Hetvened vasárnapja

Három kép kerül egymás után elénk ebben az ézsaiási fejezetben. Az első az útkészítés képe, a második a kihajtó és elszáradó fű képe, és a harmadik a pásztor képe, aki gyengéd szeretettel gondozza nyáját.

Kezdjük az útkészítéssel:
Pécsi segédlelkészi szolgálatom alatt, amikor eljött a tél, egyik napra leesett harminc centi hó. A havazás éppen vasárnap délelőtt kezdődött. Mivel délután készültem Komlóra menni, hogy ott tartsak, délután háromkor istentiszteletet. A havazás maga nem tűnt komoly akadálynak, legalábbis a lakásból nézve, de még a város utcáin haladva sem. De amint elhagytam a várost és elindultam észak felé, hogy átvágjak a Mecseken, akkor már komoly aggályaim voltak. Akik nem ismerik az ottani viszonyokat, azok számára mondom, hogy Pécs a Mecsek déli lankáin terül el, és ahogy észak felé megyünk, egyre magasabb hegyek közé jutunk, melyek között egy szerpentines, kacskaringós út vezet át a hegységen az északi oldalra. Aki már lakott hegyvidéken tudja, hogy egy havazás nem ugyanolyan intenzitású a hegység lábánál, mint a magasabb régiókban. A gerinc közelében egészen meglepő kép fogadott. Kétszer akkora volt a hó, mint lent, és olyan gyorsasággal esett le az a körülbelül harminc centi, hogy hókotróknak nyoma sem volt sehol. Az úton haladásban annyi könnyebbség volt, hogy mentek az én szolgálati Ladám előtt más gépjárművek, akik némileg lejárták előttem a havat. De amikor megláttam az árokba csúszott autókat, teherautóktól kezdve a Suzukin, Volkswagenen, át az Audiig volt ott minden, akkor kicsit elkezdtem félni. Legalább húsz árokba csúszott autót láttam, vezetőik otthagyták őket, mindez tizenhét éve történt, akkor ugye még nem nagyon volt mobiltelefon. És mialatt haladtam és éreztem, hogy az autó hátulja helyenként métereket farol, és egyszerűen lehetetlen volt húsz kilométeres sebességnél gyorsabban menni, már biztos voltam benne, hogy kezdésre nem érek oda, és egyre kétségesebbnek tűnt az is, hogy egyáltalán sikerül a Ladával, annak kopott nyári gumijaival átvágni a hegyen. Végül, olyan negyven perc késéssel mégis megérkeztem. A templomban pedig az a tíz ember, aki szokott járni, vártak, és vártak, hogy teljen az idő, egy idős asszony az Evangélikus Életből felolvasta a vasárnap igéjét feldolgozó cikket, énekeltek, és már a többedik éneknél tartottak, amikor beállítottam. Megtartottuk az istentiszteletet, és utána főhetett a fejem azon, hogy hogyan jutok vissza, merthogy a havazás egy percre sem szünetelt. A komlóiak ajánlottak egy másik útvonalat, mely kerülő volt ugyan, de megkerülte a Mecsek legmagasabb részeit. Javaslatukra abba az irányba indultam el, de amikor még valahol a város határánál egy komolyabb emelkedőnél azt láttam, hogy egy első kerék meghajtású Trabant hiába próbál felkapaszkodni, akkor azt mondtam, hogy ha sikerült átjutnom abból az irányból, akkor visszafelé is kell, hogy működjön. Nekivágtam hát a szerpentineknek, közben már feltűnt egy-egy hókotró is, és némi csúszkálás árán, háromszor annyi idő alatt, mint máskor, de újra átvágtam a hegyen. Sietnem kellett, hiszen hattól a Pécsi templomban prédikáltam, és előtte fél órával érkeztem meg, egészen eufórikus hangulatban, hiszen senki sem tudta, mit éltem át: milyen szörnyű érzés volt egy rosszul felszerelt autóval – ugye se téli gumi, se hólánc – át az életveszélyes szerpentin utakon. És hogy sikerült mégis átjutnom, még az istentiszteletet is megtartottuk Komlón, úgyhogy igen felszabadult hangulatban a hatos istentiszteleten a gyönyörű hóesésben arról prédikáltam, hogy a fehérség, a hó a kegyelem jelképe, melyet magam is aznap megtapasztalhattam, nem is akármilyen mértékben. Hogy hogyan függ össze kegyelem és útkészítés, az világossá vált számomra ennek az útnak a tapasztalatában: melyet magamnak így fogalmaztam meg: a halmok és hegyek ugyan nem süllyednek le, a szerpentinút nem lesz egyenessé, de akit az Úr vezet, az a szerpentin utak és csúszós kaptatók ellenére is célba talál, eléri célját.
Hogy a göröngyös simává lesz, az nem a tényleges, fizikai valóságban történik meg, hanem lelkünkben, amikor átélünk egy kisebb szabadítást kicsiben, mintegy jelként, és feltámad lelkünkben a szabadítás öröme.

