Ha én magamról tennék bizonyságot, az én bizonyságtételem nem volna igaz. Más az, aki bizonyságot tesz énrólam, és tudom, hogy igaz az a bizonyságtétel, amellyel rólam tanúskodik. Ti elküldtetek Jánoshoz, és ő bizonyságot tett az igazságról. Én azonban nem embertől kapom a bizonyságtételt, hanem azért mondom ezeket, hogy ti üdvözüljetek. Ő volt az égő és világító fáklya, de ti csak egy ideig akartatok az ő világosságában örvendezni. Nekem azonban Jánosénál nagyobb bizonyságtételem van. Mert a feladatok, amelyeket az Atya rám bízott, hogy teljesítsem azokat, tehát azok a cselekedetek, amelyeket elvégzek: maguk tesznek bizonyságot arról, hogy engem az Atya küldött el. De az Atya is, aki elküldött engem, bizonyságot tett rólam. Az ő hangját nem hallottátok soha, arcát sem láttátok, és az igéje sincs meg bennetek maradandóan, mert abban, akit ő elküldött, nem hisztek.
Szeretett Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!
Nem tudom feltűnt-e a testvéreknek, hogy ebben a rövid igeszakaszban, ami felolvasásra került, összesen 10-szer szerepel a bizonyság és a bizonyságtétel szavunk. Vajon mi lehet az oka annak, hogy ádvent 3. vasárnapján a bizonyíték szó kerül a középpontba? Bármi is legyen az oka, mindenesetre a szónak ez a 10-szeri előfordulás mindenképpen arra irányítja a figyelmünket hogy kissé elidőzzünk mellette.
Szóval mit is jelent számunkra az a szó, hogy bizonyságtétel?
Bátran engedjük szabadjára fantáziánkat, és ne csupán az egyházi nyelvben honos és onnan mindenki számára jól ismert, lelki értelemben vett levetkőzésre gondoljunk.
Például.
Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy miért állok percekig az utcán egy acéloszlop mellett, akkor el tudom mondani, hogy azért, mert az acéloszlop azt jelöli, hogy ez egy buszmegálló és a kifüggesztett menetrend szerint hamarosan jönni fog a busz. Mondhatom ezt, hiszen hosszú évek tapasztalata áll a hátam mögött, amikor ugyan úgy álltam a járdaszegélyen egy acéloszlop mellett, és láss csodát: előbb-utóbb jött a busz.
Vagy.
Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy miért használok egy bizonyos mosóport, azt tudom felelni, hogy azért, mert már anyám is ezzel mosott vagy, mert elégedett vagyok vele vagy, mert ragaszkodom a régi, jól bevált és megismert termékhez, és minek kísérletezzek valami újjal, amikor az, amit használok, minden –a mosás felé támasztok igényemet – kielégíti.
Itt is hosszú évek tapasztalata támasztja alá elégedettségemet, nem pedig az, hogy a tévéreklámok mit mondanak. Pontosan tudjuk, hogy a tévé reklámok feladata az, hogy gigantikus állításokkal bombázzanak minket. Az már más kérdés, hogy mennyi igazság van ezekben az állításokban. De miután használok egy adott terméket, és a többivel szemben - ami a piacon található - meg vagyok elégedve vele, azt mondom, hogy igen, számomra ez a legjobb ilyen és ilyen okoknál fogva. És ettől kezdve már nem kell, hogy bizonyítsa nekem a mosóerejét, mert használata során megtapasztaltam, hogy remek a minősége és kiállok mellette, persze csak ha valaki rákérdez.
Azért hozakodtam elő ilyen triviális, hétköznapi jelenségekkel, mert ezek mindannyiunk számára ismerősek. Mert az emberek nagy százaléka várt már életében buszra és ugyanilyen valószínű, hogy használt már valamilyen mosószert.
De visszakanyarodva az eredeti tervünkhöz, miszerint meghatározzuk, hogy mit jelent a bizonyságtétel, talán az említettek alapján könnyebb elfogadnunk azt az értelmezést, hogy bizonyságot tenni valamiről, vagy tanúskodni valami mellett nem jelent mást, mint olyasmiről beszélni, amit a saját bőrömön, a saját életemben megtapasztaltam, vagy a saját szemeimmel láttam, érzékeimmel felfogtam és ezért igaznak hiszem, hovatovább igaznak tudom, és ezért el is fogadom. És ha számomra ez már átélt tapasztalat, akkor nem fogok kételkedni abban, hogy valós-e vagy sem, hiszen átéltem, megbizonyosodtam róla, így a bizonyosságból fakadóan valóssá lett. És ha ez így van, akkor már nincs szükség további marketing munkára, vagy bármiféle meggyőző tevékenységre, mert egész egyszerűen elhittem.
