Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap

„Itt állok, másként nem tehetek.” A mondatot jól ismerjük. Luther mondta ezt a Wormsi Birodalmi Gyűlésen, V. Károllyal farkasszemet nézve. Aki nem tudott túl jól németül, de ezt a mondatot biztos ő is értette. Talán azért is fogalmazott így luther, hogy a császár is értse. A mondat eredeti szövegezésében: „Hier steh ich, und kann nicht anders.” Ami egy árnyalattal és némi jelentésmódosítással így is fordítható: „Itt állok, nem tehetek mást.” Nem térdel, ahogy egy alázatos alattvalótól illene, a tárgyalásnak ezen a pontján már áll, és mondatával azt fejezi ki, hogy nincs más akarat, mely őt onnan meghátrálásra, elmozdulásra bírná.
Szinte minden ember életében adódott, vagy adódik egy-egy pillanat, amikor maga is elmondhatta vagy elmondhatja ezt a mondatot, hogy itt állok, nem tehetek másként.
Amikor a rendszerváltás évében az egyházvezetés a teológia akkori dékánjával egyetértésben, mondvacsinált indokokra hivatkozva - törölték egyik teológus-társunkat a hallgatók sorából, én harmadévesként egy ötödéves fiúval tiltakozó böjtbe kezdtünk, és felvertünk egy sátrat a teológia épülete előtt. Sokan mellénk álltak, még tanárok is, sőt, aláírták az általunk fogalmazott tiltakozó levelet, mások kritizáltak minket azért, hogy a világ elé teregetjük az egyház belső ügyeit. Akkor ketten mi is elmondhattuk volna ezt a mondatot: Itt állunk, másként nem tehetünk.
Van, hogy az embernek olyat kell tennie, amiről tudja, hogy lesznek negatív következményei is, de még mindig kisebb bajt csinál vele, mintha hallgat, és tétlen marad. A mi akkori tiltakozásunk eredménye lett, hogy diák önkormányzat nagyobb teret kapott, az oktatási rendszer gyengéiről mindenki elkezdett nyíltan beszélni. Sok esedékes és szükséges változás gyorsabban valósult meg.
Nemrég András Sándor egyik írásában akadtam rá arra az elsőre meglepő kijelentésre, hogy – idézem: „Ma és már jó ideje mindenki félig lutheránus, aki meggondoltan és ónálló módon vállalja azt a hitet, amit vall.” Legyen valaki akármelyik más felekezet tagja, ha tényleg tudja, mit jelent oda tartozni, ahová sorolja magát, akkor kénytelen azt mondani: „Itt állok, másként nem tehetek.”
Hiszen ezzel a mondattal az ember legfőképpen azt fejezi ki, hogy egy olyan igazságot ismert fel, és egy olyan akarat nyilatkozott meg neki, mely magasabb minden földi akaratnál és hatalomnál. Ahogy az Apostolok Cselekedeteiben mondják Jézus tanítványai: Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek.”
Van olyan helyzet, amikor az ember átéli, hogy erkölcsi döntéseiben egy felsőbb akarat igazítja a helyes – bár egyesek szerint vitatható döntés felé.
És ezt a felismerést, az Istenélménynek ezt a sajátos megnyilvánulását a Wormsi Birodalmi Gyűlés előtt álló Luther, és az általa kimondott mondat fejezi ki a legvilágosabban.
Ebben a mondatban a későbbi kereszt által meghatározott lutheri teológia lényege már benne rejlik. Hiszen az erő és az erőtlenség olyan feloldhatatlanul és kibogozhatatlan módon kapcsolódnak össze Luther mondatában, mint Krisztus keresztjében, ahol Isten ereje Krisztus erőtlenségében mutatkozik meg.
Hiszen ahogy kifejezi Luther, hogy nem tehet mást, éppen ez az erőtlensége az, mely oly erőssé, és legyőzhetetlenné teszi még V. Károly császár számára is. „Itt állok, másként nem tehetek: tehettek velem, amit akartok, hiszen ki vagyok nektek szolgáltatva, de más meggyőződést az én számból nem fogtok hallani, mint amit eddig mondtam, ha nem tudtok meggyőzni a Szentírás és az értelem útján arról, hogy tévedek, nem vonom vissza.”
Ebből a mondatból bomlik ki, mint bimbóból a virág a hit általi megigazulás és a kereszt által meghatározott teológia, a szolga akarat és minden olyan tanítás, melyet Luthernek köszönhetünk. De ne feledjük el, hogy Luther istenismeretét legmélyebben és visszafordíthatatlanul Pál apostol bibliai mondatai formálták. Pálnak azok a nagyon határozottan csak rá jellemző megfogalmazásai, melyek közül a felolvasott ige az egyik a fontos részek közül.
„…Nem mintha önmagunkból, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit is megítéljünk, ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van.”
Pál apostolnak ez a mondata és Luther mondata szinte egymásból következik, és ami még fontosabb, ezek a hitbeli felismerések szinte egymásból következnek.

Valaki felismeri, hogy a saját erejéből nem képes bűneitől szabadulni, majd a kétségbeesés mélységében hatalmas erővel fénylik fel előtte az isteni megmentő, megváltó szándék, melynek nyomán azt kezdi hirdetni, hogy a megváltóban való hit és bizalom az, ami üdvözít.

