Jézus hajóra szállva átkelt, és elment a maga városába. És íme, vittek hozzá egy bénát, aki ágyban feküdt. Amikor Jézus látta hitüket, így szólt a bénához: "Bízzál, fiam, megbocsáttattak bűneid." Ekkor néhány írástudó így szólt magában: "Ez Istent káromolja. "Jézus pedig, mivel ismerte gondolataikat, ezt mondta: "Miért gondoltok gonoszt szívetekben? Ugyan mi könnyebb, ezt mondani: Megbocsáttattak bűneid! - vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj!? Hogy pedig megtudjátok, hogy van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bűnöket a földön: Kelj fel - így szólt ekkor a bénához -, vedd az ágyadat, és menj haza!" Az pedig felkelt, és hazament. Amikor a sokaság ezt meglátta, félelem fogta el őket; és dicsőítették az Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.
Szeretett testvérek az Úr Jézus Krisztusban!
Amiről mai igénk szól, mindnyájunknak ismerős szituáció. Ágyhoz kötöttség, betegség, kiszolgáltatottság. Olyan jelenség ez, amely része az életünknek. Éppen ezért fellélegezhetnénk, mert végre egy olyan igeszakasz kerül elénk, amit elsőre megértünk! Lehengerlő gyorsasággal születhet meg bennünk a konklúzió: akinek Jézus megbocsátja a bűneit, az felállhat az ágyáról és hazamehet. Akár már mi magunk is felállhatnánk és haza mehetnénk, hiszen rekord idő alatt találtunk rá a történet üzenetére.
De ez nem igaz. Túl kell lépnünk az első olvasás utáni felületes megértésen. Mert a mindennapi tapasztalat nem azt mutatja, hogy akinek Isten megbocsátotta a bűneit, az megszabadulhat betegségéből, bár bennünk motoszkál a „már miért ne történhetne meg?” csodaváró kérdése. Igaz ugyan, hogy mindenki ismer olyan történeteket, ahol a tudományt megcáfolva emberek gyógyultak meg betegségeikből, úgy érzem igazságtalan lenne ezt a bűnbocsánattal összefüggésbe hozni emberek tízmillióival szemben, akik tiszta szívből kérték a bűnbocsánatot, mégsem keltek fel soha a betegágyukból.
Ha nincs közvetlen kapcsolat a bűnbocsánat és a gyógyulás között, akkor milyen kapcsolat van közöttük? És egyáltalán, hogyan kerül egymás mellé a történetben ez a kettő?
Kétségtelen, hogy az ókori zsidó gondolkodás, ok-okozati kapcsolatot tételezett fel a bűn és a betegség között. Isten a jókat megjutalmazza, életüket gazdagon megáldja, egészséget és hosszú életet ad nekik. A gonoszakat viszont megbünteti, sem javakban, sem pedig hosszú életben nincs részük. Ez az ószövetségi viszonzástörvény lényege: Isten a jót jóval, a rosszat rosszal viszonozza. Ezt a láncot meg is fordították: aki gondtalanul és egészségben él, annak életén Isten áldása, míg akit különféle csapások sújtanak, vagy betegség ér, azt Isten büntette meg köztudott, vagy éppen titkolt bűnei miatt.
Ez a fajta gondolkodás mind a mai napig jelen van a keresztény kultúrában is: az egészség Isten áldása, a betegség Isten átka. Holott maga a Biblia sem vallja ezt a nézetet maradéktalanul. Jób története éppen arról szól, hogy a viszonzástörvény nem igaz!
Jób ártatlan és fedhetetlen ember, mégis csapások egész sorozata éri. És a zsoltárok is több helyen arról beszélnek, hogy örülnek és vigadoznak a gonoszok, míg az igazak élete nyomorúságos.
