7. És egy példázatot monda a hivatalosoknak, mikor észre vevé, mimódon válogatják a fő helyeket; mondván nékik:
8. Mikor valaki lakodalomba hív, ne ülj a fő helyre; mert netán náladnál nagyobb tiszteletben álló embert is hivott meg az,
9. És eljövén az, a ki mind téged, mind azt meghívta, ezt mondja majd néked: Engedd ennek a helyet! És akkor szégyennel az utolsó helyre fogsz ülni.
10. Hanem mikor meghívnak, menj el és ülj le az utolsó helyre; hogy mikor eljő az, a ki téged meghívott, ezt mondja néked: Barátom ülj feljebb! Akkor néked dicsőséged lesz azok előtt, a kik veled együtt ülnek.
11. Mert mindenki, a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik.
Néhány hete vérvételre kellett mennem a Máv-rendelőbe, ahol hosszú sor fogadott. Beálltam, vittem magammal könyvet, így egy kicsit gyorsabban telt az idő, de azért így is két és fél órát vártam, mire végre én következtem a kis ablaknál.
De mögöttem is voltak még bőven emberek, akik szintén szerettek volna még bekerülni az aznapi keretbe, hiszen fél nyolctól csak tízig volt minden nap labor. Én már jóval tíz után kerültem be, és feltételezem, hogy mire a legutolsókkal is végeztek, jócskán túl lehettek a fél tizenegyen is.
Amíg ott álltunk, negyvenedmagammal a sorban, kénytelen – kelletlen hallottam, miről beszélgetnek körülöttem az emberek. Kiderült, hogy az egyik hölgy, aki a papírokat szokta elvenni a kisablaknál, éppen még szabadságon volt, így ketten végezték három ember munkáját.
Egyeseknek az is feltűnt, hogy időnként jönnek emberek, és soron kívül bejutnak a laborszobába. Egy ötvenes férfi egyenesen hangos szóváltásba is keveredett az ápolónőkkel, hogy miért engedik be azokat, akik nem állják végig a sorukat. Sikerült jól felheccelnie maga körül még embereket és szalonképtelen szavak kíséretében kommentálták zúgolódva azt, hogy vannak, akik csak úgy, sorbaállás nélkül bebocsátást kapnak. Kínos helyzet volt, és némileg tartottam tőle, hogy az ápolónőkre – akik nagyon példamutatóan állták a sarat, és végig európai módon viselkedtek esetleg átragad az indulatokból valamicske és pont akkor tör ki majd rajtuk, amikor az én vénámat kell eltalálniuk, de felesleges volt aggódnom, tökéletes munkát végeztek.
Figyeltem, hátha kiderül számomra és a sorbanállók számára is, hogy kik azok, akik soron kívül bebocsátást nyernek, vajon egyenesen átküldték őket egy másik osztályról, mert hirtelen kiderült, hogy kell nekik egy labort készíteni, vagy mi az oka? De nem derült ki.
Ezek a helyzetek óhatatlanul eszembe juttatják Jézusnak azt a mondatát: „Íme vannak, akik utolsók, és elsők lesznek, és vannak elsők, akik meg utolsók.”
Néha várunk a sorunkra és hosszú várakozás után kapjuk meg azt, amire várunk, máskor hosszú várakozás után hiába következünk mi, mégsem elvárásaink szerint történnek velünk az események, és előfordul olyan is, hogy kiemelnek bennünket a sorból. Máskor pedig el sem jutunk odáig, hogy sorra kerüljünk.
Ezek a helyzetek szerintem nem mások, mint az élet nagy drámája kicsiben, mintegy modellezve.
És Jézusnak három különböző helyen olvasható mondata tartalmában ugyanannak a közös tapasztalatunknak három különböző nézetből való megfogalmazását adja:
Első mondat: Utolsókból lesznek az elsők, és elsőkből utolsók. /Lk 13,30
Mit jelent ez? A sor, a rangsor néha megfordul.
