1. Elküldé azért az Úr Dávidhoz Nátán prófétát, ki bemenvén hozzá, monda néki: Két ember vala egy városban, egyik gazdag, a másik szegény.
2. A gazdagnak felette sok juhai és ökrei valának;
3. A szegénynek pedig semmije nem vala egyéb egy kis nőstény báránykájánál, a melyet vett és táplált vala, s felnevelkedett nála gyermekeivel együtt; saját falatjából evett és poharából ivott és keblén aludt, és néki olyan vala, mintegy leánya.
4. Mikor pedig utazó vendége érkezett a gazdagnak: sajnált az ő ökrei és juhai közül hozatni, hogy a vendégnek ételt készítsen belőle, a ki hozzá ment vala; hanem elvevé a szegénytől az ő bárányát, és azt főzeté meg a vendégnek, a ki hozzá ment.
5. Akkor felgerjede Dávidnak haragja az ember ellen, és monda Nátánnak: Él az Úr, hogy halálnak fia az az ember, a ki azt cselekedte.
6. A bárányért pedig négy annyit kell adnia, mivelhogy ezt mívelte, és annak nem kedvezett.
7. És monda Nátán Dávidnak: Te vagy az az ember! Ezt mondja az Úr, Izráelnek Istene: Én kentelek fel téged, hogy király légy Izráel felett, és megszabadítottalak téged a Saul kezéből.
8. És néked adtam a te urad házát, és a te uradnak feleségeit a te kebeledbe; ennek felette néked adtam Izráelnek és Júdának házát; és ha még ez kevés volt, ezt s ezt adtam volna néked.
9. Miért vetetted meg az Úrnak beszédét, oly dolgot cselekedvén, mely útálatos ő előtte? A Hitteus Uriást fegyverrel ölted meg, és az ő feleségét magadnak vetted feleségül; magát pedig az Ammon fiainak fegyverével ölted meg.
10. Most azért ne távozzék el a fegyver soha házadból, mivel megútáltál engem, és a Hitteus Uriás feleségét elvetted, hogy feleséged legyen.
11. Ezt mondja az Úr: Ímé én épen a saját házadból bocsátok reád csapásokat, és feleségeidet szemed láttára veszem el, és adom más felebarátodnak, és hál a te feleségeiddel fényes nappal.
12. Mert te titkon cselekedtél; de én az egész Izráel előtt és napvilágnál cselekeszem azt.
13. Monda azért Dávid Nátánnak: Vétkeztem az Úr ellen! És monda Nátán Dávidnak: Az Úr is elvette a te bűnödet, nem fogsz meghalni.
14. Mindazáltal mivel alkalmat adtál a gyalázásra az Úr ellenségeinek e dologban: a te fiad is, a ki lett néked, bizonynyal meghal.
Lehet-e a bukásból tanulni? Vagy a bukás – bár elkerülhetetlen, akkor hogyan lehet belőle egy új kezdet, és milyen lehet ez az új kezdet? Megéri-e egyáltalán a bukás után összeszednie magát az embernek annyira, hogy újat kezdjen?
Ezek a kérdések tornyosulnak elém, mert ez a történet Sámuel II. könyvéből egy bukott ember története, egy olyané, aki mindent kockára tett egyetlen görbe éjszakáért.
Milyen lehet egy bukás áldozatának a viszonya Istenhez. Hogyan viszonyul a bukáshoz és annak áldozatához Isten? Ezek a kérdések azok, melyek felötlenek előttünk Dávid és Nátán beszélgetése nyomán.
