Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata.
Szeretett Testvérek!
Ma a kapaszkodókról szeretnék beszélni.
Mondjuk azokról a kapaszkodókról, amiért azonnal nyúlunk, ha felszállunk egy buszra vagy egy villamosra. Ilyenkor az emberben szélsebesen elindul valamiféle reflex, hogy felmérje, kegyes-e hozzá annyira a sors, hogy ülőhellyel ajándékozza meg, vagy a tömegben, csomagjait és saját testi épségét óvva kell megtenni az utat A-ból B-be. Amennyiben az ülőhely nélküliség sanyarú utazásra kárhoztat minket, a következő lépés, a kapaszkodók felkutatása lehet. És valljuk be, olykor ezekhez sem túl magától értetődő a hozzáférés.
Mert van úgy, hogy 1: elállják a kapaszkodóhoz vezető utat, és a körülötte állók úgy őrzik, mintha külön megbízást kaptak volna erre a feladatra, 2: ugyan nem állják el az odavezető utat, de annyi kéz tömörül az egyetlen megközelíthető kapaszkodón, hogy a miénk már egészen biztosan nem fér oda. Ilyenkor jön az egyensúlyozás. Ami két esélyes: vagy sikerül, vagy nem. Nekem volt részem mindkettőben. Volt úgy, hogy sikerült, és volt úgy, hogy nem.
Emlékszem egy esetre, amikor egy otthon töltött hétvégéről érkeztem vissza Budapestre. A vonatom késő esti órában futott be a Keleti pályaudvarra. Ám a késői időpont ellenére a város és - azon belül is a kollégium irányába közlekedő - piros 7-es busz egyáltalán nem volt kihaltnak nevezhető. Hátizsák a hátamon, oldaltáska, és még néhány jól megtömött szatyor, ami a heti túléléshez kell: aki valaha is volt kollégista tudja miről beszélek, szóval ez a néhány holmi volt az aznap esti felszereltségem.
Már a buszra való felszállás is kihívást jelentett, de a neheze csak azután következett, mikor sikeresen megmásztam a hegyként előttem tornyosuló néhány lépcsőfokát a busznak. Mert jött a felismerés, hogy egyetlen négyzet-centiméternyi üres hely sincs a buszon. Az ülőhelyet az ember ilyen esetben hamar elfelejti, a cél mindössze annyi, hogy állva képes legyen megtenni a kollégiumig vezető 3 megállónyi utat.
Nekem azon az ominózus estén ez éppen nem sikerült. Ülőhely, állóhely és kapaszkodó hiányában maradt az egyensúlyozás, de igazából az is elvetélt ötlet volt, a nálam lévő csomagok mennyiségét tekintve. És, ahogyan annak lennie kell, az első adandó kanyarban minden igyekezetem ellenére eldőltem. Rá a mellettem állóra, ezzel elindítva egy olyan dominót, aminek a buszon utazók egy harmada áldozatul esett. A jelenet azok számára, akik a katasztrófát sikeresen megúszók táborába tartoztak, úgy hathatott, mint Chaplin valamelyik század elején forgatott, gegekkel dúsított néma filmje.
A történet banális, ám abban mindenképpen segítségemre van, hogy felhívjam a figyelmet, az egyébként mellőzött, vagy hétköznapinak vélt kapaszkodó fontosságára.
Mert ezek alapján mi is tulajdonképpen a kapaszkodó?
A kapaszkodó segítségünkre van. Megkönnyíti életünket azokban a helyzetekben, melyekben mi már nem lennénk képesek megállni a saját lábunkon.
A kapaszkodó megtart. Megragadhatjuk, ha úgy tetszik még csünghetünk is rajta.
Kapaszkodó lehet sok minden. Nemcsak egy tárgy, de egy személy is. Egy családtag, vagy egy jóbarát. De kapaszkodó lehet egy jó időben, és jó helyen kimondott szó is. Nádasdy Ádám nyelvész szerint, az olvasó kapaszkodója a közhely. Akárhogy is, de szükség van rá. Mert a kapaszkodó azt feltételezi, hogy azokban a helyzetekben, amikor szükségét érezzük annak, hogy megragadjuk, erősebb, mint mi magunkban lennénk, hiszen elbírja azt súlyt, hogy teljes valónkkal belekapaszkodjunk, vagy ránehezedjünk.
