23. Támada azonban azon időtájban nem csekély háborúság az Úrnak útárt.
24. Mert egy Demeter nevű ötvös, ezüstből Diána templomokat csinálván, a mesterembereknek nem csekély nyereséget ád vala;
25. Kiket egybegyűjtvén az ilyenfélékkel foglalkozó mívesekkel egybe, monda: Férfiak, tudjátok, hogy ebből a mesterségből van a mi jóllétünk.
26. Látjátok pedig és halljátok, hogy ez a Pál nemcsak Efézusnak, hanem közel az egész Ázsiának sok népét eláltatván, elfordította, mivelhogy azt mondja, hogy nem istenek azok, a melyek kézzel csináltatnak.
27. Nemcsak az a veszély fenyeget pedig bennünket, hogy ez a mesterség tönkre jut, hanem hogy a nagy istenasszonynak, Diánának temploma is semmibe vétetik, és el is vész az ő nagysága, kit az egész Ázsia és a világ tisztel.
28. Mikor pedig ezeket hallották és haraggal megtelének, kiáltnak vala, mondván: Nagy az efézusi Diána!
29. És betelék az egész város háborúsággal; és egyakarattal a színházba rohanának, megfogván Gájust és Aristárkhust, kik Maczedóniából valók és Pálnak útitársai valának.
30. Pál pedig mikor a nép közé akara menni, nem ereszték őt a tanítványok.
31. És az ázsiai főpapok közül is némelyek, kik barátai valának néki, küldvén ő hozzá, kérék, hogy ne menjen a színházba.
32. Már most ki egyet, ki mást kiáltoz vala, mert a népgyűlés összezavarodott volt, és a többség nem tudta, miért gyűltek össze.
33. A sokaság közül pedig előállaták Alekszándert, minthogy előre tuszkolták őt a zsidók. Alekszánder pedig kezével intvén, védekezni akara a nép előtt.
34. Megismervén azonban, hogy zsidó, egy kiáltás tört ki mindnyájokból, mintegy két óra hosszáig kiáltozván: Nagy az efézusi Diána /Artemisz/!
Az Apostolok Cselekedetei felolvasott története szerint az egyik efezusi ötvös – bizonyos Demeter, saját szakmai körében fel akarja hívni a figyelmet arra a veszélyre, melyet Pál apostol jelent az ő mesterségük, megélhetésük, de egész Efezus városállam számára. Mert Pál ugye azt hirdeti, hogy a kézzel készített istenek, azok csak bálványok, így az ötvösök a kis Artemisz-templomocskáikat kinek fogják tudni eladni, ha ez a nézet általánossá válik? Előbb utóbb még Artemisz templomát is semmibe veszik!
Igaza lett, joggal félhetett ettől, bár ez a folyamat nem zajlott le olyan gyorsan. Több évszázad kellett ahhoz, hogy Efezus városa elveszítse vallási jelentőségét.
De akkor és ott hihetetlen erővel támadt fel a helyi lakosokban a tiltakozás amiatt, mert valaki megkérdőjelezte Artemisz istenségét. A szinház megtelt emberekkel, és két órán keresztül azt kiáltozták, hogy: „nagy az efezusi Artemisz!” Ez a szinház romokban ma is megvan. Legalább 25 ezer ember befogadására képes. Képzeljük el, amint 25 ezer ember két órán át azt kiabálja, hogy „nagy az efezusi Artemisz!”
Ezek az emberek büszkék voltak városukra, hitükre, templomukra, mi így kétezer év távolából vegyes érzésekkel gondolunk rájuk, hiszen Artemiszben való hitük csak sötét babonaság a szemünkben, de az a kulturális és építészeti teljesítmény, melyet ez a hit létrehozott, az bámulatos.
