Böjt 2. vasárnapja - Reminiscere

Ez év egyik hideg januári reggelén egy ember megállt ez egyik metróállomás kijáratánál és hegedülni kezdett. Bach darabokat játszott. Hegedűtokját kinyitva maga elé tette. Ezalatt az idő alatt, amíg játszott több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.

Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első fémpénzét, egy nő dobta bele a hege
dűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett.

45 perc alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.
A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Az eset nem Magyarországon történt, hanem az Egyesült Államokban, Washingtonban.
A hegedűművész két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.

Joshua Bell anonim metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben, egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.

A Kísérlet hasonló körülmények közt bárhol a világon hasonló végeredményt produkált volna.
A végeredmény nyomán a Washington Post újságírói azt a kérdést tették fel: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy, nap mint nap?

Vajon tényleg észrevesszük-e, amit észre kéne vennünk? Művészettörténész bátyám fogalmazta meg a múltkor egy beszélgetésünk során, hogy létezik vizuális vakság, és azt értette rajta, hogy az illetőnek ugyan minden rendben van a látásával, de motívumok egyezését, egy műtárgy másikhoz való nyilvánvaló hasonlóságát nem képes meglátni. Egyszerűen fogalmazva, az emberek néznek, de nem látnak.
Ez pedig egy bibliai gondoltat, melyet Jézus is idézett. „Hallván hallanak, de nem értenek, látván látnak, de nem ismerik fel!” /Ézs 6,9/

Ma böjt 2. vasárnapja, azaz reminiscere vasárnapja van. A visszaemlékezés és az emlékezésből támadó felismerés összefüggéséről van szó, azaz az emlékeken keresztül ébred bennünk a felismerés arról, hogy Isten nem hagyott minket magunkra.
Valahogy így fordíthatjuk át Ézsaiás szavait a mi nyelvi szerkezetünkre: Bár hallanak, nagyon is jól, mégsem értik, hogy mit mondanak nekik, és remekül látnak, mégsem ismerik fel azt, amit látnak.

Ézsaiás arról prófétált, hogy a helyzetfelismerés hiánya nem más, mint Isten büntetése. Persze lehet, hogy pont fordítva van: a helyzetfelismerés hiányában Istenhez, és a benne való hithez sem lehet eljutni.

Lehet, hogy ez a felismerés csak az utolsó pillanatban történik meg, mondjuk az ember halálos ágyán. Bár akkor már mire megy vele az ember? Nemrég megdöbbentő dolgot olvastam a XIX. Század egy sokat emlegetett evangélikus gondolkodójáról Sören Kierkegaard-ról, akit filozófusként tart számon a világ: Halála előtt öt perccel jött rá arra, hogy mindig szeretettel volt körülvéve, pedig ő soha nem érezte, hogy szerették. Mindezt könnyekkel a szemében mondta valakinek, aki a halálos ágya mellett ült. Azt mondta, hogyha nem szerették volna őt, akkor egyetlen pillanatra sem tudott volna életben maradni. Rájött arra, hogy az a tény, hogy élünk, már önmagában egy hatalmas csoda. És az, hogy ez lehetséges, hogy élünk, az azért van, mert van egy nagy szeretet, mely megengedi nekünk, hogy éljünk.
Aki olvasott már valamit Kierkegaard életéről, tudja, hogy egy szerencsétlen sorsú ember volt, aki az apai örökségből élt, azt élte fel. Néhány írásművön kívül még egy elfuserált jegyességet sikerült összehoznia. Teológiai végzettségét sosem használta, az egyházával sikerült úgy összevesznie, hogy szószéket nem kaphatott sehol. A Koppenhágai Sajtó egy alkalommal nagyon kegyetlenül kifigurázta, még karikatúrák is jelentek meg róla, ezek után talán joggal érezhette magát megsértve, és ez a depressziós, sértett ember a halála előtt néhány perccel azt mondja, hogy tökéletes tévedésben telt az élete, mert azt hitte, hogy őt nem szereti senki, holott ennek az ellenkezője volt igaz, és minderre akkor döbben rá, amikor már nem tud semmit tenni. Persze – mondhatjuk - ez még mindig jobb, mint egyáltalán rá se jönni. De nem az lenne az életben a legfontosabb, hogy erre a belátásra eljussunk, hogy hallván halljunk és értsünk, és látván lássunk, és felismerjünk!

Van egy arab mondás, mely szerint: „Ha egy ember nem tud valamit, és nem tudja, hogy nem tudja, - kerüld el őt! Ha egy ember nem tud valamit, de tudja, hogy nem tudja - ébreszt fel őt! Ha egy ember tud valamit, és tudja, hogy tudja – akkor kövesd őt!

Azt hiszem a Bibliát csupa olyan ember írta, aki a harmadik típusba tartozott: Nagyon tudtak valamit, hallván hallottak és értettek, látván láttak és rádöbbentek.”

