Amikor az ÚRisten a földet és a mennyet megalkotta, még semmiféle mezei fű nem volt a földön, és semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az ÚRisten még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a termőföldet megművelje. Akkor pára szállt fel a földről, és mindenütt átitatta a termőföld felszínét. Azután megformálta az ÚRisten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé. Ültetett az ÚRisten egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. Sarjasztott az ÚRisten a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját. És fogta az ÚRisten az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze.
Szeretett Testvérek!
„A kezdet előtt Nincs föld, se ég. Nem dönti semmi a hit hitelét, de a bűnök már rólad álmodnak rég.
A kezdet előtt nincs hang se csend. Áll még az idő teljes a rend, de a vágyak már az emberre várnak.
A kezdet előtt nincs éj se fény, se ok se cél, se serény erény, de az árnyék csak egyetlen jelre vár még.
A hatalmas örvény még nem zakatol, mindenhol összhang és béke honol már csak két nap. Lesz itt éden és pokol.
Elsőnek épül a föld és az ég, aztán ragyogó nap és hűs sötétség este és reggel. Égbolt és tenger.
Gyümölcsök, füvek, csillagzatok, madarak, halak és vadállatok, hatodszor kel fel, mire a napba bámul egy ember.
Ha kertedben így jó, Mondd, miért kell a kígyó? Mondd, miért kell, hogy az asszony tiltott fádról almát szakasszon? Miért kell, hogy megverd az embert? Káin hogy miért ölje Ábelt? Víznek özöne miért zúdul? Miért vesznek oda annyian rútul? Zavart nyelvek és megannyi csapás. Égő áldozat, új messiás. Ezrek néznek kérdőn az égre: a kezdetnek mikor lesz vége?”
Az imént felolvasott vers - ami egyben dalszöveg is- rövid összefoglalása Bibliánk elejének. Szerepel benne mindaz, ami a teremtéstörténet 6 napjában lezajlott, a bűneset, a kiűzetés, az első gyilkosság, az özönvíz, Bábel, az égőáldozatok kora, mind az a szörnyűség, amit az ember elkövetett önmaga: az emberiség, és Isten ellen egyaránt. Fájdalmasan hangzik a kérdés a vers záró mondataként: A kezdetnek mikor lesz vége? Természetesen joggal mondhatnánk, hogy a kezdeti állapotnak, a teremtettség állapotának nem kellett volna véget érnie. Mert az nem szörnyű katasztrófák sora volt. Ellenkezőleg!
Mi, mai emberek több ezer év távlatából tudjuk jól, hogy az ember nagyon hamar véget vetett az Isten által alkotott idilli világnak. Annak a helynek, amit a Biblia Édennek nevez. Az éden szó jelentése: gyönyörű, gyönyörűséges. Az Isten megalkotta gyönyörű bolygónkat, azon tökéletes rendben mindazt, amire meglátása szerint szükség volt. Megteremtette az embert is a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé, majd bele helyezte az emberpárt a gyönyörűségbe és élet leheletét lehelte beléjük. Biztosan láttak már a testvérek olyan kiadványokat, ahol a Paradicsom egy csodálatos kertként van ábrázolva. Butuska rajzok ezek, fák, nyugalom, csend, madárcsicsergés, napfény, tiszta levegő, szökellő négylábúak, szelíd állatok, repdeső madarak, csobogó vízesés. De mégis egy olyan helyet jelenítenek meg ezek a rajzok, ahová a ma embere szívesen elvágyódna. Mert ott nincs panel, reggeli dugó, sorakozás a postán. Nincs eldobálva a szemét, sőt egyáltalán nincs semmiféle felesleges. Maga a Paradicsom!
De ha a Paradicsomra, a paradicsomi létre gondolunk, azt hiszem ugyanabban a pillanatban gondolunk az onnan való kiűzetésre is. A harmóniával szinte egyszerre ébred szívünkben a diszharmónia érzése. Hiszen tudjuk jól, mi a történet folytatása.
Az ember tudni akarta, mi a jó és mi a rossz. És meg is tudta. Megtudta, hogy mit jelent verítékkel megszerezni a mindennapi kenyeret. Megtudta azt is, hogy mit jelent fájdalmak közepette új életet adni. Megtudta azt, hogy mi a végesség, mi a magány, a mezítelenség és a kitaszítottság. Megtudta az ember, hogy az Édenkerti harmonikus élet után, mit jelent diszharmóniában élni. Mit jelent haragban lenni a szomszédommal, nem szólni a rokonomhoz, nem művelni és nem őrizni a földet, amit Isten adott nekünk, figyelmen kívül hagyni az Ő szavát. De ha ilyen távol kerültünk az eredeti, ős-állapottól, akkor mi marad az embernek? Ha elveszett a hallhatatlanság, az örök fogalmának a megtapasztalása, az Isten leheletének simogató közelsége, akkor mi marad nekünk embereknek, itt, Édentől keletre. A választ ki így, ki úgy próbálja saját magának megadni.
A töprengő az eredendő bűnről, a szabad akaratról, a megigazításról vagy a megváltásról gondolkodik.
A hedonista a pillanatnak él, nem érdeklik a nagy távlatok, a ma a fontos, most akarja kiszívni az élet velejét. Jelszava: a pillanatot kell megragadni.
A művész alkotni akar. Legyen valami maradandó, amit itt tud hagyni, ami kapcsán sokáig emlékezni fognak a nevére.