Jézus maga is határozottan visszautasítja, hogy a bűn és a betegség között egyenlőségjel lenne (Jn 9,2). És úgy érzem, mai igénkkel kapcsolatban nekünk is ezt kell tennünk. A béna, akit hozzá visznek nem azért béna mert bűnös. Béna is és bűnös is. Ami összeköti e kettőt az az ember.
A bűn is, a betegség is velünk történik meg. Mindkettőt valamilyen rosszként éljük át. Mindkettő olyan, amit nem kívánunk, amitől rettegünk, amit el akarunk kerülni, de mégsem tudunk. A bűnben és a betegségben is van valami sorsszerűség. Sokszor úgy tűnik, hogy mindkettő csak úgy, akaratunk ellenére történik velünk. Nem akarunk betegek lenni, mégis megbetegszünk. Nem akarunk bűnbe keveredni, mégis belekeveredünk.
Sem a bűn, sem pedig a betegség nem létezik nélkülünk, mint ahogyan mi sem létezünk nélkülük. Ez a két erő elvesz tőlünk valamit, gyakran emberségünktől fosztanak meg.
Mindenki volt már beteg. Éreztük már, hogy nem azok vagyunk, akik lenni szeretnénk. Nem tudunk úgy cselekedni, vagy gondolkodni, ahogyan egészségesen tennénk. A világ is egészen másképpen fest a betegágyból nézve. Elveszítjük ítélőképességünket, felerősödnek depresszív gondolataink, és szinte tehetetlenek vagyunk.
Talán nem voltunk még bűnösök?
Nem éreztük azt a szégyent, ami elönt minket egy-egy dicstelen tettünk után? Alighanem mindannyian átéltük már mindezt. Hazudtunk, megbántuk, szégyenkeztünk saját tettünk miatt és töprengtünk, hogyan tovább? Bevalljam az igazat? Vagy próbáljam elsimítani a dolgot? Esetleg bocsánatot kérjek? Jól ismert gondolatok és érzések. Mindannyian átéltük már, hogy a bűn eltávolít minket önmagunktól.
Hogyan említhető hát mégis egy lapon a bűn és a betegség?
Úgy, hogy mindkettő eltorzít minket. Szégyenbe taszít azzal, hogy kiközösítettek leszünk. Mert társadalmunk próbál ugyan megértést tanúsítani a betegséggel szemben, a legtöbb ember mégis szégyelli azt, ha beteg. Szégyelli a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget, a munkaképtelenséget. Azt, hogy nem lehet teljes ember. Ráadásul egyáltalán nem vagyunk annyira megértők a betegségekkel szemben, mint amennyire látszani próbálunk. A betegségektől való irtózás sokszor erősebbnek bizonyul az emberi jó szándéknál. A beteg ember azt tapasztalja, hogy egyre ritkábban látogatják, terhesé válik környezete számára, a körülötte élők elfordulnak tőle. A társadalom – legyen az primitív vagy modern – évezredek óta kiközösítéssel reagál a betegségekre.
De ugyanez a helyzet a bűnökkel kapcsolatban is. A bűnösöket a közösség kiveti magából, talán ezért is takargatjuk legkisebb vétkeinket is minden percben, reménykedve, hogy soha senki sem tudja meg. Ha pedig minden igyekezetünk ellenére mégiscsak kiderül a stikli, akkor ugyancsak kiközösítésben van részünk.
De legyen szó bűnről vagy betegségről, mind a két esetben a kiközösítés fenyeget minket, és ettől talán még jobban félünk, mint magától a betegségtől vagy a bűntől. Mert ugye az ember közösségi lény. Így ha kitaszítottá válik, az a megsemmisülés veszélyével fenyeget a számára.
Már nem lehetünk azok, akik voltunk. Elveszítjük kapcsolatainkat, bezárulnak azok a kapuk, amik eddig nyitva álltak előttünk, lehetőségeink csökkennek, a romlás érezhetően kiterjed egész életünkre. És ha ez még nem volna elég, mindkettő tehetetlenségre kárhoztat, elvéve ezzel szabadságunkat. Ezért beszél a Biblia a bűn rabságáról: a bűn hatalma alatt élő ember nem képes akarata szerint cselekedni.