Számukra az volt a kérdés: ha keresztyén akarok lenni, ha Pál apostolnak elhiszem, hogy egy Isten van, és Artemisz nem isten, akkor hogy maradhatok mégis hazafi? Nem volt könnyű dolguk, hiszen nem létezett számukra más választás, mint vagy elhiszik, hogy Artemisz nem isten, és akkor megszűnnek hazafiak lenni, vagy nem hiszik el, és akkor maradnak sötét babonákban hívő pogányok, akik továbbra is büszkén mutogathatják Artemisz lábnyomát a turistáknak.
Volt amikor hazafinak lenni és keresztyénnek lenni összeegyeztethetetlen véleményeket, életmódot jelentett. Választani kellett a kettő közül, nem volt harmadik lehetőség.
Számunkra ez a kérdés már rég megoldódott, sőt: ma keresztyénnek lenni egyet jelent a hazafisággal. A népünkért érzett felelős gondolkodással, nemzetünk történelmének emlékezetben tartásával, és azzal a hittel, hogy népünk Isten jóváhagyásával és segítségével állhat fenn, és a válságos időket éppen Istenbe vetett hite révén élte túl és tudott megújulni.
Pedig István király idején még ugyanezeket a kérdéseket a magyarságnak is fel kellett tennie. És hála Szörényi-féle ismert rock-operának, tizenéves kortól már mindenki fújja az ismert refréneket: a nem kell olyan isten, aki nem tud magyarul-t, meg a többit. Nekünk bakeliten van meg, és nagyfiam egy éve felfedezte magának, egy ideig nagyon sokat hallgatta.
De hazafiság és vallás ellentéte talán éppen azért válhatott okafogyottá, mert aztán elkötelezett hívek sokasága bizonyította be azt, hogy készek hazafiként a legnagyobb áldozatok megtételére is. És azóta is keresztyének számos nemzedéke vallja Jeremiással együtt azt, hogy fáradozni kell annak a városnak, országnak a javán, ahol az ember él, mert annak békességétől függ az ember saját békessége is.
Biblikus, hívő magatartás és igaz hazafiság Jeremiásnak ezen a szaván alapul. Az ember fáradozzon annak a közösségnek a javán, ahol él, ahová született. Ez elemi kötelessége a hívő embernek, és ehhez bátorítást, biztatást és követendő mintát éppen Jézus Krisztus szolgáltatott, aki népének javáért, boldogulásáért saját, egyéni sorsát, életét is kész volt feláldozni.
Amikor egyértelműen feltették az embernek a kérdést, hogy képes-e igazi áldozatra a hazáért, az 1848, a Forradalom és Szabadságharc ideje. Ennek emléke olyan erősen él nemzetünkben, hogy óvodás kortól tudja mindenki azt, hogy ha Kossuth Lajos azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni… Sok szép emlékem kötődik 48-as ünnepségekhez, általános iskolától, egészen a Teológiáig lehet sorolni az eseteket, amikor részt vettem az ünnepség megszervezésében és az abban való szereplésben. Ezért annál nagyobb volt a döbbenetem, amikor néhány éve A Nyíregyházi Főiskola Hittan szakos hallgatói számára egy buszos kiránduláson vettünk részt, Csepregi Andrással, és Baráth Béla református teológiai tanárral és feleségeikkel közösen vezettük a csoportot, és az ottlétünk éppen március 15-re esett. Épp aznap indultunk. Mindenkin kokárda, ahogy kell, és akkor Csepregi András, mint az egész útért felelős személy, miután átértünk a határon, és Kassai városnéző sétánkra készültünk, levetette a kokárdát. Előtte soha nem töltöttem az ünnepet az országon kívül, és akkor az a megrázó tapasztalat ért, hogy a szlovákok ennek az ünnepnek egyáltalán nem örülnek. Számukra Petőfi-Petrovics Sándor, és Kossuth Lajos hazaárulók. Számukra 1848 pont az ellenkezőjét jelenti, mint nekünk.
