Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap

Ha valaki átélte már életében egyszer azt, hogy egy barátját, rokonát gyakorlatilag elveszti amiatt, mert az egy szektához csatlakozik, az onnantól kezdve biztos másként olvassa, vagy hallgatja Pál apostolnak ezeket a szavait.
Én is átéltem azt, hogy egy barátomat elvesztettem azért, mert egy szektához csatlakozott.
Még teológus hallgató voltam, amikor ez történt. Abban az időben említett barátommal rendszeresen, hetente többször is találkoztunk. Közös programokat szerveztünk, és persze sokat beszélgettünk, mindkettőnk nagy megelégedésére. Volt humora, öniróniája és sok egyéb tulajdonsága, ami különösen élvezetessé tette a társaságát. Nem tartotta magát hívőnek, elvileg a katolikus egyházhoz tartozott, el-el ment ifjúsági lelkigyakorlatokra is, nem nagy meggyőződéssel, de úgy tudatában volt annak, hogy előbb-vagy utóbb hinni fog, csak még nem akarta magát teljesen elkötelezni. Aztán amikor elkezdett egy asztalosműhelyben dolgozni, nevetve mesélte, hogy ilyen nincs, hogy csupa hívő, gyülekezetbe járó fiatal sráccal került egy csoportba. És aztán jött a váltás, elment az egyik szekta közösségi alkalmára, és onnantól kezdve nyoma sem volt öniróniának, humornak, helyette babonás félelem mindentől, amin keresztül felmerülhet bizonyos kétely. Fájdalmas volt látni az átalakulást, különösen azért, mert az ember tudta, hogy a szektásság gondolatmenete, ideológiája egy olyan zárt rendszer, melyből nagyon nehéz kitörni, ha egyszer az ember hagyta, hogy körbekerítsék vele. Mint egy nem látható bilincs, vagy kaloda, melyet – láthatóan az ember az elején észre sem vesz, aztán idővel óhatatlanul azon veszi észre magát, hogy mennyi minden tiltott, és veszélyes dologgá változott. Csupa csapda és kísértés veszi körül, melyben egyedül akkor tud eligazodni, ha a szekta vezetőjének, vagy az ő belső körének valamelyik embere őt eligazítja. Újabb és újabb ellentmondásokba ütközik, a szörnyű bizonytalanságtól pedig csak akkor szabadulhat meg, ha teljesen lemond a saját ítéletről, és másokra bízza, hogy miről mit kell gondolnia.
Egy Lélek sokféle megnyilvánulásáról beszél Pál apostol a levelében, és milyen ellentmondásos, hogy azok, akik szívesen és sokat hivatkoznak a Szentlélekre és annak ajándékaira, milyen szűkre szabják a Szentlélek útját. A leggyakoribb félreértés az, hogy a 1. Korinthusi levélnek ebben a fejezetében Pál apostol a Szentlélek ajándékainak teljes lajstromát közli. A fundamentalisták leggyakoribb tévedése, hogy úgy állítják be, mintha ennyi, és nem több lenne a Szentlélek ajándéka: A bölcsesség, tudás, hit, gyógyítások, isteni erők munkáit, prófétálást, lelkek megkülönböztetését, nyelveken szólást és a nyelveken szólás magyarázatát.
Az alapvető félreértés az, hogy Pál apostol mindezekről a lelki ajándékokról nem úgy beszél, hogy minden gyülekezetnek, ahol Istenben és Jézusban való hit van, ott szükségképpen ezeknek a lelki ajándékoknak jelen kell lenniük a gyülekezet életében.
Néhányról ezek közül mi magunk is úgy gondoljuk, hogy nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy gyülekezet létezni tudjon, mint a hit és a bölcsesség, valamint a tudás, vagy más szóval ismeret, itt elsősorban nyilván a teológiai ismeretekre kell gondolni. Ezek nélkül valóban nehéz elképzelni egy gyülekezetet.
De a többi felsorolt lelki ajándék – ahogy azt ma kétezer éves rálátással megítélhetjük, nem nélkülözhetetlen velejárói a keresztyén létnek.
Elég ha megnézzük, Jézus működése során melyek voltak azok a karizmák melyek jellemezték az ő szolgálatát: prófétált, gyógyított, tanított, azaz a bölcsesség és a teológiai ismeretek terén gazdagította a kortársakat, de maga nem beszélt nyelveken, és nem is magyarázta mások nyelveken szólását.
Tehát már Jézus működése és a Pál apostol által gondozott Korinthusi gyülekezet lelki ajándékai között is találunk némi eltérést, miért is gondolta volna Pál apostol azt, hogy az általa felsoroltak örök időkre kell, hogy jellemezzék a keresztyén közösséget?
Az általa felsoroltak azok, melyek igen pontosan jellemezték, akkor és ott a korinthusi gyülekezetet. De az apostol éppen arra helyezi a hangsúlyt, hogy bár ezek a lelki ajándékok elég különbözőek, ne akarjon senki semmilyen rangsort felállítani közöttük, és végképp ne akarjon senkit kirekeszteni, a Jézushoz tartozók körén kívülinek tekinteni, csak azért, mert egy másik lelki ajándék elkötelezett híve. A bölcsesség megszállottjai ne rekesszék ki a prófétálókat, és sorolhatnánk. De legfőképpen attól kell tartózkodni, hogy elvitassa valaki egy másik hívőnek a Krisztushoz tartozását azon az alapon, hogy másfajta lelki ajándékon keresztül kapcsolódik a gyülekezethez.