A második: Akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.” /Mk 4,25
Az egyenlőtlenség csak még jobban kiélesedik.
És a harmadik: „Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” /Lk 14,11
Ez a mondat az előző kettő feloldása és megoldása is egyben: Csak az szégyenülhet meg, aki többet várt, aki külön elbírálást remélt, aki többre tartotta magát, akinek elvárásai voltak, és aki úgy gondolta, több jár neki, hogy követelhet, hogy jogai vannak, hogy jár neki a főhely.
Ha külön-külön nézzük ezeket a mondatokat, akkor előfordulhat velünk, hogy kiáltó igazságtalanságnak tartjuk a bennük megfogalmazottakat. Különösen is azt, amelyben arról van szó, hogy „akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amilye van.”
Paul Tillich, a XX. Század egyik legjelentősebb evangélikus teológusa leír egy esetet, hogy egyszer egy egyetemi tanár kollégája szegezte neki a kérdést: „Rátalált az Újszövetségben erre a mondatra, melynél erkölcstelenebb és igazságtalanabb alig képzelhető el. És valahogy csak úgy tudta magának megmagyarázni, hogy a tanítványok nyilván félreértették, elferdítették Jézusnak a mondatát.
Paul Tillich a tanácstalan tanár-kolléga provokációjára egy hosszabb írással reagált, „Az egyenlőtlenség titka és talánya” címmel.
Ebben felteszi a kérdést, hogy miben áll a mi feltételezett gazdagságunk, vagy éppen szegénységünk? És valóban a miénk az, amiről azt gondoljuk? És ami a miénk, azzal kapcsolatban biztosak lehetünk-e abban, hogy a miénk is marad? Lehetséges, hogy az ember csak azt gondolja, csak úgy véli, hogy valamije van.
Mindannyian sok olyan dolgot tudnánk az emlékezetünkbe idézni, amelyekről úgy látszott, hogy a birtokunkban vannak, de amelyek valójában mégsem voltak a birtokunkban, és amelyeket el is vesztettünk, vagy amelyeket elvettek tőlünk.
Néha azért, mert az egyiket fel kellett áldozni, hogy a másik növekedhessen. Bizonyos képességeinket feláldozzuk azért, hogy egy másikban képezni tudjuk magunkat, nem lehet minden adottságunkat megőrizni.
De a képességeknél fontosabb színtér az emberi kapcsolatok. Hiszen itt van a legnagyobb jelentősége, ha azt mondjuk, hogy van valakink, hogy vannak meghitt barátaink, hogy vannak hozzánk tartozók, vagy éppen hogy azt kell mondanunk, hogy nincs senkink, nincsenek meghitt kapcsolataink, nem tartozunk senkihez, és hozzánk sem tartozik senki.
De ha erre élezzük ki a kérdést, akkor a teher és a felelősség reánk van hárítva, és úgy tűnik, mintha mindent meg lehetne azzal válaszolni, hogy az emberen magán múlnak a dolgok. Saját maga tehet arról, ha hagyja tönkremenni emberi kapcsolatait, és ezáltal elveszti azt is, amiről úgy gondolta, hogy az övé.
De tudjuk azt is, hogy egyénileg mindenért nem vállalhatjuk a felelősséget. Tragédiák, és veszteségek, melyeket rajtunk kívüli erők okoztak, ezek a külső, rajtunk kívüli erők és hatalmak is nagy mértékben kiveszik részüket abból, hogy mink van, vagy éppen mink nincs.
És bizony ismerősi körben könnyű olyan emberre találni, aki eget ostromló, Istent vádló dühét nem rejti véka alá. És sorsát – úgy, ahogy van, tökéletesen igazságtalannak tartja.