Nézzük tisztán csak az eseményeket: Dávid egyetlen éjszakára megszerzi magának Betsabét, a hettita zsoldosnak, Uriásnak a feleségét, majd miután kiderül, hogy az asszony terhes, Úriást Rabba ostrománál Joáb közreműködésével az ütközet élére állíttatja, ahol a leghevesebb a harc. A királyi parancsnak engedelmeskedve a katonák magára hagyják Uriást, aki ott leli halálát. A gyász leteltével Dávid Betsabéért küld, és feleségül veszi. Batsabé fiút szül Dávidnak. A csecsemő azonban meghal, s Nátán próféta Isten szavát tolmácsolva közli vele, hogy Uriás karddal való megölése miatt sohasem távozik majd a kard Dávid házától. Dávidnak és Betsabénak hamarosan másik fiú gyermeke születik: Salamon, a későbbi király. Dávid elsőszülött fia, Amnón megerőszakolja húgát, Támárt. E miatt Támár édestestvére, Absalom legyilkoltatja Amnónt, ami miatt menekülnie kell, de végül Dávid megbocsát neki. Később Absalom atyja ellen lázítja a népet, abban bízva, hogy ő lehet a király. Dávid menekülni kénytelen. Absolon a jeruzsálemi palota tetején egy sátorban magáévá teszi atyja tíz mellékfeleségét, ami – a kor szokásai szerint annyit jelent, hogy igényt tart a királyi trónra. Fegyveres harcra is sor kerül. Dávid parancsba adja, hogy katonái ne öljék meg Absolont. Absolon ahogy az öszvéren nyargal, fejénél fogva fennakad egy fán. A kínálkozó alkalmat a hadsereg parancsnoka nem hagyja ki, és – Dávid tiltása ellenére - megöli.
Az utódlási harc azonban tovább folytatódik: Dávid másik fia, Adonijjá ugyancsak bejelenti igényét a királyi trónra. Áldozati lakomára hívja Salamon kivételével az összes testvérét, a hadsereg vezéreit, főembereket, a király szolgáit, de Nátánt és Benajját, a testőrség parancsnokát nem hívja meg. Ekkor Batsabé és Nátán összefognak, bemennek a már megöregedett Dávidhoz, és figyelmeztetik, hogy egykor megesküdött arra, Salamon lesz az utódja, a próféta pedig közli, hogy Adónijját királlyá kiáltották ki a lakomán, tud-e erről az uralkodó? Dávid ekkor megesküszik arra, hogy Salamon lesz az új király. Majd királlyá kenik Salamont, Adonijjá párthívei szétszélednek, és Salamon új alapokra helyezheti a királyságot.
Számos uralkodóház története bővelkedik ármányokban, árulásban és lázadásban, valamint véres bosszúállásokban, és persze érdekek szerint gyakorolt amnesztiákban is, A bibliai elbeszélés sem mentes ezektől. Nem állítja be ennek az uralkodóháznak a történetét valamiféle eszményi történetnek. Nem idealizált hősöket láthatunk magunk előtt, hanem olyan embereket, akik nagyon is hasonlítanak azokra az alakokra, akik közelmúltunk, jelenünk történetét alakították és alakítják.
Félve nyúl az ember ehhez a történethez így igehirdetés kapcsán, mert tudja, hogy sokan nem éppen a mindennapok szennyes ügyeire kíváncsiak és nem ezeket akarják visszahallani a vasárnap –relatív – csendjében.
Az igehirdető azonban nem mehet el amellett, hogy ne tegye szóvá azt a benyomását, mely óhatatlanul feltör belőle: ez a mi emberi világunk színtere, nem mesék, legendák ideális szereplői a főhősei, hanem igenis hús – vér emberek, akik éppolyan zavaros vizet kavarnak maguk körül, mint oly sok hozzánk közel álló ember, akinek zavarkeltését a mindennapokból is ismerjük.
A Biblia szerzői éppen ezt akarják, az egész Dávid – történet hemzseg az emberi gyarlóságoktól és mocsoktól. És ebben a közegben egyáltalán nem éppen csillagként ragyog fel Dávid, a zsoltárszerző és dinasztia-alapító, hanem csak mint olyan irodalmi alak, aki egészen emberi sikereit és kudarcait, bukásait és eszméléseit valahogy mindig az Istennel való kapcsolatában is látja és értékeli.
Egyáltalán nem tudjuk, hogy milyen személyiség volt a valóságos Dávid, talán olyan, amilyennek Stefan Heym rajzolta meg a Dávid király krónikájában, valamiféle gátlástalan karrierista, nem tudhatjuk, de nem is fontos. A lényeg az, hogy egy olyan irodalmi figurát ihletett, akinek alakján keresztül a hívő ember maga is magatartásmintákat, példákat kaphat a névtelen szerzőktől arra, hogy egy-egy nehéz helyzetben hogyan viselkedhet, cselekedhet a hívő ember, milyen döntéseket hozhat, milyen megoldásokat választhat.