Az elkeseredett ember a választ a pohár fenekén keresi. Vagy sokmilliós autó volánja mögött száguldozva. Reflektorok fényében, esetleg hatalmi pozícióban. Vagy családi veszekedés közben elcsattanó pofonokban, vagy különféle szerek bódító mámorában. Mert mindenkiben motoszkál egy kérdés. Mindenkiben van egy űr, amiről talán nem tudja hogyan és mikor keletkezett, de érzi. Az embernek éreznie kell az Isten formájú űrt magában. Olyannak képzelem ezt, mint egy mozaikjátékot: nem minden darab illik az adott helyre, valójában csak egy. Talán bele lehet tuszkolni valami hasonlót is, de aztán mégis kiderül, hogy nem áll össze a kép. Valami rossz helyre került. Valahová nem a megfelelő darab került. A nagy nem fér bele, a kicsi pedig nem tölti ki a helyet. Az űrt, az Isten közelségében való lét mozaikdarabja tölthetné ki. Az az érzés, amit az ember elvesztett emberléte hajnalán. Az, ami az Éden kertjében gyökerezett.
Mindenki keresi hát a saját maga válaszát. Mi, akik ma itt vagyunk, talán a Bibliában keressük. A Szentírásban, amiről hisszük, hogy Isten szava. Azé az Istené, aki életet lehelt az emberbe, aki belehelyezte az embert a kertbe, a világba, aki feladatot adott neki, aki aztán kikergette a kertből engedetlensége miatt. Mert az Isten valójában csupán egyetlen dolgot kért az embertől, egyetlenegy szabályt adott Ádámnak. Ezt az egyet: Ne legyen más Istened! Ne legyen más Istened! És hogy mit jelent ez? Luther a következőket írja magyarázatában: amin szíved csüng, és amiben bizakodik, az valósággal a te Istened”.
„Istennek hívjuk azt, akitől az ember minden jót vár, s akihez menekül minden nyomorúságában. Úgy, hogy ha van Istenünk, ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy van valakink, akiben teljes szívből hiszünk és megbízunk. Amint azt gyakran mondottam: A szív bizodalma tesz valakit Istenünkké, avagy bálványunkká.” Isten valójában ezt az egyet kérte Ádámtól és elsődlegesen ezt kérte a Sínai hegyi törvényadás után Izrael népétől, és ezt kéri tőlünk, maiaktól is: Ne legyen más Istened!
Azaz ne bízz jobban semmiben, vagy senkiben, mint bennem, ne tegyél senkit az én helyemre, arra a helyre, amit senki és semmi más lényegénél fogva nem tölthet be. Ádám azzal, hogy elfogadta Évától az almát és beleharapott, megszegte Isten tilalmát, de valójában ez csak a tünet. Az alap ok azt hiszem, a bizalmatlanság. Valójában Ádám nem bízott Istenben. A bizalmatlanság, a hitetlenség ősi alapérzése az embernek. Olyan, ami megnehezítheti, megfertőzheti vagy akár tönkre is teheti az életét.
Mert a bizalmatlanság kérdez, cáfol, fél, tudni akar, nem ismer határokat, ezért nem is tartozik sehova.
Mi is gyakran vagyunk bizalmatlanok, bizonytalanok, talán még hitetlenek is. És a mi bizalmatlanságunk is kérdez: mi lesz velem? Mi marad nekem? De Isten válaszol: akár az oltár előtt felolvasott igénkre gondolunk, ahol Isten azt mondja, hogy ne aggodalmaskodj! Az aggódni szavunk a gát szóból származik.
Testvérek, Isten azt mondja, hogy ne gátold, ne akadályoztasd a munkámat. Bízd rám magad, mert ha a mező liliomaira és az ég madaraira gondot viselek, hogy ne viselnék rólad, ember gondot, aki a legkedvesebb vagy nekem? Akibe saját leheletemet leheltem a teremtés hajnalán! Péter első levelében pedig azt olvassuk: Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. Ez nem egy nemtörődömséget, vagy a holnappal nem számoló életfolytatást jelent, az ahogy lesz úgy lesz legyintés kíséretében, hanem sokkal inkább egy bizalmas kapcsolatot. Ráhagyatkozást, az Isten gondoskodásába vetett bizalmat. Hogy miért? Mert fontosan vagyunk neki, mert számon tartja minden egyes hajszálunkat is.
És ezt legalább annyira mondom magamnak is, mint a testvéreknek.
3 napja érkeztem Debrecenbe Miskolcról. Napok óta másból sem áll az életem, mint az aggodalmaskodásból. Míg ott voltam azért, hogy elkészülök-e időben a pakolással. Aztán amikor sikerült dobozba rakni a dolgaimat és megláttam a mennyiséget, amiatt aggódtam, hogy be fog-e férni az autóba. Aztán az autóban ülve már amiatt, hogy milyen lesz a lakás, a város ahová költözöm. És aztán tegnap este megvilágosodtam, és értelmet nyert minden. Megértettem, hogy az aggodalmaskodás olyan gátat jelent, mint azok a szanaszét pakolt dobozok a lakásomban, amik miatt nem tudok lépni, vagy azok az újságpapír darabok, amibe a törékeny tárgyakat csomagoltam, és most mint őszi avar borítják a padlót. Ha aggódunk, akadályoztatjuk Istent, hogy belépjen hozzánk és munkálkodjon bennünk.
Az Édenből való kiűzetéssel az Isten-közeli állapotnak, az Isten színe előtt való életnek lett vége. Az Édenből az ember Nod földjére került, aminek jelentése: szükség, nyomorúság. A szakrálisból, a szentség dimenziójából, az Istennel való közvetlen közeli kapcsolatból az ember saját magát űzte ki. De ha emlékszünk a prédikáció elején felolvasott vers egyik sorára, ott szó esik egy új messiásról is…
