„Megőrzi az Ő híveinek életét, kimenti őket a bűnösök kezéből. Fényözön árad az igazra, és öröm a tiszta szívűekre. Örüljetek ti igazak az Úrban, magasztaljátok szent nevét.”
Már vagy fél éve áll az előszobai cipősszekrényünkön egy tömb lefóliázott nyers agyag. Jó ideje tervezem, hogy formázok belőle kisebb figurákat, hittanon is használható bábok arcát. De még nem sikerült belekezdeni. Pedig az agyagból könnyű formákat létrehozni: ha túl sokat szedtünk le belőle egy helyen, akkor könnyen pótolhatjuk, egyszerűen visszahelyezünk és beledolgozunk egy darabot. Az agyag éppolyan, mint a ceruzával való rajzolás. Ha elrontja az ember, legfeljebb kiradírozza. Bár Mladonyiczky tanár úr, aki rajzolni tanított még középiskolás koromban, azt kérte, hogy ne használjunk radírt. Néha sikerült megállni, de végszükség esetére mindig magunknál tartottuk. Jól emlékszem arra az esetre is, amikor a mester behozta egy kisebb faszobrát, egy göcsörtös fából kifaragott emberalak volt. Elmesélte a történetét is: a fát egy barátjától kapta, aki, miután elkészítette belőle a szobrot, elámult rajta, hogy lehetett abból a girbe-gurba fából azt az alakot kihozni: mire a mester nevetve így kommentálta nekünk: hát benne volt, ott volt a fában, csak ki kellett bontani. Ámulva figyeltük a kis szobrot, és magamban azt gondoltam, hogy valahol ez az igazi művészet, mely így látja a dolgokat, hogy az alak ott van a fában, ott van benne az anyagban, csak ki kell bontani.
Mikor idősebb Hafenscher Károly tartotta a homiletika előadásait, egy alkalommal a dán evangélikus énekszerzőről, Severin Grundtvig-ról tartott előadásában fogalmazott egyszer így: Isten 89 évig faragta ezt a szobrot. Ez a gondolat nekem teljesen új volt. Isten, mint szobrász, és hogy maga az ember a szobor? Akkor esetleg én is egy szobor vagyok, akit Isten farag?
A következő állomás ebben az volt, amikor C. S. Lewis könyveivel, munkásságával megismerkedtem. C.S. Lewis azt írja a szenvedés problémája – című írásában, hogy a szenvedés Isten megafonja, amin keresztül belekiabál a világba. Hogy a szenvedés a véső a szobrász kezében, mellyel lefaragja a felesleges anyagot a szoborról…
Most, hogy ezeket mostanában újra felidéztem magamban, elbizonytalanodtam a tekintetben, hogy helyes-e ilyen nagyon szuggesztív képeket használni…
Pár napja a Nyíregyházi Főiskola Hittan Szakosait szigorlatoztattuk harmadmagammal. Döbbenetes volt átélni, hogy azokra a képekre, melyeket illusztrációnak, a jobb megértés érdekében alkalmazott egyik-másik kolléga, és amelyeket a hallgatók három – négy éve egy-egy előadáson hallottak, azokra pontosan emlékeznek ellentétben a fogalmakkal, melyeket csak ritkán tudtak helyes összefüggésbe állítani azzal az illusztrációval, melyre emlékeztek.
Hogy Isten faragja Grundtvigot, mint szobrot, nem teljesen veszélytelen kép, és ahogy Lewis továbbgondolja az „Isten, mint szobrász” allegóriát, kifejezetten fenyegető és félelmetes is lehet.
A kevéssé ismert Bonhoeffer idézettel szeretném megmutatni, hogy hogyan értem én ezt:
Az idő a legdrágább érték, mivel visszahozhatatlan kincsünk, mely fölött rendelkezünk. Ezért nyugtalanít minden visszapillantásnál az elveszett idő gondolata.
Bonhoeffernek ezek a sorai bizonyos értelemben azt az érzetet kelthetik, hogy Ő is úgy gondolta, hogya hívő és felelős szemlélet azt jelenti, még korábban kelni, még többet dolgozni, még többet produkálni, még termelékenyebbnek, vagy produktívabbnak lenni…
De meglepő a folytatás, és talán a folytatásból kiderül, hogy a felvezetés leginkább csak beugratás volt.
„Az az idő tekinthető elveszettnek, amelyben nem emberként éltünk, nem szereztünk tapasztalatokat, nem tanultunk, nem alkottunk, nem élveztük az életet, és nem szenvedtünk.”