Hogy Dávid király bibliai történetei ilyen használatra valók arra éppen Jézus szolgáltat jó példával, amikor a tanítványai kalásztépése miatt támadták őt a farizeusok, akkor ezt válaszolta: „Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor kíséretével együtt megéhezett: bement az Isten házába, és a szent kenyereket ették meg, melyet nem lett volna szabad megenniük.” /Mt 12,3-4/
Jézus ebben az evangéliumi történetben úgy használja Dávid egyik történetét, mint a hívő ember számára mérvadó cselekvési mintát, melynek precedens – értéke van.
Miben lehet példa a hívő embernek Dávid, a Betsabéval való együttlét és Úriás kitervelt elpusztítása után?
Abban, hogy lehet a bukásból tanulni. És hogy a bukás – bár elkerülhetetlen, de lehet belőle egy új kezdet, legyen bármilyen keserves is az elején, de megéri a bukás után összeszednie magát az embernek annyira, hogy újat kezdjen.
Az új időszak a bukott ember, Dávid életében egy bűnvallással veszi kezdetét: Vétkeztem az Úr ellen!
Ez a mondat nem párhuzam nélküli: Hol, melyik újszövetségi történetben találjuk meg ezt a mondatot, kicsit más módon? Éppen a tékozló Fiú példázatában. Ott az elbukott, minden pénzét elszórt tékozló Fiú formálgatja magában ezt a mondatot, hogy majd az apjával való, újbóli találkozása után ezekkel a szavakkal alapozza meg az új viszonyt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened! Nem vagyok méltó, hogy a fiadnak nevezzenek, ezért tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy…”
Jézus példázata Dávid bukásával párhuzamba állítva jelentős különbségeket mutat. Az ószövetségi történet úgy mutatja be Istent, mint aki súlyos büntetést szab ki. Dávid és Betsabé közös gyermekének meg kell halnia, mivel úgymond: „okot adott Dávid az Úr ellenségeinek a gyalázkodásra”. Dávid böjtben és vezeklésben töltötte azt a hetet, amíg élt a gyermek, és könyörgött az Úrhoz, hátha megkönyörül rajta az Úr, és nem hal meg a gyermeke, de mint tudjuk, a gyermek meghalt.
A tékozló fiú példázatában a bukott fiú büntetés nélkül marad: Valamennyi érintett igazságérzete fel van függesztve, legyen az a történet szereplője, vagy olyan hallgatója, aki hasonló családtörténetnek a részese; és arra van felszólítva, hogy együtt örüljön a boldog apával, aki elveszettnek hitt fiát visszakapta.
Az apa örömét nem homályosíthatja el semmilyen elégtétel, törlesztés iránti igény, az apa örömébe senki sem rondíthat bele: „Együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtalálhatott.”
Jézusnak ebből a példázatából kell a helyes istenképet a magunk számára megtalálnunk. Ez az Isten nem törlesztés- és büntetés vezérelte cselekvéseken keresztül mutatja meg magát.
Rövidre zárhatnánk azzal, hogy az Ószövetséghez képest mennyire jó hír-szerűbb, evangéliumibb az újszövetségi történet, de nem ezt akarom tenni.
Mert egy fontos szempontról nem feledkezhetünk meg. Arról, hogy mekkora utat tett meg valaki a bukás és teljes kudarc felismerésétől odáig, hogy kimondja, vétkeztem. Hogy magam vagyok a felelős, és nem mást hibáztatok, csak saját magamat. Ez a belső út a tékozló fiúnál hosszú volt, ennek az útnak a hossza, egyenes arányban van azzal az örömmel, melyről a Tékozló Fiú példázata beszél.
Hiszen a tékozló fiú példázatában szereplő apa öröme a mérleg egyik serpenyője, a másik az a lemondásokkal, és elszánásokkal teljes hosszú lelki út, melyet a tékozló fiú hazatérése közben végigjár.
Igazán csak azt tudja megérteni, hogy miért erről az örömről, és mindenek felett erről az örömről szól a tékozló fiú példázata, aki hasonlóan hosszú utat tett meg a bukottság és az elveszettség érzésétől odáig, hogy hallja az örömteli hangot: „Ez az én fiam maghalt és feltámadt, elveszett de megtaláltatott!” Ámen
