Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: "Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?" Jézus így válaszolt: "Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is. Ezért hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki számadást akart tartani szolgáival. Amikor hozzákezdett, vittek eléje egy szolgát, aki tízezer talentummal volt adósa. Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta az úr, hogy adják el őt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és fizessen. A szolga erre leborult előtte, és így esedezett: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked. Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát. Amikor azonban eltávozott az a szolga, összetalálkozott egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol! Szolgatársa ekkor leborult előtte, és így kérlelte: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked. De az nem engedett, hanem elmenve börtönbe vettette őt, amíg meg nem fizeti tartozását. Amikor szolgatársai látták, hogy mi történt, nagyon felháborodtak. Elmentek, és jelentették uruknak mindazt, ami történt. Akkor magához hívatta őt ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna-e neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad? Ekkor haragra lobbant ura, és átadta őt a hóhéroknak, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozást. Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő atyjafiának."
Szeretett Testvérek!
Légy hozzám türelemmel, hangzik a szolga ajkáról a kérés a király felé. De lehet-e türelemmel a király, ha olyan égbekiáltó bűnöket követ el a szolga, amilyeneket elkövet?
- A héten láttam egy filmet, ahol a II. világháborúban német katonák ettek meg egy kislányt a testvére szeme láttára, és valami azt súgja, hogy nemcsak a fantázia szüleménye ez a szörnyűség.
- Előttünk van október 23-a, ahol az ’56-os események kapcsán többek között arra emlékezünk, amikor ártatlan civileket öltek meg a „felszabadító” szovjet katonák.
- A ’60-as években több olyan embert gyilkoltak meg, akik az emberi jogokért és a világbéke megteremtéséért fáradoztak.
Gondoljunk csak John F. Kennedy-re vagy Martin Luther King-re.
- A ’70-es évek szabatossága számtalan meg nem született gyermek életébe került.
- A ’80-as évek végétől emberek ezrei veszítették el állásukat és kerültek az utcára.
- A ’90-es évektől férfiak hagyják el feleségeiket, akiknek örök hűséget fogadtak, és nők hagyják el családjukat, más férfi karjaiban keresve a boldogságot, megszegve ezzel az egymásnak fogadott hűségüket.
- Az ezredforduló óta hazánkban - ahelyett, hogy könnyebb lenne az élet -, egyre keservesebb a mindennapi kenyér előteremtése.
Néhány évtized, néhány tömegeket érintő és egyéni tragédiája. Ilyen és ehhez hasonló helyzetekben, a mában is ható múlt erejével küzdve hangzik ma hozzánk a kérdés: hányszor kell megbocsátani?
Elég lenne háromszor, ahogyan azt a zsidó hagyomány tartja, mivel az Isten is háromszor bocsát meg az embernek?
Vagy inkább hétszer, ahogyan Péter gondolja? Az a Péter, aki Jézus legszűkebb tanítványi köréhez tartozik, és saját magát túlszárnyalva, valami őrületesen nagyot akar mondani azzal, hogy a hetes számot említi?
Vagy inkább hetvenszer hétszer kellene megbocsátani, ahogyan Jézus válaszában hangzik?
De meglehet-e bocsátani hetvenszer hétszer, hétszer, vagy akár háromszor is? Képesek vagyunk-e rá? Képesek vagyunk-e akár egyetlen egyszer is a megbocsátásra?
Gyakran használjuk ezt a szót. Mindannyian ismerjük. Mondhatnám hétköznapi, és szókincsünk aktív része. De egészen biztosan tudjuk, hogy mit jelent? Vagy gondolkodtunk már azon, hogy számunkra mit jelent? Ha a válaszunk igen, akkor mégis miért döbbenünk meg a hallottakon, hogy nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer, azaz számtalanszor, végtelenszer kell megbocsátanunk?
Számomra a megbocsátás – ha az valódi és őszinte - együtt jár egy érzéssel. Igazából megkönnyebbülök. A szívemben és a torkomban.
Éppen ezért én úgy fogalmaztam meg magamnak és arra jutottam, hogy a megbocsátás nem más, mint elengedés.
Mert aki elenged, az lemond a neki adott hatalomról. Csakúgy, ahogyan a példázatban említett király is teszi. Arról a hatalmáról mond le, ami egyedül csak őt illetné meg. De ahelyett, hogy élne vele, egész egyszerűen nem tart igényt rá. És éppen ettől lesz az ember szemében hatalmassá, nem pedig azért, mert megkövetelte volna magának. Lemond hatalmáról, hogy felemelje az embert. Így lesz a király és a szolga alá-fölérendelt viszonyból egyenrangú kapcsolat, ahol a szolga már nem rab többé, hanem szabad ember.
Éppen ezért az elengedés lelkülete szabaddá tesz.
Szabaddá tesz a viszonzásra, mert nekem is sokat engedtek el. Szabaddá tesz arra, hogy úgy éljek, hogy ne kelljen szégyellnem azokat az értékeket, amik ma kevésbé divatosak. Mint a becsületesség, a tisztesség, a megbocsátás tiszta lelkülete a „megbocsátok, de nem felejtek” hamisságával szemben.