Előző héten Zajlott Kőszegen a Szélrózsának nevezett Evangélikus Ifjúsági Találkozó, és azok, akik hozzám hasonlóan részt vettek rajta, tanúsíthatják, hogy mennyire színes képet kapott az ember ezen a találkozón a saját egyházáról. Színes egyház vagyunk, ezt bátran állíthatjuk.
Igen ám, de péntek este egy egészen új kísérlet történt. Annak idején, a programok összeállításakor még ősszel elhangzott egy felvetés: mi lenne, ha kivinnénk a Szélrózsát Kőszeg városának főterére. Az ötlet jónak tűnt. És valóban ott állt egy színpad Kőszeg Főterén és várta, hogy rajta a Szélrózsa találkozó ott helyben megmutassa magát. Sokan vártuk, hogy ebből a sokszínű összképből, mely magát a táboron belüli életet jellemezte, megjelenjen valami, de erre hiába vártunk. Ehelyett egyfajta utcamisszió folyt, melynek az országos missziói lelkész volt a szóvivője. Egy-egy külső szemlélő számára a főtéren látható eseménysor és szóbeli üzenet kínosan hasonló volt ahhoz, melyet kisegyházak szoktak produkálni utcai missziós próbálkozásaik során.
Ez pedig arra a következtetésre sarkall, hogy az egysíkúság mindig egyszerűbb. Egyformaságot teremteni a díszletek között és a fejekben mindig könnyebb, mint megőrizni és hordozni a sokszínűséget.

Pál apostol is egy sokszínű egyháznak írt, egy olyan közösségnek, mely nagyon különböző lelkiségű egyéneket és csoportokat volt képes egészen addig integrálni, egységben tartani. De éppen ez az egység került veszélybe akkor, amikor valaki, vagy valakik megkérdőjelezték mások Krisztushoz tartozását.

Márk evangéliumában van egy történet. Ebben arról van szó, hogy a tanítványok találkoztak valakivel, aki Jézus nevében űzött ki ördögöket, a tanítványok pedig – úgymond – eltiltották, mert nem követte őket.
Mit válaszolt erre Jézus: ez nagyon fontos. Azt mondta: „Ne tiltsátok el, mert nincs senki, aki csodát tudna tenni az én nevemben, és ugyanakkor gyalázni tudna engem, mert aki nincs ellenünk, az velünk van.” /Mk 9,38-39

Jézust nem hozza ki a sodrából az, hogy a nevével valaki úgymond visszaélve gyógyítgat, és hogy az ő tudta nélkül tevékenykedik: ezt ő egyáltalán nem tekinti bajnak, de a tanítványok inkvizítori hevületét annál inkább problémásnak és veszélyesnek látja, azok buzgalmát, akik eltiltották a gyógyítástól ezt az embert.

Ezek után már nem találja olyan meglepőnek Jézusnak azt a másik megjegyzését, mely szerint „Más juhaim is vannak nekem, melyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell…” /Jn 10,16

Egy olyan megváltó rajzolódik ki előttünk, aki sokféle utat ismer az emberi szívekhez. Aki képes odaszegődni távolodó alakok mellé, hogy hitük lámpását új fénnyel világítsa meg, mint az emmausi tanítványokét. Aki saját lelkéből még a jogosulatlan felhasználóknak is bőven ad, csak hogy minél több munkást láthasson az Ő aratásában.
Ebből pedig csak arra a belátásra juthatunk, hogy az ő szíve sokkal hatalmasabb, mint ahogy mi egyáltalán elképzelni képesek vagyunk, és ő sokkal tágabbra nyitja az ajtót, mint ahogy mi elképzeljük. Ez pedig arra kell, hogy emlékeztessen bennünket, hogy a mások feletti saját ítéletről való lemondás milyen fontos követelmény az Evangéliumokban, ami ugye így fogalmazódik meg szó szerint: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – Mondja Jézus. Csak egy dologban legyen biztos az ember, abban, hogy az ő bárányaként jó az ő aklához tartozni. Ámen