Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap

Gyerekkorom egyik meghatározó könyve volt a „Tompins úr kalandjai a fizikával” című könyv. Karikatúrára hasonlító illusztrációkkal, képtelen esetekkel, melyek egytől egyig azt a célt szolgálták, hogy az olvasót bevezessék a kvantumfizika rejtelmeibe. Ez a fizikai felfedezéseket népszerűsítő kiadvány 1976-ban jelent meg magyarul. Én éppen akkortájt fejeztem be a nyolcadik osztályt, a Kádár – rendszer kellős közepén tartottunk, amikor a tudomány még – úgy tűnt - a materializmus szekerét tolja, vagy hogy a tudomány szükségképpen materialista és ateista.
Az akkor persze kevesek fejében fordult meg, hogy éppen a fizika XX. századi felfedezései fogják alapvetően megrengetni a materializmus bástyáit.
Ilyen felfedezések, hogy a fény hol hullám, hol részecske, és hogy az anyag különböző körülmények között teljesen más természetet mutat. A lehető legnagyobb elképedéssel tapasztalták, hogy egy parányi részecske, attól, hogy a kutató figyeli, elkezd másként viselkedni. Az a tény, hogy az emberi megfigyelés hat a bennünket körülvevő valóságra, egészen sokkoló kellett volna, hogy legyen a maga korában –a 30-as években, de a felismerés nyomán várt megrázkódtatás elmaradt. Nils Bohr – az akkori fizikusok élcsapatának tagja szerint azért, mert az emberek nem értették meg, hogy miről van szó.
Ha az ember kézbe vesz például egy kis sót, maga elé képzeli a só molekuláit, azok alkotóelemeit, akkor olyan jól elkülöníthető részek jelennek meg a képzelete előtt. Én emlékszem a kémia tanterem egyik ilyen molekula-modelljére, különböző színből a különböző elemek. De a valóságban az atomot alkotó részecskék már nem különböztethetőek meg azoktól az egyéb részecskéktől, melyek különböző erőhatások nyomán az adott atomot együtt tartják. A valóságban a világnak ez a jól elkülöníthető arculata az elemi részecskék szintjén összeomlik, így az egész univerzum egy részekre fel nem osztható egészet alkot, melyben a megfigyelő és a megfigyelt dolog többé nem választható ketté.
A világ stabilitása valójában részecskék folytonos rezgésének és áramlásának, mondhatni táncának az eredményeként áll elő. Erők és áramlások megszámlálhatatlan sokaságából áll a világ körülöttünk, és állunk mi magunk is, melyek nem választhatók külön. Mi magunk is folyamatos hatást gyakorlunk a környezetünkre és reánk is folyamatosan hatnak erők, energiák, és a valóságban nem lehet azt mondani, hogy én eddig tartok, itt kezdődök, ez még én vagyok, az már nem.

Van egy bibliai történetünk, mely egészen meglepő módon beszél erről, a világnak egy ilyen dinamikus látásáról.
Márk Ev. 5. fejezetében található a vérfolyásos asszony története, aki tizenkét éve tartó betegségéből nem tudott kigyógyulni semmilyen gyógykezeléssel, pedig mindenét orvosokra költötte. Mikor Jézusról hallott magában így gondolkodott: „Ha megérintem akár csak a ruháját is, meggyógyulok.” És amikor alkalma volt rá, meg is érintette Jézust hátulról, úgy hogy ő nem látta. De Jézus úgymond észrevette, hogy erő áradt ki belőle, ezért megfordult és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” A tanítványok pedig ezt válaszolták neki: „Látod, hogy tolong körülötted a sokaság, és azt kérdezed, ki érintett meg engem?”

Két rendkívüli elem is van ebben a történetben. Először is az, hogy Jézus érzékelte az energiák kiáramlását. „Észrevette, hogy erő áradt ki belőle.” Az erők energiák, szándékok titkos hálózatát érzékelő Mester áll előttünk, aki mindenki teljes elképedésére azt állítja a nyomorgó tömeg kellős közepén, hogy valaki egy speciális érintéssel illette a ruháját.

Másodszor: A vérfolyásos asszony, aki ebben a tömegben, a lökdösődő sokaság közepette úgy hiszi, hogy Jézus csodatévő ereje akkor is hat rá, ha az ő érintése mellett, még mások is egészen közel kerülnek hozzá, esetleg teljes testükkel hozzápréselődnek. De mintha ez nem számítana, mintha csak attól volna lehetséges az érintésnek ez a különös hatása, hogy valaki nagyon tudatosan és célratörően nyúl oda.
Az érintkezés önmagában még nem gyógyító, attól, hogy a tömegben valaki odasodródik a mester mellé és összepréseli őket a tömeg, még nem fog meggyógyulni, ehhez egy ilyen nagyon tudatos, elszánt hozzáállás volt szükséges, és nem utolsó sorban hit abban, hogy a Názáreti valóban olyan erővel rendelkezik, mely segít az ő nyomorán és betegségén.