Szabaddá tesz arra, hogy kimondhassam azt a mondatot, amit gyakran oly nehéz kimondanunk a másik felé: bocsáss meg!
Szabaddá tesz arra is, hogy tisztán lássam önmagamat. Hogy ne tartsam magam különbnek, jobbnak vagy többnek másoknál.
Az elengedés lelkülete meglátja a szükségben lévőt, megszán, könyörül a bajba jutottakon, és új esélyt ad.
Ha nem élünk ezzel a felkínált szabadsággal, akkor még rabok vagyunk. Csak úgy, mint a történetben szereplő szolga, akinek sokat engedtek el.
Az elengedés lelkületével szemben ott áll a körömszakadtáig való ragaszkodás, a megkötözés lelkülete, ami függőségben tart.
Aki nekem tartozik, az alattam áll, kiszolgáltatva nekem. Hozzám képest ő a gyenge, az elesett vagy éppen esetlen, én pedig erősebb, több és egész egyszerűen jobb vagyok. Mondhatom ezt, hiszen függőségi helyzet alakult ki kettőnk között. Érzelmileg vagy esetleg anyagilag, ez teljesen mindegy. Mindenesetre kiszolgáltatott nekem.
A megkötözés lelkülete gúzsban tart és elengedni nem könnyű.
Nem könnyű elengedni álságos vonásainkat. Hamis szeretetünket, vágyainkat, kivitelezhetetlen terveinket. Nem könnyű elengedni igaznak vélt gondolatainkat, eszméinket, elképzeléseinket. Nem könnyű elengedni vélt vagy valós sérelmeinket, mert úgy szeretjük azokat dédelgetni magunkban, újra és újra feltépve az emlékezéssel a sebeket. Nem könnyű elengedni azt a hamis önértékelésen nyugvó öntelt tudást sem, miszerint csak nekünk lehet igazunk.
Azt hiszem, a legtöbb problémát az emberek között az okozza, hogy az említettek segítségével manipulálni tudjuk a velünk kapcsolatban állókat, és észrevétlenül sokszor magunkat is.
A király, elengedi szolgáját mérhetetlenül nagy tartozásával együtt. De ő érzéketlenül, a meghatottság legkisebb szikrája nélkül folytatja életét. Életének ebben a döntő pillanatában, nem gondolja végig, hogy mi is történt vele valójában, és e nélkül az újra gondolás, e nélkül az újra értékelés nélkül lép tovább. Nem vesz róla tudomást, hogy mekkora ajándék az, amit Isten neki, és vele együtt minden embernek tartogat: az újat kezdés lehetőségét. Az én, csak törtet tovább, felülkerekedve a gyengéken, a kapott nagylelkűséget kicsinyessé, másokat megbotránkoztató magatartássá süllyesztve. A megkötözött ember így él vissza Isten szeretetével. Ez a szolga bár külsőleg szabad, belsejében mégis rab. Önmaga rabja.
A megkötözés lelkülete megbotránkozik, de nincs hasznára senkinek. Megbotránkozni természetesen nagyon könnyű, még azt is elhitethetjük magunkról, milyen érzékenyek is vagyunk a világ igazságtalanságaival szemben.
Amíg jó rágódni azon, hogy más hogyan és miként botlik meg, nem kell szembesülnöm a magam botlásaival, hibáival, tévedéseivel. És amíg az állítólagos érzékenységünket nem követik a tettek az elengedés lelkületével, addig rabjai vagyunk annak a téves képzetnek, hogy életünk Isten szerint való, és végső soron másokhoz képest, mi sokkal jobbak vagyunk.
A példázat talán legfontosabb üzenete, hogy nem Isten felé, hanem egymás felé, embertársaink felé van tartozásunk. Isten felé nincs mit lerónunk, mert Jézus Krisztusban a számla egyszer s mindenkorra már rendezve lett!
És az ember, ha felismeri mindezt, azt hiszem két dolgot tehet: igaz önismerettel belátja és megvallja hibáit és vétkeit, és szolga módjára könyörögve borul Ura lábához ennyit kérve: légy hozzám türelemmel.
Embertársai felé pedig a megbocsátás lelkületével odafordulva rendezi kapcsolatait. Ha kell bocsánatot kérve, ha kell, megbocsátva.
Hogy miért? Mert ez az Isten jó rendje. Mert Isten azt akarja, hogy ami nincs a helyén, az a helyére kerüljön. Saját magunkban, és kapcsolatainkban ugyanúgy.
Adja Isten, hogy igéjének tükrében magunkra ismerve, igaz bűnbánattal a szívünkben együtt, hozzá könyörögve mondhassuk: légy türelemmel hozzám, mert vétkeztem.
Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk te tudod, és te látod mindazt, ami a szívünkben van. Azokat a fájdalmakat, sérelmeket, elhangzott szavakat, amiket őrizgetünk, de azokról is te tudsz, amiket miattunk őrizgetnek mások. Téged hívunk most segítségül. Te légy a mi orvosunk. Tőled kérünk erőt a falak lerombolásához. Magunkban és egymás között is. Ámen.