Felolvasott igénkben Jézust vádlói előtt találjuk.
Istenkáromlással vádolják, egyrészt mert megszegte a szombat törvényét, amikor egy 38 éve béna embert, aki a Bethesda tavánál feküdt arra várva, hogy az Isten angyala leszálljon a mennyből és felborzolja a vizet, amibe ha valaki elsőnek lép bele, akkor meggyógyul; és mivel ennek a béna embernek nem volt senkije, aki besegítse őt a felborzolt vízbe, Jézus meggyógyította. Továbbá vádolják azért is, mert saját Atyjának nevezte Istent, ezzel egyenlővé téve magát Vele.
Ennek nyomán, szinte egy utcai pernek válunk a hallgatóivá. És mivel egy tárgyaláson illik tanúkat felvonultatni azért, hogy a vádlott által elhangzott szavak igaznak tűnjenek, Jézus is felsorakoztatja a saját tanúit.
Mindannak ellenére, hogy Ő valóban az, akinek mondja magát, végtelenül józanul azt mondja, hogy „Ha én magamról tennék bizonyságot, az én bizonyságtételem nem volna igaz.” Éppen emiatt felsorakoztatja a zsidóknak mindazt, ami valamilyen tekintéllyel bír a számukra.
Hivatkozik Keresztelő Jánosra, mint prófétára, aki mint világító fáklya mutatja az utat Jézus felé.
Hivatkozik az Írásra, amiből a zsidók is tudnak arról az isteni ígéretéről, hogy a Messiás Király el fog jönni. És hivatkozik az Atyára, hogy mindent úgy tesz, ahogyan Tőle látta. És mivel ők ketten egyek, tettei egyenlők az Atya tetteivel.
Jézus tehát bizonyságot tesz saját kiléte és küldetésének hitelessége mellett.
De mint az előzőekből már tudjuk, csak az válhat az egyén számára bizonyossággá, amit saját maga átélt, vagy megtapasztalt, éppen ezért Jézus vádlóinak esélyük sincs a megértésre. Ők nem hisznek neki, mert még nem ismerték fel azt, hogy tényleg Ő az, akiről az Írás beszél, és akit az Atya megígért. Nekik ez még csak ígéret, de nem bizonyíték.
És ha már itt tartunk - egyrészt a gondolatmenetünkben, másrészt pedig az idő vonalában is egyre közelebb Karácsony felé -, feltehetjük a kérdést, hogy mi hol állunk? Múlt héten a terméketlen fügefa példája kapcsán előkerült a várakozó türelem kérdése. De most úgy érzem, hogy az elénk kerülő igeszakaszok egyre sürgetőbbek, egyre feszültebben vibrálóak, és egyre várakozóbbak lesznek. Ádvent harmadik vasárnapja ilyen értelemben háromszorosan ádventibb az előzőeknél. A ma elénk kerülő kérdés lassan-lassan választ vár tőlünk.
És hogy mi a kérdés? Hát az, hogy szükségünk van-e a Jézus háta mögé felsorakoztatott tanúkra, vagy már nem a tanúk szavára adunk, hanem kizárólag az Övére. Illetve egészen pontosan mindarra, amit saját életünkben Vele kapcsolatban megtapasztaltunk és átéltünk. Mert a tanúság, és a bizonyságtétel lényege meglátásom szerint az, hogy valamit amiről addig csak hallottam, most tapasztalati okoknál fogva igaznak fogadok el a magam számára is.
Sőt, továbbmegyek, és azt mondom, hogy azzal, ha megtapasztaltuk életünkben Jézus Krisztus életmegújító hatalmát, már mi magunk váltunk bizonyítékká. És akkor már nincs szükség sem az Írás hitelére, sem Keresztelő János fáklyaként elégő szavaira sem. Mert akkor már én magam vagyok az, aki tanúskodni tudok a saját létemmel mellette.
Mi, akik itt ülünk most a templom padjaiban, mi magunk vagyunk a bizonyíték Isten mellett. Várakozásunk tehát már nem igényel több tanút.
Én nem tudom, hogy kit mikor és milyen körülmények között érintett meg a felismerés csodája. Én csak azt tudom, hogy engem hol és milyen helyzetben talált, és csak a magam történetét tudnám elmesélni. De úgy vélem, története mindenkinek van, különben nem lennénk itt. Pedig az, hogy itt vagyunk, ennek a megérintettségnek, ennek az élő személyes kapcsolatnak a bizonyítéka. Annak, hogy többé nincs szükség különböző érvek felsorakoztatására akkor, amikor Jézus kiléte a kérdés.
Bizonyítékunk az a személyes kapcsolat, ami összeköt Vele minket, és amit hitnek nevezünk. A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Bizalom és meggyőződés. És ez éppen elég. Ámen.