Most térjünk át a másik képre a kihajtó, majd elszáradó fű képére: Itt adódik némi nehézség: hiszen a fű elég szívós tag a vegetációt alkotó tagság sorában. Télen is látni, ott zöldül még a hó között is.
Az eredeti szövegben használt szó egy olyan növényt jelent, mely csak nagy jóindulattal, vagy inkább botanikai hanyagsággal, analfabétizmussal fordítható fűnek. Itt a botanikusok szerint az eredeti szöveg inkább a virágkákáról beszél, egy szép rózsaszín virágú vízinövényről, melynél valóban könnyen előfordul, hogy víz hiányában könnyen kiszárad.
A mező virága pedig egy teljesen általános név, mely az összes mezőn fellelhető növényi vegetációt jelölheti.

A tavaszi áradások utáni vízhiányos Palesztina vádijaiban kiszáradó virágkáka képe áll itt szemben az örök érvényű igével. Ebben az összehasonlításban az ember, a nép a gyorsan elmúló, az elmúlásnak kitett virágkákához, a gyorsan elnyíló mezei virágokhoz hasonlít. A nép, az emberi közösség egyetlen esélye, hogy a saját, gyorsan múló szavatossága tudatában a maradandó, a több nemzedéket éltetni, lelkesíteni tudó, a nehézségekkel szemben is stabil pontot jelentő Isteni Kijelentéshez tartja magát.

Mert akkor megtapasztalhatja, hogy az Úr jön hatalommal, hogy karja uralkodik.

Ennek a felolvasott résznek a sorai az Evangéliumokban Keresztelő Jánossal összefüggésben kerülnek elő, mintegy ihlették a beszámolót, melyet Keresztelő János működését jellemezték.

Az előtte megy szerzeménye kifejezés inspirálta azt a Márk Evangéliumban Keresztelőről olvasható mondatot, hogy: Íme, elküldöm előtted követemet, aki elkészíti utadat.”
De az előtte megy szerzeménye inkább egy ismertebb őszövetségi történeten keresztül tárulhat fel igazán:
Amikor Jákób, immár Lábántól eltávozik, és meggazdagodva elindul, hogy hazatérjen s készül az Ézsauval való korántsem egyszerű találkozásra, akkor maga előtt átküldi szerzeményét, a Jabbók patak gázlóján, előtte kelt át a patakon mindene, egész családja, szolgálói, állatai stb.
Egy nomád nép számára a vagyon mozgatható állatok, és népes család formájában mutatkozott meg. Jákóbhoz hasonló demonstrációk mindennaposak lehettek a nomád időkben: erre utal a kép, ilyen isteni demonstráció tapasztalatáról beszél Ézsaiás. És az Evangéliumok szerint Keresztelő János, majd pedig Jézus eljövetelével ilyen demonstráció történt.