/Dietrich Bonhoeffer
Én leginkább így tudom magamnak megfogalmazni Isten szobrász-tevékenységét: hogy ha az elmúlt időre úgy tudunk visszagondolni, hogy az nem elvesztegetett idő volt, mert fontos tapasztalatokat szereztünk, és tanultunk belőle, és a tapasztalatokból alkotókészségünk nyomán született valami, mely másokat gazdagított, és miközben ennek a folyamatában éljük mindennapjainkat, élvezzük az örömteli pillanatokat, és persze szenvedünk is, ha fájdalom és veszteség ér minket.
Életünk lényege talán ezzel a pár szóval összegezhető: és ez az a folyamat, melyben valamennyien benne vagyunk, és természetesen alakulunk is. A szó, melyet használunk, az alakulni magában rejti az alak – szót. Alak-ulunk, „alakká” válunk. Alakunk előtűnik, egyre határozottabbá válik. Mikor egy ismerősnél, barátnál ül az ember, és előkerülnek régi fényképek, és rácsodálkozunk, hogy mennyire kiforratlanok voltak még fiatalon a vonásai, mennyi bizonytalanság, homály jellemezte tíz-húsz évvel ezelőtt az arcát. Persze közben látjuk, korosodik is, ám vonásai egyre karakteresebbek, egyre világosabbá válik egyéniségének alakja.
„Az alak nem csupán utal valamiféle láthatatlan, mélyben rejlő titokra, - az alak ennek a titoknak a megjelenése… A tartalom nem az alak mögött húzódik meg, hanem az alakban létezik. Aki nem képes látni és olvasni az alakot, az éppen ezért a tartalmát is elhibázza. Aki számára nem világosodik meg az alak, annak tartalma sem válik soha fénnyé.” /Hans Urs v. Balthasar
Vízkereszt, azaz apifánia ünnepe után vagyunk. A keresztyénség előtt epifániának azt nevezték, amikor hangos kürtölés után a nagyúr feltűnt alattvalói előtt, és megmutatta alakját.
A keresztyénség számára az epifánia természetesen Jézus megjelenését, feltűnését jelenti. Az Ő alakjának feltűnését apifániáját ünnepeljük.
„Az Ő feltűnésével egy maghatározott alak lép az ember tekintete elé. Akárhogy is vélekedjünk arról, hogy Isten elrejtőzik Krisztusban, hogy álöltözetben /Luther/ vagy inkognitóban /Kierkegaard/ jelenik meg, a lényeg az, hogy Krisztus egy valódi alakként áll előttünk, nem csupán jel, vagy jelek sokaságaként.
Bár ő számos jelet tett, olyannyira, hogy földi működése során ezeket még az ellenfelek is kénytelenek voltak elismerni, mégsem a jelek alapján kell nekünk arra következtetnünk, hogy Ő Isten Fia: nem arról van szó, hogy valamiféle értelmi tapogatózás nyomán megismerhetjük őt, mint valami zseniális, vagy tökéletes embert, és ebből a távoli jelből arra következtetünk, hogy Ő maga Isten.
„Éppen az ellenkezője: Csak akkor ismerjük meg Krisztust saját alakjában, ha alakját istenemberi alakként látjuk, ami eleve feltételezi, hogy hiszünk istenségében…
Ahhoz hasonlóan, hogy egy virágot is csak akkor láthatunk akként, amiként önmagát adja, hogy az élet, a biológiai sokszínűség egy meghatározott formájaként, mélységeként fogadjuk be… úgy Jézus alakját is csak akkor láthatjuk akként, amiként adja magát, ha isteninek, azaz az egész világot és az egész természetet meghaladó mélység megjelenéseként fogjuk fel és fogadjuk el.” /H. U. Balthasar
„Fényözön árad az igazra, és öröm a tiszta szívűekre.”
Azt az élményt, amelyet hívők sokasága élt át akkor, amikor Jézust ilyen módon kezdte látni, a maga egészen Isten és egészen ember alakjában, hasonló szavakkal adták vissza: fényről és örömről számoltak be.
Ha felidézem magamban azt az első élményt, amikor Jézust, mint Isten Fiát fogadtam el, az én egész bensőmet is melegség és fény járta át.
Az igehirdetésnek sok témával kell foglalkoznia, de minden témának az alapja és a végső szempontja az, amit Jézus Krisztus személyéről és művéről mondunk. Ez a magyarázata annak, hogy mindig Istennek a Krisztusban adott kinyilatkoztatásában keressük a kulcsot. Bármilyen kérdésre keressük is a választ, az a válasz annyiban lesz keresztyén, amennyiben felismerjük Jézus Krisztus és az általa hozott üdvösség központi jelentőségét.
Hogy fényözön árad az igazra és öröm a tiszta szívűekre.” Ennek az igének az üzenete Jézus személyén keresztül nyerhet értelmet számunkra. Felismerjük, hogy az Ő személye az, mely fényözönt áraszt reánk, és örömmel ajándékoz meg, és igazak is csak az Ő megváltása által lehetünk, és a szívünket is csak Ő tisztíthatja meg. Ámen
