Amikor aztán Jézus odaért, megtudta, hogy már négy napja a sírban van. 18Betánia pedig közel, mintegy félórányira volt Jeruzsálemhez, ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment, Mária azonban otthon maradt. Márta ekkor így szólt Jézushoz: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten." Jézus ezt mondta neki: "Feltámad a testvéred!" Márta így válaszolt: "Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon." Jézus ekkor ezt mondta neki: "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?" Márta így felelt: "Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba." Miután ezt mondta, elment, és titokban szólt a testvérének, Máriának: "A Mester itt van, és hív téged." Ő pedig, amint ezt meghallotta, gyorsan felkelt, és odament hozzá. De Jézus még nem ért be a faluba, hanem azon a helyen tartózkodott, ahol Márta találkozott vele. A zsidók, akik vele voltak a házban, és vigasztalták, látták, hogy Mária hirtelen felállt, és kiment. Utánamentek tehát, mert azt gondolták, hogy a sírbolthoz megy, hogy ott sírjon. Mária pedig, amint odaért, ahol Jézus volt, meglátta őt, leborult a lába elé, és így szólt hozzá: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem."
Szeretett Testvérek!
„ A júliusi napon, amikor elhurcolták a zsidókat, Devorah az iskolaudvarról tartott hazafelé, ahol a barátnőjével játszott. Rácsodálkozott az utcán parkoló autókra és teherkocsikra, de nem gondolt veszélyre – négy éves volt.
A harmadik emeleten laktak. A kapualjban megnyomta a lépcsőházi világítás gombját. A folyosók némák voltak és néptelenek, és ő nem gondolt veszélyre. A lakásuk ajtaja nyitva állt, a folyosóról látta a két csendőrt meg a két civil ruhás férfit és a szüleit a nappaliban, akik éppen bőröndbe gyömöszölték a holmikat. Már kiáltani akart, hogy „Mama!” – amikor anyja észrevette őt az ajtónyílásban, és olyan hangon, amitől akkorát ugrott, mintha áramütés érte volna , rákiáltott: „Mit csinálsz te itt? Mit akarsz? Itt nincs neked semmi látnivaló. Ez nem cirkusz, vagy állatkert! Menj haza a szüleidhez!”
Energiafal volt ez a hang, annyi akaraterő szorult belé, mely előtt meg kellett hajolni. Anyja mérges arccal nézett rá, apja hátat fordított neki, rá sem nézett. A férfiak rápillantottak, majd összenéztek. A kislány sarkon fordult és menekült. A sarki házba menekült, ahol Max unokabátyja lakott. Mivel félt a lassú lifttől, gyalog rohant fel rokonai lakásában, éppen idejében ahhoz, hogy felnyalábolják és magukkal vigyék, mielőtt megérkeznek a csendőrök.”
Chaim Potok Asher Lev öröksége c. regényében így meséli el a főhős, hogy felesége gyerekkorában hogyan kerülte el a koncentrációs tábor borzalmait, és hogyan maradhatott életben.
Olvasva a fenti részletet, azonnal értjük a szülők viselkedését. A saját gyermekét önmagától eltaszító anyát, és a kislánynak hátat fordító apát. Egész egyszerűen nem volt más választásuk. Ez volt az egyetlen megoldás, ami akkor ott, abban a helyzetben a kislánynak az életét jelentette, még akkor is, ha ezzel kétségbe taszították őt. Saját gyereküket, aki négy éves lévén az egészből semmi mást nem ért, csak a hideg, durva elutasítást, ráadásul éppen azoktól, akiket a legjobban szeret.
Nem tudom, egy négyéves gyereket érhet-e annál nagyobb csapás, mint hogy a szülei szeretetében kelljen kételkednie. Talán csak annak a mondatnak a keserűsége közelíthet ehhez az érzéshez, amit az elmúlt napokban többször is hallottunk: „Én Istenem, Én Istenem, miért hagytál el engem?”Az ember keserűsége, akinek sorsa rejtve van az Úr előtt, és ügye nem kerül Isten elé. Akit elzavar az anyja, és akinek hátat fordít az apja. Rohan lefelé a lépcsőn, de mintha a mennyországból rohanna a pokolra. És lám, a pokol is történhet szeretetből…
A legkegyetlenebbnek látszó viselkedés, a legridegebb elutasítás és a legdrámaibb esemény hátterében is állhat életet mentő, életet megtartó szeretet. A szülők kegyetlen viselkedésére egyetlen magyarázat, vagy ha úgy tetszik egyetlen mentség van: szeretetből tették azt, amit tettek. Még akkor is, ha a kislány nem ért belőle semmit. Még akkor is, ha ezzel fájdalmat okoztak gyermeküknek.
Úgy gondolom, valahogy így kell, hogy legyen ez a világban jelenlévő szenvedéssel, és Istennel kapcsolatban is. Minden mögött Isten szeretete áll, még a legtragikusabb történések hátterében is. Csak még nem értjük. Nem látjuk az összefüggéseket. Képtelenek vagyunk olyan távlatokban gondolkodni, amilyenben Isten gondolkodik.
