„Elindult Jákób Beérsebából, és Hárán felé tartott. Egy olyan helyre ért, ahol eltölthette az éjszakát, mikor a nap lement. Fogott egyet az ott levő kövek közül, azt a feje alá tette, és lefeküdt azon a helyen. És álmot látott: Egy létra volt a földre állítva, amelynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le.
Odafönt pedig az ÚR állt, és ezt mondta: Én vagyok az ÚR, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene! Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak. Annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre,
és áldást nyer általad, meg utódod által a föld minden nemzetsége. Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.
Amikor Jákób fölébredt álmából, ezt mondta: Bizonyára az ÚR van ezen a helyen, és én nem tudtam! Félelem fogta el, és így szólt: Milyen félelmes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja.
Reggel fölkelt Jákób, fogta azt a követ, amely a fejealja volt, fölállította szent oszlopként, és olajat öntött a tetejére. Azután elnevezte azt a helyet Bételnek, azelőtt Lúz volt annak a városnak a neve.”
Néhány ló doppingolt az olimpián – hallom a hírekben csütörtök este, és elbizonytalanodom, hogy most álmodom, vagy ébren vagyok. Ez most a valóság, vagy egy szürreális álom egy mozaik darabkája. Még hogy doppingoló lovak!?
Mi lesz a következő? Netán doppingoló aranyhalak, akik majd gyorsabban fognak úszkálni az akváriumba, mint sportszerű társaik?
Álom vagy valóság? – teszem fel a kérdést magamnak, és bizony a válasz várat magára. Már-már úgy érzem magam, mint Babits Mihály Gólyakalifa című regényének főhőse, aki egy idő után elveszti azt a képességét, hogy megkülönböztesse az álmait a valóságtól.
Talán nem túlzok, ha azt állítom: egy-egy hír hallatán az ember komolyan el kezd kételkedni abban, hogy amit hall és lát, az vajon nem-e valami átverés szerves része, ahol kitalált, kesze-kusza álomszerű történetekkel bombáznak minket.
Olyan érzése támad az embernek – pl. a doppingoló lovak feltűnése kapcsán – hogy vagy az ő készülékében van a baj, vagy a világ vált egyre abszurdabbá, egyre szürreálisabbá, sőt egyre irreálisabbá.
Merthogy valami furcsa dolog történt a valósággal, az szinte biztos, mint ahogy az is, hogy az álomszerű epizódok száma növekedni kezdett világszerte.
És itt most nemcsak a meseszép álmokra gondolok, de a rémálmokra is, melyeknek kedvenc megjelenési helyei maguk a híradóknak csúfolt bulvárműsorok a különböző csatornákon.
Doppingoló lovak: álom vagy valóság? Túlzás vagy tényszerű közlés? Álmodjuk az életet, vagy éljük az álmainkat? Befolyásolja az álmainkat az életünk, vagy éppen fordítva: az álmaink befolyásolják életünket, mindennapi döntéseinket? Áldás vagy átok, ha az ember sokat álmodik? Ki üzen az álmokban? Isten? Vagy ő éppen a valóság pártján áll? És vajon Isten álmaiban benne van az ember?
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
A bibliai történetekben az álom mindig valami fordulópontot is jelent egyben. Sosem véletlen. Sosem öncélú.
Mindig túlmutat önmagán, mindig Isten üzenete van benne elrejtve, vagy éppen felfedve. De ami közös ezekben a szent álmokban: mindig valami változást vezetnek be. Mindig valami komoly következményeket produkálnak az ébredés után. Vagy úgy is fogalmazhatnék: a szent álom attól szent hogy isteni és attól releváns, hogy hatással bír a valóságra.
Az álom a Bibliában tulajdonképpen nem más, mint egy olyan közlekedési tábla az egyes ember életének útján, ami felfedi a választ a kérdésre, mely így hangzik: Hova tovább? Merre tovább? Hova tart az életem? Merre van a helyes irány?
Igen az álom a Bibliában mindig valami újnak a kezdete, és sohasem történik véletlen, sohasem esetleges: célja, küldetése, feladata van.
Így van ez az Ószövetség talán leghíresebb álmában, Jákob létrás álmában is. Jákob, aki csalással szerezte meg az apai áldást, és akit Izsák elküld az atyai háztól, álmot lát, és álomban pedig benne magát az Istent, aki így mutatkozik be: „Én vagyok az Úr, atyádnak Ábrahámnak Istene és Izsáknak Istene!”
Találkozás ez: mégpedig igazi találkozás. Bár álomról van szó, az ígéret ami elhangzik a valóságra hat: „Veled vagyok, megőrizlek Téged” – mondja az Isten és ígéretét be is tartja. Mert Isten az álom ura is, és akkor is képes adni, amikor a legkevésbé sem számítunk rá.
Igen, Jákob álma nem más, mint egy olyan isteni ígéret helyszíne, ahol nem az számít ami volt, hanem, ami lesz. Ahol nem a múlt kísértése dominál, hanem a jövőben rejlő lehetőség. Jákob álma ilyen értelemben egy alapkőletétel: Jákob új életének alapkőletétele, ahol szinte kőbe van vésve az isteni irány, ami nem más mint maga az ígéret: „Bizony nem hagylak el” – így szól az Úr.
Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy lelkészcsalád egy Budapest melletti kis faluban. A három gyerek közül a két idősebbik fiú volt, míg a legfiatalabb leány. Minden reggel együtt reggelizett a család, és a reggeli egyik csúcspontja az volt, mikor a három gyermek elmesélte, hogy mit is álmodott aznap éjjel. Udvariassági alapon a kis hölgy kezdte, majd jött a két báty, közülük is általában az idősebbik kezdett bele a mesélésbe.
Minden nap más és más álom látott napvilágot, ám egy valami mégis ismétlődött reggelről-reggelre. A fiatalabb fiútestvér mindig ugyanazt a történetet mesélte el saját álmaként, amit néhány perccel korábban bátyja mondott el.
Az édesanyjuk objektív elmesélése szerint nagyon édesek voltak ezek a történetek, ám gyakran veszekedésbe, sírásba torkollottak, mivel a két fiútestvér nem tudta dűlőre juttatni, hogy akkor most kié is az az álom.
Plágium ide, plágium oda a reggeli végén azért általában mindkét fiú mosolyogva állt fel abban a tudatban, hogy nyílván a másik blöffölt. A játék lényege pedig nem volt más: ha nincs saját álmom: kölcsönzök egyet magamnak, vagy legalábbis lízingelek egy álmot magamnak.
Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de az álmodni tudás képessége néha ajándék, néha pedig bosszúság. Én mindig álmodom, de jó lenne néha nem álmodni. Aki pedig sosem álmodik, az mindig engem irigyel, mondván: álmodni jó. Akár sokszor álmodik valaki, akár kevésszer, én a mai napon azt szeretném kérni mindenkitől személy szerint, hogy legyen közös álmunk, mégpedig Jákob álma.
Próbáljuk meg beleélni magunkat Jákob helyzetébe, próbáljunk meg az ő fejével gondolkodni, az ő fejével álmodni: „Egy létra volt a földre állítva, melynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le.” „Veled vagyok, megőrizlek Téged” „Nem hagylak el” – ígéri az Isten, immáron nemcsak Jákobnak, de nekünk is.
Mert ez a kölcsönvett álom, ez a mindnyájunk számára szóló ígéret a mai napon úgy hangzik el, hogy a te fejedben és az én fejemben is megszülethet a döntés: erre az ígéretre alapozom az utam: „Veled vagyok, megőrizlek Téged” „Nem hagylak el” – mondja az élő Isten a mai napon mindenkinek.
Mondja ezt akkor is, ha – mint ahogy Jákob – „eltévedtünk a mennyország felé félúton” , ahogyan a Bikini zenekar énekli egy slágerében, és szól az ígéret akkor is, ha csak most indultunk el az ígéret földje felé, és szól akkor is, ha még nem volt eddig erőnk lépni a találkozás felé, és szól akkor is, ha most éppen nagyon közel vagyunk hozzá, és kicsit meg is ijedtünk tőle, ahogyan Jákob megijedt a felébredés után.
Igen, a mai közös álmunk az ígéret álma. Egy olyan álom, amiből tovább lehet indulni, amiből erőt lehet meríteni, amiből fel lehet ébredni, mert nem a semmibe ébredünk fel, hanem egy értelmes életre, egy élni érdemes jövőre.
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Az ébredés az álomból: egy nagyon izgalmas pillanata minden reggelnek. Van egy kis idő, amíg még az álom hatása alatt vagyunk, majd lassacskán, de el kezdjük felfogni, hogy milyen napra is ébredtünk, és hogy mi vár ránk, és eszünkbe jut (vagy nem), hogy miről is álmodtunk. A lényeg: az ébredés után valami új kezdődik el velünk. Egy új nap, és benne az új napnak minden lehetősége.
Én azt kívánom mindenkinek a mai napon, a pekingi olimpiai játékok zárónapján, hogy legyen a mai nap az életünkben olyan nappá, mint Jákob ébredésének pillanata. Amikor az Istennel való találkozás élménye az életünk integráns része lesz.
Amikor az álom kapcsolata a valósággal érezhető és megélhetővé válik kinek-kinek a személyes életében.
És ha fel merjük vállalni az Istennel való találkozás kockázatát, akkor helyére kerülhet az életünkben az álom és a valóság helyes egyensúlya, valahogy úgy, ahogyan Jákobnál helyére került. És ha ez megtörténik, akkor Jézus kijelentése, mely szerint Ő az út, a valóság, és az élet érthetővé válik mindannyiunk számára.
Kívánok mindenkinek álmokban gazdag utat!
Kívánok mindenkinek álmokban gazdag valóságot!
Kívánok mindenkinek álmokban gazdag életet!
És mindenek felett: ezt kívánom minden egyes jelenlévőnek, hogy az előbbi három kívánság egy élő személyben jelenjen meg az életében!
Az Isten álma, A Fiú valósága és a Szentlélek ereje legyen és maradjon Tiveletek mindvégig! Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk!
Hálát adunk Neked a Veled való találkozásért, és minden találkozásért!
Te add, hogy ne féljünk megérteni álmainkat, megérteni valóságainkat!
Te add, hogy a helyén kezeljük mindazt, amit Te üzensz nekünk!
Bocsáss meg, ha félreértjük akaratodat!
Adj erőt az utunkhoz, a valóságunkhoz, az életünkhöz Jézus Krisztus által, akinek a nevében könyörgünk hozzád! Ámen.