Hogy van ez, mi ennek az oka? És ha valaki nagyon következetesen utánanéz ennek, akkor meg is fogja találni. 1848-as év nemzetiségi törvényeiben. Tény, hogy Kossuth a szerb nemzetgyűlés előtt májusban kimondta azt a végzetes mondatot, hogy „Döntsön a kard!” Első fegyveres összecsapásaink nekünk nem is az osztrákokkal voltak, hanem a szerbekkel. A forradalom kezdetén úgy tűnhetett vezetőinknek, hogy egyedül is győzni fogjuk, és ki fogjuk tudni vívni a szabadságot, és utána már minden nemzetiség hálás lesz nekünk, hogy elhoztuk az új lehetőségek korát számukra is. Csak amikor már bevonultak az orosz csapatok, és a szabadságharc sorsa meg volt pecsételve, akkor hozott a kormány új, nemzetiségeket érintő rendelkezéseket, de akkor már késő volt. Vajon mi lett volna a Szabadságharc végső kimenetele egy körültekintőbb és engedékenyebb nemzetiségi politika nyomán, nem tudhatjuk – legfeljebb találgatni lehet.
De ezektől függetlenül joggal tekinthetünk vissza úgy a 48-as eseményekre, hogy annak idején egész Európa aggódó részvéttel kísérte a magára hagyott magyarság kétségbeesett küzdelmét, melyből a világszabadság sorsának eldöntését várta, s bukásával úgy látta, mintha maga az eszme is sírba szállt volna.
Tapasztalja az ember, hogy az a felemelő érzés, melyet éppen a 48. március 15-i ünnep során átél az ember, az korlátozott, nem élik át csak a magyarok, azok, akik magyarnak tartják magukat. A nemzeti érzésnek ez a korlátozottsága fájdalmas, de megkerülhetetlen tény.
A helyi istenek tiszteletében, melyre Efezus városa a bibliai példa, nem volt mód megtalálni a nemzeti érzés felett a közös találkozási pontot másokkal, azokkal, akik egy másik néphez tartoztak. Legfeljebb a közös birodalmi – alattvalói tudat játszhatott volna ilyen szerepet, és ezért is forszírozták a római császárok, hogy nyilvánítsák őket isteneknek, hogy ez a birodalmi tudat minél inkább vallásos színezetet ölthessen. De ez nem volt versenyképes azzal, amit a keresztyénség nyújtott.
Nemzeti hovatartozásunk felett, arra ráépülve ott van keresztyén hovatartozásunk, Jézussal való hitbeli kapcsolatunk. És ahogy az ember egy nép tagjaként megtanulja azt, hogy mit jelent ehhez a néphez tartozni, és ez milyen követelményeket állít vele szemben, ez szolgál példaként arra, ebből értheti meg, modellezheti az ember azt, hogy mit jelent Jézushoz tartozni, keresztyénnek lenni. Mert csak az, aki tartozik valahová, egy néphez, egy nemzethez, és azon belül egy közösséghez, az lehet igazán részese egy nemzetek feletti, mindenki számára nyitott identitásnak, a keresztyénségnek. Valójában egyik a másikra épül, és nem kioltja, vagy felfüggeszti egyik a másikat, hanem éppen erősíti. De igazán mértékadó hazafiságra az az ember képes, aki nem csupán hazafi, hanem egy másik – egy nem korlátozott, egy határok közé nem szorított másik hovatartozással is rendelkezik, mert vallása hite révén minden ember összetartozását és Isten előtti egyenlőségét vallja, az képes tenni a gyűlölködés és bizalmatlanság, és a szélsőséges nacionalizmus ellen.
Mert Jézus mindenkit hív, nemzeti hovatartozásra, nyelvre, bőrszínre való tekintet nélkül. Mindenkit arra hív, hogy hozzá tartozzon, hogy merje Őt követni, hogy legyen bátorsága Őt választani. Őt, akinek minden ember számára volt mondanivalója, aki minden ember számára hozta el a jó hírt és az Isten Örök Országának ígéretét. Ámen