Most szeretnék egy idézetet felolvasni:
„Amint az emberben a hitbeli bizakodás által felkél a szándék arra, hogy az Ő nevét hívja segítségül… hamarosan részesül áldásában, amely megtartja magában, és nem vettetik el soha. Az Ő szándéka az volt, hogy pusztán a belé vetett hit már megmentővé legyen, nincs is szükség másra, bármiféle jó cselekedet végrehajtására, Nincs is valójában semmi sem, ami jobb lenne, mint az Ő nevének segítségül hívása. Szörnyű tetteitől nem kell félnie az embernek, hiszen nincs és nem lehet olyan bűn, mely elég erős volna ahhoz, hogy az Ő /üdvözítő/ szándékát megakadályozhatná.”

Ez a részlet nem Luthertől származik, de még csak nem is keresztyén. Aki mindezeket lejegyezte, az Shinran, egy XII. században élt japán zen szerzetes, akinek életútja több hasonlóságot is mutat Lutherével.
Ő is próbált jó szerzetes lenni. Egy nagyon szigorú közösséghez jelentkezett, majd belekezdett egy 100 napig tartó elvonulásba. Ennek során álomban intést kapott, hogy csatlakozzon egy olyan mester csoportjához, aki a közbenjáró imát minden addigi irányzatnál többre tartotta, így a meditáció és az aszkézis háttérbe szorult tanításában. Ezzel azonban, hogy a szigorú előképzés és a hosszú tanulás fontosságát és eredményességét megkérdőjelezte, megnyitotta egy populárisabb, népies vallásosság felé a kapukat, és ez hamarosan felkeltette a császári udvar és hagyományos szerzetesség iránt elkötelezett politikusok figyelmét is, és hamarosan valóságos inkvizítori üldöztetés vár a mesterre és tanítványaira, akik közül négyet ki is végeztek, a többieknek pedig száműzetésbe kellett vonulniuk. Shinrannal is ez történt, száműzték és megfosztották szerzetesi ruhájától és nevétől.
Ezt követően Shinran új életet kezdett. Ő volt az első zen szerzetes, aki nyíltan megházasodott, és házasságából több gyermeke is született.
Mestere, Hónen halála után önálló iskolát alapít. Fő művében a legfőbb kérdés a hit, mint a legfontosabb út a nyugati paradicsomba. Azt hirdette, hogy csak egy objektíven létező külső valóság – mely nem az ember sajátja – az egyetlen, mely megmenti az embert, tekintet nélkül az ember képességeire, tudására vagy erkölcsi állapotára. Az érdemek és a megtisztulás így érvényét veszti. Csak amikor a hit felébred, ez az a pillanat, amelyben az ember a nyugati paradicsomba ragadtatik. Az általa alapított irányzat a Dzsodó-sinsú ma japánban a legnépesebb buddhista csoportosulás.
Talán jól mutatja meg tanításának lényegét az alábbi anekdota: „Amikor azzal vádolták, hogy túl könnyűnek mutatja az üdvösségre vezető utat, ő így felelt: „Dehogy könnyű az én utam! A gőgös ember számára a legnehezebb dolog éppen az, hogy ne magára, hanem másra hagyatkozzék.”

Shinran életének is volt egy olyan pillanata, amikor megtagadva a mesterét, visszatérhetett volna a hagyományos tanításhoz és életformához, de ő nem e mellett döntött, hanem inkább vállalta a száműzetést, ebben a döntésében elmondhatta volna ő is azt: „Itt állok, másként nem tehetek.”

Mert ezekben a döntésekben rejlik az, amiről Pál apostol úgy beszél: Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az Új Szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű öl, a Lélek pedig megelevenít.”

Ha a betű szolgájaként sem Luther, sem más nem lett volna képes a hit megújítására, és ma sem lehetünk képesek a hitünk megújítására, ha nem tudunk a Lélekre hagyatkozni, úgy ahogy maga Jézus is saját működését a Lélek tevékenységének tekintette.
Talán ez legjobban a Nikodémussal folytatott beszélgetésben domborodik ki, ahol Jézus az írástudó Nikodémusnak, aki a törvény betűjének szolgája, azt mondja: aki nem születik újonnan, az nem láthatja meg az Isten Országát… Ne csodálkozz azon, hogy azt mondom, szükséges nektek újjászületnetek. A Lélek arra megy, amerre akar, csakúgy, mint a szél; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy, így van mindenki, aki a Lélektől született.” /Jn 3,8
Majd megérkezik az Evangélium szövege oda, hogy Jézus úgy beszél, hogy hasonló fog vele történni, mint a Pusztai Vándorlás során a Rézkígyóval: felemeltetik, és aki reá tekint, és hisz őbenne, annak örök élete van.
Az az egyetlen fontos és meghatározó, hogy hisz az ember Abban, aki felemeltetett, rá tud-e hagyatkozni arra, aki bizalmunk, hitünk egyetlen forrása, aki nem cselekedeteink szerint, hanem az iránta való hitünk, és bizalmunk szerint üdvözít bennünket. Ez az igazán lélek szerinti, a legnehezebb út is egyben, annak terhes, és sok tapasztalatot kívánó útja, hogy az ember minden gőgjét félretéve valóban képes legyen ne magára, hanem a rajta kívülire – erre az objektíven rajta kívül létező valóságra, az Istenre hagyatkozni. Ámen