De ugyanígy érez a beteg is: nem teheti azt, amit akar, a betegsége miatt mozgástere egészen leszűkül.
Összefoglalva tehát a bűn és a betegség kiközösítéssel, és a szabadság korlátozásával járó negatív erő, melyek korlátozzák az emberi élet kiteljesedését.
Nem véletlen az, hogy éppen ezt a kettőt kapcsolja össze az ószövetségi viszonzástörvény: ez a két együtt valamiféle ősfélelmet testesít meg.
Így hát az sem véletlen, hogy éppen egy ágyhoz kötött bénáról szól az igénk. Egy olyan ember, aki folyamatosan megtapasztalja a betegség egzisztenciát pusztító hatalmát, minden percben szembe kell néznie a kiközösítéssel, ráadásul ágyhoz kötött, így még kiszolgáltatott is másoknak, hiszen csak arra tud menni, ahová viszik.
Úgy érzem, a béna betegsége szimbolizálja mindazt, amit a bűn jelent az emberi életben. A béna tehetetlenül sodródik az eseményekkel, akárcsak az, aki bűneit kénytelen rejtegetni az emberek elől.
A bénát kiközösítik és lenézik az emberek, akárcsak azt, akiről kitudódnak szégyenletes cselekedetei. A történet bénája éppen ezért nem élhet teljes életet, mint ahogyan a bűnös ember sem.
Jézus ehhez az emberhez lép oda, és mondja neki: „Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza!” Vagyis, ne legyél olyan, mint amilyen eddig voltál. Szűnjék meg a te betegséged, szégyened, kiközösítettséged. Szűnjék meg az életedben minden olyan erő, ami hátráltat téged ember voltodban. Térj vissza teljes emberként az életbe, az emberek közé. Menj haza!
És lám, a béna felkel és haza megy. Visszatérhet a közösségbe, és új életet kezdhet.
Jézusnak van ereje ahhoz, hogy visszaadja egy ember egzisztenciáját. Van ereje ahhoz, hogy megszüntesse az ember életében a visszahúzó, romboló erőket. Jézusnak van hatalma ahhoz, hogy letörölje az ember szégyenét és segítsen emberhez méltó életet élni.
Bármennyire is megtévesztő, a történetben nem a betegségen van a fő hangsúly. A béna korlátozottsága csak szimbóluma az igazi mondanivalónak, a bűnöktől való megkötözöttségnek. Így a történetben az igazi csoda nem az, hogy Isten áthágja a természeti törvényeket, és meggyógyít egy gyógyíthatatlannak hitt beteget. Az evangéliumi csoda ennél sokkal profánabb, sokkal hétköznapibb: egy ember, akinek az élete sérült, aki szenved, akit a többiek bántanak és kiközösítenek, aki elvesztette szabadságát, és emberhez méltó életét, ez az ember megkapja a lehetőséget az újrakezdéshez az Istentől. Felkelhet, elszakadhat attól, ami korábban megkötözte, korábbi szégyenét levetve újra önmaga lehet.
A béna ember nevét nem tudjuk, nem is ez a fontos. De úgy hiszem, bármelyikünk neve állhatna a helyén, mert a történet mindenkihez szól, akinek betegség, bűn, vagy másféle szerencsétlenség miatt az Istennel és az emberekkel való kapcsolata hiányos. De tudnunk kell, hogy Jézusnak van ereje a bűnök megbocsátásához és az emberi sorsok megfordításához.
Bűnbocsánat és gyógyulás. Egy irányba mutató folyamatok, melyek végcélja az emberi élet küldetésének betöltése: az Istennel és az emberekkel szeretetközösségben lévő, kiteljesedett élet. Ezért mondhatja ki Jézus egymás után: „Bízzál fiam, megbocsátattak bűneid” és „Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza.”