Sorsunk különbözőségei, egyenlőtlenségei megoldhatatlanok, válasz nincs rájuk. El kell fogadnunk, hogy nincs válasz az egyenlőtlenségekre, ezt a Biblia talán legfajsúlyosabb irata, a Jób könyve egyszer és mindenkorra meggyőzően bizonyította. Én elfogadom amit Jób Könyve állít, hogy nincs válasz az emberi sorsok, egyéni tehertételek rendkívüli különbözőségére.
Talán ezért is van olyan nagy jelentősége az emberek között a versengésnek, és annak, ahogy egymáshoz méregetik egymást, és konkurálni próbálnak. Mert azt a benyomást kelti a konkurálás, és az egymáshoz való összemérés, a birtoklásban való méricskélés, hogyha a hátrányos helyzetem ellenére én ugyanaddig vagyok képes kapaszkodni, mint az, akihez mérem magam, akkor bebizonyítottam, hogy érek annyit, vagy talán még többet, mint ő.
Jézus példázatot mondott azoknak akik a főhelyeket válogatták. A házigazdára vártak, aki eldöntötte, hogy kinek hol kínál helyet, de akik jelen voltak, és ott voltak ezen a vendégfogadáson, egy prekoncepcióval álltak bizonyos helyek mögé, néhányuk nyilván pontosan tudta, hogy hol kap majd helyet. Mások bizonytalanok voltak benne, és szorongva gondoltak arra, hogy esetleg a ranglétrán nem oda helyezik majd őket, ahol a maguk mércéje szerint lenniük kellene.
A konkurencia arra jó, hogy a legalapvetőbb összetartozásunkat, egymásból részesedésünk néha gyötrően nehéz terhét elfeledhessük. Hiszen aki konkurál, az önmagát önállónak, másoktól leválasztottnak és függetlennek érezheti. Ez azonban csak illúzió.
A valóságban egyazon isteni létből részesedünk mindnyájan, és aki tudatában van ennek az egységnek, annak belsejében, lelkében történnie kell valami változásnak. Hiszen a másik ember ilyen-olyan hiánya, vagy szegénysége más jelleget kölcsönöz a mi esetleges ebben, vagy abban megnyilvánuló bőségünknek, gazdagságunknak. Megrendíti biztonságunkat, nem tudunk többé nyugodni, és arra érzünk késztetést, hogy lépjünk túl önmagunkon, forduljon figyelmünk a másik ember felé, hogy segítsünk neki.
Az, hogy mások bűnbe, és nyomorúságba jutnak, megváltoztatja számunkra a kegyelemnek és az áldásnak a jellegét, amiben nekünk részünk van. Felismerteti velünk rejtett, titkos vétkeinket. Mások bűnének és nyomorának a ténye megmutatja nekünk azt, hogy akik szenvednek és bűnhődnek bűneikért azok miattunk is szenvednek és a mi bűneinkért is bűnhődnek, és valahol részesedünk a sorsukban.
Az egyetemes emberi tapasztalatnak, a közös szenvedésnek ez az üzenete a keresztyénség központi mondanivalója:
Isten azt nyilatkoztatja ki a Kereszten függő Krisztusban, hogy ő részt vesz minden gyermeknek a halálában, minden bűnösnek a bűnhődésében, minden hanyatlásban, pusztulásban, minden katasztrófában, és minden éhinségben, és az ember minden alkalommal való Istentől elpártolásában. Mert nincs olyan mélységesen mély emberi élethelyzet, amit ne járna át Istennek ez a jelenléte. Ezt hirdeti, ezt mutatja meg nekünk a kereszt. A Kereszt, mely az összes elképzelhető emberi helyzet közül a legvégletesebb és legkétségbeejtőbb.
A kereszt az üzeni számunkra, hogy Isten, Jézus kereszthalála által részt vesz mindannyiunk életében. Ennek a részvételnek a bizonyossága ad erőt és bátorságot ahhoz, hogy szembenézzünk egyéni sorsunk nehézségeivel, és elfogadjuk, hogy az más, eltérő, esetleg nehezebb és hátrányosabb másokénál. Ámen