harmadik kép a pásztorról szól: Ennél újra rácsodálkozhatunk Ószövetség és Újszövetség szoros egységére, ahogy azt a múltkor a Hóseás Próféta szavai nyomán is megtapasztalhattuk.
A pásztor és nyáj képe többször is feltűnik a prófétai könyvekben, talán az egyik legplasztikusabb leírását ennek itt olvashatjuk, ebben a fejezetben:

A pásztoréletből vett képsor egy gondos, lelkiismeretes, melegszívű pásztort mutat be, akire a tulajdonos nyugodtan rábízhatta állatait.
Tegnap Sógorom nálunk vendégeskedett családjával és szóba került új munkahelye, mely egy kisvállalkozás, sérült mentőautókat, munkagépeket szoktak a helyszínről elszállítani, hét embert foglalkoztat összesen. Sógorom szerint a legnagyobb nehézséget az alkalmazottak hozzáállása jelenti. Legutóbb az egyik csinált egy félmilliós kárt, a másikkal az volt a baj, hogy nem mondott mindig igazat, a harmadik nem szólt, hogy az egyik szállításra használt gép meghibásodott, és alapvetően mindegyiket noszogatni kell, hogy tartsák mindig üzemkészen a járműveket. Hétfőtől egy új munkaerőt kell betanítania… Mialatt ezeket az ügyeket mesélte, hozzátette, - mialatt remény és lemondás keveredett a hangjában, hogy kéne egy jó csapat…
Amikor Ézsaiás próféta pásztori életből megfogalmazott képeit ízlelgetem, és átélem, hogy a távolság az ő világa és a magamé leküzdhetetlenül nagy, arra a következtetésre azért eljutok, hogy egy olyan pásztorról mesél, akivel minden rendben van: akiben teljesen meg lehet bízni.
A dolgok Isteni része teljesen megbízhatóan jól bonyolódik, abban nincs hiba, vagy inkább úgy kellene mondani, hogy a hibát nem ott kell keresni.
Az isteni oldalra mindig lehet hagyatkozni. Jézus ezt az Ézsaiási képet is továbbgondolja, kiegészíti, az elveszett juhról szóló példázatában. Nemcsak annyit mondhatunk el a pásztorról, hogy korrekt, megbízható, hanem ennél sokkal többet: a végsőkig elmegy, nem ismer megalkuvást, és nem hagyja, hogy egy is elvesszen.
Jézusra a példázat elmondójára alkalmazva a képet – az, hogy a végsőkig elmegy, az Ő esetében azt is jelentette, hogy a halálig, a keresztig elmegy, nem a legvégső határig, hanem még azon is túl: oda, ahonnan sem előtte, sem utána nem tért vissza senki: még a poklokra is alászállt, - mondjuk Hitvallásunkban, egy régi értelmezés szerint éppen azért, hogy az elhunytaknak is hirdesse az evangéliumot.

Amikor az ember hívőként eljut oda, hogy felismeri, hogy rádöbben arra, hogy a másik, az isteni oldalon minden követ megmozgatnak, akkor különösen fájó, ha az emberi oldal csődjét kell elszenvedni.
Az elefánt a porcelánboltban – hasonlatán, valahányszor csak hallom, vagy eszembe jut, jót derülök, de van, hogy komolyan úgy érzi magát az ember, mint egy olyan porcelánboltban, ahol olyan szűk a hely az asztalok és pultok között, hogy akaratlanul is lever az ember néhány figurát. Az emberi oldal egy ilyen hely, lehetetlen úgy végigmenni a kijelölt útvonalon, hogy közben ne verjünk le ezt-azt. Ez a lehangoló ám megkerülhetetlen tapasztalat pedig arra ösztönöz, hogy annál inkább a másik oldalba, az isteni részbe vessük bizalmunkat: ahogy azt a régi latin hinmusz szövege mondja:
Non nobis, Domine, Domine, Non nobis Domine, Sed Nomini, sed Nomini tuo da Gloriam!
Ne nekünk, Ó Uram, ne nekünk, hanem a Te nevednek legyen dicsőség!
Ámen