Péter apostol szintén ilyen ember volt. Az ő hallgatósága, akiknek elmondja ezeket a szavakat, melyeket az alapigében hallhattunk, olyan embereknek mondja, akik tele voltak bizonytalansággal. Szereti még Isten a népét? A körülmények amellett szólnak, hogy nem. A több évszázada tartó külső elnyomás, a mértéktelen adóterhek, és minden tiltakozás drasztikus vérbe fojtása – úgy tűnt, nem ezt a hitet erősítik. A látszat amellett szólt, hogy Isten magára hagyta, kiszolgáltatta népét az elnyomóknak.

Így érezhettek azok is, akik még évszázadokkal korábban Egyiptomban voltak, és akár érezhetnek így emberek ma a világ számos helyén, Pápua-Új Guineától egészen Magyarországig. Milyen választ adott erre a maga idején Péter, és ebből talán hallván halljuk és megértjük, hogy mi a mi mai válaszunk:
Isten nem hagyta el népét, és a nyomorúságban úgy segítette, hogy adott nekik prófétát, Mózes személyében, és ahogy Egyiptomban egy prófétán, Mózesen keresztül valósult meg a segítség, úgy lesz az később is: „Prófétát támaszt nektek testvéreitek közül az Úr, a Ti Istenetek, olyat mint én.” – mondja Mózes.
Amit Péter mondott a prédikációjában az lényegében ugyanaz, mint amit a Zsidókhoz Írt levél elején olvashatunk: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a fiú által szól hozzánk, akit örökösévé tett mindeneknek, aki által a világot teremtette.” /Zsid 1,1/
Ebben ismerhető fel Isten szeretete!

Van az a sokat idézett Jánosi mondat, hogy: úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Általában úgy értik az emberek, hogy itt a szeretet nagyságáról van szó, „mert úgy szerette isten a világot”, azaz olyan nagyon-nagyon… Pedig eredetileg nem a szeretet mértékéről van szó, hanem a hogyanjáról. Ezért helyesebb lenne így fordítani János Evangéliumának szavait: Azon a módon szerette Isten a világot, hogy az Ő Egyszülött Fiát adta.

Ezért hangsúlyozza Péter apostol azt, hogy Jézus azért jött, Isten Őt azért küldte, hogy mi felismerjük, hogy mindez értünk történt.

Van tehát ez a szeretet, és a felismerés, hogy e nélkül a szeretet nélkül egy pillanatig sem élhetnénk, és van a hit, mely szerint ennek a szeretetnek a megnyilvánulása legfőképpen a személyesen, Jézusban, mint személyben ragadható meg. A hit, mely lehetővé teszi, hogy Ő tényleg tudjon személyesen segíteni, a hit, hogy a Tényleg értem, és érted jött.

Ma már sokan – különböző tudományágak képviselői egybehangzóan állítják, hogy a valóság többek között attól függ, hogy az ember mit hisz. Ha az ember abban hisz, hogy őt nem szeretik, mint ahogy Kierkegaard ezt hitte, az nyilván a világból csak azokat a jelzéseket veszi észre, melyek ezt a hitét támasztják alá.
Feldmár András erre a repülést hozza fel példának: Amikor a pilótákat tanítják, akkor a pilóták azt hiszik, hogy a repülés csupán technikai dolog. De azok tanítják őket, akik már repültek. Akik repültek, azok elhiszik, hogy lehet repülni. Tehát el lehet hitetni más emberekkel is, hogy lehet. Ezért a pilóta oktatása tulajdonképpen hitbeli képzés is. A pilóták nagyon hiszik, hogy lehet repülni. Ezért repülnek. Ha egy nagy utasszállító gép viharba kerül, Akkor a 350 emberből – amennyi egy Jumbo Jet-re felfér, mondjuk százan azonnal azt hiszik, hogy le fog a gép zuhanni, akkor már baj van. Minél több embernek van hányingere, és minél több ember kezd félni, minél többen hiszik, hogy a repülés nem fog menni, annál inkább ingadozni fog a gép, és ha már csak öt ember hiszi, hogy a gép tud repülni, és a többi 345 pedig azt, hogy most lezuhannak, akkor lezuhannak.

Ne valós esetnek fogjuk fel ezt, hanem példázatnak: mert emberi dolgokban ez a képlet bizonyosan igaz: aki azt hiszi, hogy csupa ellenséges gyűlölet veszi körül, előbb-utóbb késsel a szívében végzi. Ha elhisszük, hogy mi egy vesztes ország vagyunk, amelyik csak egyre rosszabbul teljesít, előbb utóbb tényleg a régió utolsó helyén fogunk kikötni. De ha azt hisszük magunkról, hogy egy elpusztíthatatlan – majdhogynem kimeríthetetlen muníciójú csapat vagyunk, akik két vesztes világháború, Trianon, orosz megszállás után képesek voltunk talpra állni és felépíteni ezt az országot, akkor ki fogunk lábalni a válságból. Ez rajtunk múlik, a hitünkön, miként az is, hogy a gyülekezetünknek van-e jövője: és egy percig se legyen kétségünk afelől, hogy az, amit hiszünk, befolyásolja a dolgok alakulását.

Ha pedig hisszük, hogy Jézus nem hagy minket elveszni, hanem örök életre vezet, akkor az úgy lesz, minden ha és de és talán nélkül. Ámen