Képtelen volt erre Márta és Mária is, akik meghalt testvérüket, Lázárt siratták. Nem értették, hogy Jézus, akit a barátjuknak tartottak, miért nem sietett a segítségükre, és miért nem tett valamit annak érdekében, hogy testvérük halála ne következzen be. Fájdalmasan hangzik a mondat először Márta, majd a másik testvér, Mária szájából is: „Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérünk.” De Jézus nem volt ott. És ők ekkor még nem értették a miértet. Nem látták azt, ami később az ő számukra is nyilvánvalóvá vált. Ha úgy tetszik, ekkor még nem állt össze a kép. Az akkori közhit szerint ugyanis, ha három napja volt halott valaki, akkor még lehetett abban bízni, hogy csak tetszhalott, és életre kel. De a negyedik nap már a biztos és visszafordíthatatlan halált jelezte. Akkor már nem volt mit tenni. Éppen ezért ők is tehetetlennek érezték magukat, és tehetetlenségükben senki nem segített nekik. Ott voltak ugyan a barátok, ismerősök, de ők is csak gyászukban tudtak osztozni. Valós segítség nem jött senkitől. Így tehát jogosnak érezhetjük a testvérpár szemrehányó szavait: „Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérünk.”
Sokszor nem érezzük Isten jelenlétét. Sokszor nem érezzük sem saját életünkben sem pedig a világ dolgainak történéseiben sem. Több a szenvedés annál, amit mi jogosnak tartanánk, több a bánat és a fájdalom, mint amit az ember elbírna viselni. Én nem hinném, hogy szégyellnünk kéne a fájdalmunkban kimondott, vagy kikiabált szavainkat, még ha azok szemrehányóak is, és ha magának az Istennek szólnak is. Csak éppen ilyen helyzetben, ilyen körülmények között is számolnunk kell azzal - és éppen ezért mindennél fontosabb, hogy hinni tudjunk abban -, hogy a legfájdalmasabb veszteség, a legnagyobb csapás, a legsötétebb mélység is lehet Isten irántunk való szeretetének megnyilvánulása. Olykor-olykor megadatik nekünk, hogy életünk korábbi, nehezen megélt, fájdalmakkal, esetenként kínokkal teli időszakait később másképpen lássuk, másképpen értékeljük. És nem is csak egyszerűen másképpen, hanem egyenesen ellentétes módon: örvendezve, hálával, boldogan. És ha töredékes földi életünkben megtörténhet, hogy bizonyos események ennyire átértékelődhetnek számunkra, vajon nem feltételezhető, hogy Isten kifürkészhetetlen terveit egykor majd megértve, saját sorsunkat és a világ sorsának történéseit isteni távlatból látva minden egészen másképp látszik majd? Esetleg mindenről kiderül, hogy szeretetből történt?
Mert Húsvét öröme éppen ez: egy pillanatra megadatik nekünk a tisztánlátás lehetősége. Van úgy, hogy elhomályosul a szemünk és egy pillanatra megfeledkezünk egykori tapasztalatainkról, érzéseinkről, vagy akár tudásunkról is. De Húsvét ünnepe újra és újra azt erősítheti bennünk, hogy minden az Isten tudtával és minden szeretetből történik értünk.
Minden szeretetből történik. Jézus halála, a pokolra való alászállása és feltámadása is szeretetből történt.
Szeretetből történt az is, hogy engedte Lázárt meghalni, holott Bethánia közelében tartózkodott, mindössze félórányira, és tudott a dologról. Azt akarta, hogy a nővérek a korabeli, általánosan vallott hitből, egy személytelen, bebiflázott, készen kapott hitből eljussanak egy személyesen átélt, a saját bőrükön megtapasztalt élő hitre.
És szeretetből történt Lázár feltámasztása is, hiszen Jézus tudta, hogy ezzel a tettével veszi kezdetét az ő kálváriája. Tudta, hogy sok mindent eltűrtek neki, de egy halott feltámasztása –főleg úgy, hogy a zsidók közül sokan együtt voltak Mártával és Máriával –több annál, mint amit be tudnak fogadni. Ennek ellenére vállalta. És amikor azt mondja, hogy „Én vagyok a feltámadás és az élet” éppen azt mondja, hogy ha valaki el tudja fogadni ezeknek a szavaknak a súlyát és igazságát, annak nem kell megtapasztalnia mindazt, amit neki át kellett élnie: az Istentől való teljes elhagyatottságot. Ahogyan néhány fejezettel korábban maga Jézus mondja: „Bizony, bizony mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.”
Márta hitt ebben. Hitt Jézusnak, aki azt mondta, hogy Ő maga a feltámadás, és igazi élete is egyedül annak lehet, akivel Neki személyes kapcsolata van. Ha megvan a párbeszéd lehetősége, és ha megvan a kérdések, és olykor talán a szemrehányások helye és ideje is.
Márta hitt akkor, mielőtt bármi történt volna. Hitt, mielőtt Jézus feltámasztotta volna testvérét. Hitt Jézusban és Isten szeretetben. És ennek a hitnek bizonyságául hangzik válasza: „Igen Uram, én hiszem, hogy Te vagy a Krisztus, az Isten Fia.”
Szeretett Testvérek!
A golgotai kereszt minden másnál meggyőzőbben hirdeti, hogy nem minden az, aminek látszik. Hogy valaminek nincs vége azzal, ha számunkra véget ér és, hogy a leggyötrelmesebb magány és szenvedés is történhet életet mentő, megtartó szeretetből. Ebben a hitünkben tartson meg minket Isten. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk, köszönjük neked, hogy Egyszülött Fiad életében, halálában és feltámadásában megmutattad nekünk mindnet felülmúló szeretetedet.
