Jézus ezután elment a Galileai-tengernek, a Tiberiás tavának túlsó partjára. Nagy sokaság követte őt, mert látták azokat a jeleket, amelyeket a betegeken tett. Jézus pedig felment a hegyre, és ott leült a tanítványaival együtt. Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus körültekintett és látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, így szólt Fülöpnek: "Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?" Ezt pedig azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, mit fog tenni. Fülöp így válaszolt neki: "Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset." Egyik tanítványa, András, a Simon Péter testvére így szólt hozzá: "Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyinek?" Jézus ezt mondta: "Ültessétek le az embereket." Nagy fű volt azon a helyen. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak. Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: "Szedjétek össze a felesleges darabokat, hogy semmi ne menjen kárba." Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyérből való darabokkal, amelyek feleslegesek voltak azoknak, akik ettek. Az emberek látva a jelt, amelyet tett, ezt mondták: "Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba." Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában.
Szeretett Testvérek!
2008. augusztus 20-án, az orosházi strandon kísérletet tettek egy Guineiss rekord felállítására. A cél az volt, hogy megsüssék a világ leghosszabb kenyerét. Íme egy újságcikk részlet az eseményről: „Már kora délelőtt hatalmas sor kígyózott a pénztáraknál, csak hosszas várakozás után lehetett bejutni a fürdő területére. A kialakított parkolók rohamtempóban teltek meg, a nép özönlött a strandra. A pékek utcáján azonnal feltűnt a rekord hosszúságú kenyér, mely uralta a sátrak közötti sávot. Hajnal három órakor kezdődött a munka a gyúrással, maga a sütési művelet másfél órát vett igénybe. A sikeres sütéshez bizony a pékség egyik oldalát is ki kellett ütni, csak így fért ki a kenyér, melyet kamionra tettek, és úgy hozták ki a fürdőbe. A nyersanyagok össztömege 176,2 kg volt, míg a kész kenyér 24 m. 97 cm lett, és 154,8 kilót nyomott. Délután pedig felszeletelték, és a jelenlévők megették.”
Ennek a hírnek a hallatán azon gondolkodtam, hogy vajon van-e valakinek akkora asztala, amire ez a hatalmas, 25 m hosszú kenyér ráférne. És ha van, akkor vajon mennyien tudnának leülni mellé? Számtalan kérdés, mely egytől-egyig érdekes, de nem életbe vágóan fontos egyik sem.
Bár Ő maga sohasem törekedett Guineiss rekord felállítására, azt hiszem, a legnagyobb asztala Jézusnak van. Annak a Jézusnak, aki vendégségbe hívta az egész világot, és örömünnepre invitált mindenkit. Ott, akkor az egyik leírás szerint négy-, a másik szerint ötezer embert látott vendégül úgy, hogy senki sem maradt éhen. Azt hiszem, bármelyik vendéglátó ipari szakember megirigyelné ezt a teljesítményt.
Azóta megszámlálhatatlan embersereg ült, állt, térdelt már le Jézus asztalához. Vajon hányan vannak a világon, akik csak most, éppen ebben az órában Jézus asztalához járulnak…? Nincs az a statisztika, amely akár csak hozzávetőlegesen ki tudná mutatni, hogy kétezer év óta, az egész földön hányan fordultak meg ott. De a mi feladatunk nem is az, hogy kimutatások segítségével felmérjük a jézusi rekordot, és így csináljunk további „reklámot” neki. Nekünk egyetlen feladatunk van, mégpedig az, hogy továbbadjuk a jézusi meghívó szót: „Ültessétek le az embereket.”
Felolvasott szakaszunkban, egy hármas értelemben vett csodáról hallhattunk. Hármas azért, mert már maga a kérdés is csoda: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?” Csoda, hiszen azt jelenti, hogy az emberré lett Isten egészen a napi betevőig menően gondol ránk, hovatovább gondoskodni akar rólunk. Nem vagyunk közömbösek neki. Nem egy megfoghatatlan teória a gondviselés, hanem konkrétummá lesz. Nem csak a nagy, átfogó kérdések érdeklik Istent, és a többiben magunkra hagy. Kérdés és fontos a számára, hogy mit eszünk ma. Tudja, észreveszi és számon tartja éhségeinket és szomjúságainkat testi és lelki értelemben egyaránt. Nem hagy magunkra, hanem kérdez.