A mi mostani történetünkben is szerepel egy érintés. De ebben a történetben Jézus nem elszenvedi, hogy megérintsék, mint a vérfolyásos asszony történetében, hanem Ő maga a kezdeményező.
Ez a Nain nevű település 10 km-re esett Názárettől. Jelentős lehetett annyira, hogy fallal védjék, és csak a kapun lehetett bejutni a városba. Éppen akkor, amikor tanítványaival elérte a város kapuját, egy temetési menettel találkozott Jézus.

Egy özvegyasszony egyetlen fiát kísérte utolsó útjára. Ez ma is igen szívbe markoló gyászhelyzet lenne, de abban az időben egy özvegyasszonynak egyetlen reménye egy fiúgyermek lehetett, aki idővel felnőve a munkaerőpiacon is számíthatott lehetőségekre.
Fiúgyermekét gyászoló özvegyasszony – ennél kilátástalanabb helyzetet nehéz elképzelni a Jézus korabeli Palesztina viszonyai között.

Nem tudhatjuk, hogy Jézus hány temetési menetet engedett el maga mellett. Nyilván volt több olyan eset, hogy elment mellette egy gyászoló csoport. Elvittek mellette egy koporsót. Ezekről nyilván nem készült semmilyen feljegyzés, a tanítványok nem vezettek naplót, de még ha vezettek volna, akkor sem biztos, hogy felírták volna, ha ilyen történik. Ez egy rendkívüli történet. Nem tudjuk Jézusban miért ébredt szánalom éppen ez iránt az özvegyasszony iránt. Részben magyarázatot ad erre a halmozottan hátrányos helyzet és rendkívüli veszteség. De nem teljesen. Nem tudjuk, miért éppen őt szánta meg.

Nem tudhatjuk, miként azt sem, mikor ki iránt ébred bennünk szánalom, vagy részvét, olyan mértékben, hogy segítünk, adunk, vagy esetleg valami egészen szokatlant teszünk.
Magamnak sem tudom sokszor megmagyarázni, hogy mikor melyik kéregető ébreszt bennem szánalmat, és melyik nem. Ezek rejtélyes, kiszámíthatatlan és feltérképezhetetlen birodalomba vezetnek minket.
De a csodák világa csak akkor tárul fel, a csodához csak akkor jutunk el, ha áthatolunk az érzelmek birodalmán, és ennél még sokkal mélyebben, az érzelmek kiszámíthatatlan, szövevényes erdején túlra jutunk, csak ott találunk valami csekély biztosat, valami alig kitapinthatót. Mindössze egy érintés nyomát, egy-két kimondott szó megfoghatatlan helyét az ürességben.

De vezessen bennünket az az egész bensőnket átmelengető érzés, mely Jézus könyörületéből árad. Szavainak simogató és reményt keltő tónusa, ahogy halljuk ma is a fülünkben, Ne sírj! Fiú, hozzád szólok, kelj fel!
És keze, mely megérinti a koporsót. Sosem illett a koporsót megérinteni, vagy ha valaki megtette, ezzel az elhunyt iránti nagyon erős kötődését fejezte ki.
Ez a koporsót érintő kéz, mely áthág korlátokat, mely nem áll meg élő és halott világ határán, hanem úgy viselkedik, mintha nem létezne határvonal élő és halott között.

Egy valóság van, egy, oszthatatlan világ, melyben energiák hullámai és rezgései hömpölyögnek és járnak át mindent. Jézus ennek az energiákkal át- meg-átjárt világnak az Ura. És nincs számára határ, ahol megtorpanhatna az ő ereje és hatalma, ha egyszer át akar lépni egy határon. Átlép élet és halál határán, ahogy akkor és ott, egy számára ismeretlen fiú koporsóját és az őt sirató anyát látva is átlépett. Megérintette a koporsót, és ezzel belépett a halál birodalmába, hogy onnan húzza ki a halálba hanyatlott fiút, ahogy a tengerbe süllyedő Pétert is kihúzta. Ő, aki a halálba maga is behatolt, mint valódi halott, hogy onnan támadjon fel, hogy élet és határát visszafelé, saját maga is megjárja, hogy áttörje a határokat élő és halott világa között.
Ennek a hitbizonyossága szólal meg Pál apostol isteni gondviselésről mondott. talán az egyik legemlékezetesebb mondatával:
„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet; sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok; sem jelenvalók, sem következendők; sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket az Isten szeretetétől, amely a mi Urunk Jézus Krisztusban van” (Róma 8,38-39).
Ámen