Bizonyos helyzetekben igenis szükségünk van fogódzókra.
Szüksége volt a zsinagógai elöljárónak is valamiféle kapaszkodóra, mikor lánya meghalt. Eszével tudta, hogy a halálból nincs visszaút, mégis belekapaszkodott abba, akiről már korábban hallhatta, hogy sok csodát tett. Valaki olyanhoz fordult, aki ennek a világnak a fizikai törvényeit is képes áthágni. Valaki, aki erősebb nála, aki elbírja hordozni lánya halála feletti fájdalmát sőt, képes visszafordítani a visszafordíthatatlant.
És szüksége volt fogódzóra annak az asszonynak is, aki 12 éve egyfolytában vérzett. Nem tudott segíteni rajta senki, így érthető, ha ez a nő minden lehetséges alkalmat megragadott arra, hogy valakibe belekapaszkodjon, aki a gyógyulás reményével kecsegteti. És ha felmerülne bennünk a kérdés, hogy miért került ez a két különálló történet egy helyre, azt hiszem, a válasz ennek a két embernek a hitében keresendő. Kapaszkodót kerestek egy olyan helyzetben, ahol már nem bírták megtartani magukat. Gyászukban és betegségükben emberi erejük végességét élték meg. És ezt a fogódzót Jézusban találták meg.
Mert a hitünk Testvérek nem más, mint kapaszkodó. A hitünk kapaszkodó a gyászunkban és kapaszkodó a félelmeinkben akkor, amikor a mi erőnk már kevés.
Zelk Zoltán egyik versében így kérdez:„Szélfútta levél a világ, de hol az ág, de ki az ág?” Ma, amikor majdnem minden bizonytalannak tűnik körülöttünk, egyedül Jézus Krisztus az, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása. Amikor kérdések és kétségek gyötörnek minket a holnappal kapcsolatban, és szélfútta levélként úgy kavargunk, mint az őszi avar, vagy mint a sokaság a bevásárló központokban; lökdösődve, mint a tízperces szünetben a diákok az iskolafolyosókon; vagy hangtalanul jajdulunk, mint a gyertyagyújtók a szürkülő temetőkben, akkor Ő az, aki felsejlik a káoszban. Akkor ráébredünk arra, hogy mégiscsak az a rendje a világnak, hogy kapaszkodót keressen, de fájdalmas a felismerés, hogy már nem jár közöttünk, hogy megérinthetnénk ruhája szegélyét, vagy házunkba hívhatnánk. Mára már csak hitünk maradt – ami olykor pislákoló gyertyaláng, máskor meg hegyeket megmozgató, mindent átformáló erő. Hitünk tehát az, amin keresztül fogódzhatunk belé. Belé és mindabba, ami általa a miénk lehet. Abba, hogy Ő az, aki alkalmassá tesz minket arra, hogy a szentek örökségében részesüljünk. És Ő az, aki képes megszabadítani minket a sötétség hatalmából, és át tud vinni minket a fénybe. Oda, ahol megváltásunk és bűneink bocsánata van. Ebben reménykedhetünk.
Illetve mégsem.
Mert ha visszatérünk igénkhez, mindez már múlt időben szerepel: „Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra…, hogy a világosságban részesüljetek.” Illetve „Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk, és bűneink bocsánata.” Vagyis nem arról van szó, hogy ő fog minket alkalmassá tenni, vagy ő fog minket megszabadítani, hanem mindez már múlt időben áll, azaz már megtörtént. Egyszer és mindenkorra már megtörtént, hogy Isten kegyelméből, Jézus kereszthalála árán, hit által megragadhatjuk és magunkénak tudhatjuk azt az országot, amiről Pál apostol beszél.
Legyen ez evidencia a számunkra, még akkor is, ha nehéz mindezt elhinnünk és felfognunk. Higgyünk abban, hogy Jézus Krisztus keresztje elég erős volt ahhoz, hogy a világ bűne alatt ne roppanjon össze, és hogy megtartónk, kapaszkodónk és fogódzónk lehet életünk minden napján.