És a kérdés után hálát ad. Ez pedig a legkevésbé sem nevezhető természetes emberi magatartásnak. Mert a sikert vagy természetesnek tartjuk, vagy magunknak szoktuk bekaszálni. De Jézus hálát ad. És amire még érdemes figyelnünk, hogy az úgynevezett siker előtt. Jézus tehát a kevésért, a nem elegendőért is hálát ad. A hálaadás nála nem egy megtörtént élménynek a nyugtázása, hanem a feltétlen bizalom az Atya iránt. Annak a bizonyosságnak a kifejezése, hogy az Atya megadja mindazt, amire szükség van. Gondoljunk csak a Hegyi beszéd szavaira: „Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? - vagy: Mit igyunk? - vagy: Mit öltsünk magunkra? 32Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. 33De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. 34Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.”
És csoda az is, hogy Jézus oszt. Nem méricskél, nem spórol, nem görcsöl azon, hogy lesz-e elegendő, hanem ad, ad és ad. Pazarló módon, minden éhséget csillapítva, mindenkit jóllakatva. S hogy mi az eredmény? Több a maradék, mint a kiindulási anyag.
Hogy miért fontos ez? Azért, hogy tudjuk: ha kérdezünk, van megoldás, ha hálát adunk lesz elegendő, és ha szétosztjuk, lesz bőven. Fontos továbbá azért is, mert Jézus ezzel egy mintát ad elénk. Egy olyan mintát, ami eltanulható Tőle.
Ehhez azonban meg kell tanulnunk hálát adni. Nem könnyű ez ebben a panaszkodó világban, ahol sokszor okkal, olykor-olykor ok nélkül morgás, elégedetlenség bőven akad, az Isten iránti hála viszont hiánycikk. Pedig a hálaadás megelégedést és elégedettséget ad. Nem azért adunk hálát, mert van mindenből elég, hanem azért lesz elegendő, mert a hálaadás hitet, azaz Isten iránti bizalmat ébreszt. Azt a bizalmat, amelyik tudja, hogy olyan Istenünk van, aki gondunkat viseli, aki eddig is elegendőt adott és ad továbbra is.
És megtanulhatjuk Jézus csodája nyomán, hogy ha tudunk adni abból, ami van, amit így vagy úgy, de Istentől kaptunk, akkor marad belőle. Ahogy a kenyércsodánál több volt a maradék, mint az alapanyag, úgy tapasztalhatjuk meg mi is, ha hajlandóak vagyunk kipróbálni az önző élet helyett a másoknak adni tudó életformát. Mert testvérek, az Isten furcsa számtana így működik: akkor lesz nekem több, ha azt amim van, megosztom másokkal. Tudom nagyon jól, hogy ez a magatartás, gyűjtögetésre berendezkedett világunkban egyáltalán nem természetes. De az Isten számtana így működik.
Ma, laetare vasárnapja, az örvendezés vasárnapja van. Az, hogy meghallottuk hívását és helyet foglaltunk asztala mellett, ez lehet életünk legnagyobb öröme. Ami ezen túl van, az már mind grátis, ajándék. Ha túl vagyunk egy problémán, amiből segítségével kilábalhattunk, ha magunkhoz illő társra találtunk, vagy ha gyermekünk hazalátogat hozzánk. Mindezért Istennek tartozunk hálával. És ha megtapasztaltuk áldásait az életünkben, tanítványként kötelezve vagyunk arra, hogy rajtunk keresztül más is meghallja a hívó szót.
Hogy kié a legnagyobb asztal a világon? Én úgy hiszem és úgy tapasztalom, hogy Jézusé. Eddig is hívott, és ezután is hívni fog, hogy vendégei legyünk. S ebben a vendégségben úgy formálódjon életünk, hogy kérdés legyen a másik éhsége, program legyen a hálaadás, és természetes mozdulat a szétosztó adakozás. Mert Jézus azért jött, hogy benne bővelkedő életünk legyen. Mindannyiunknak. Ámen.
