amibe ennyi mindent beledobáltunk? Meg lehet még enni? Marad még valami, ami emlékeztet a receptben leírtakra? Benne van még ebben Isten egyáltalán a sok emberi vonás mellett? Hiszem, hogy benne van, sőt, csak ebben van igazán. Isten az élet sűrűjében van benne, nem egy légüres térben. Ha kiszorul a légüres térbe, ha egy steril laboratóriumba száműzzük, akkor aligha lesz vele kapcsolatunk, aligha lesznek közös élményeink, akkor aligha találkozunk vele.
Egyetlen dolgot kell kritikusan nézni, és erről szól a fa és gyümölcse képe. A fa nem tud más gyümölcsöt hozni, csak ami bele van kódolva. A szőlőtőn csak szőlő teremhet. Aki Istennel kapcsolatban él, csak szeretetben élhet. Persze, tudjuk, tapasztaljuk mindannyian, hogy ez a kapcsolat nem szakadásmentes. Hogy időről-időre eltávolodunk. És azt is tudjuk, hogy az ilyen eltávolodások általában szakadásokhoz vezetnek kapcsolataink szövetén is. Ha Istennel gyengül a kapcsolatunk, akkor fogy a türelmünk, a lelki erőnk, a szeretetünk. Úgyhogy amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy Isten szavát halljuk-e egy Istenre hivatkozó ember szájából – legyen az lelkész vagy nem – akkor csak azt kell tisztázni: alapvetően kapcsolatban van-e a nevezzük így: próféta Istennel és alapvetően kapcsolatban vagyunk-e mi magunk vele, legalábbis annyira, hogy nyitottak vagyunk felé. Ha ez megvan, akkor a lényeg megvan.
Jézus azt mondja, lehetünk kritikusak, létezik igaz és hamis. Azt is mondja, hogy képesek és kötelesek vagyunk megkülönböztetni az igazat és a megtévesztést. Ugyanakkor az sem véletlen, hogy a Biblia sokszor beszél az életről, mint egy útról. Az úton haladni kell. Ami jó stratégia egy hegyi úton, az kevéssé sikeres egy sivatagban, ahol besüpped az ember lába a homokba. Isten nem változtathatatlan igazságokat ad nekünk, hogy azokat életünk végéig ismételjük, hanem arra hív, hogy kövessük őt. A követés pedig folyamatos testi és lelki munka: gondolkozás, találkozások és közös élmények sorozata, időnként kudarcok is, sőt eltávolodások is lehetségesek. A lényeg, hogy merjünk újra kezdeni, merünk újra feltenni egy kérdést, megkeresni egy választ, merjünk cselekedni, még ha hibázunk is közben. És ha vesszük erre a fáradságot, akkor nem fognak megtéveszteni manipulátorok és diktátorok, akkor felelősséget tudunk vállalni a döntéseinkért, és látni fogjuk a lényeget a sok emberi esetlegesség között elrejtve. Akkor nem szorulunk rá, hogy valaki egyszer és mindenkorra megmondja nekünk az egyedüli igazságot, mert tudjuk, hogy egyedül Isten az igazság, aki akkor ismer fel és ismer el bennünket barátainak, ha tesszük az ő akaratát. Mindig azt, amit épp felismertünk belőle. Hogy ez kevés lenne? Egyszerre talán igen. De lépésenként, folyamatosan előrehaladva, mégis beteljesedett, kiteljesedett élet lesz belőle.
