Egyetemi Gyülekezetek hétvégéje, Balatonszárszó

Kedves Barátaim!

A hétvégénk lassan a végéhez közeledik, még néhány óra és újra elindulunk. Útra kelünk, mint ahogyan két nappal ezelőtt is útra keltünk azért, hogy együtt legyünk itt.
Mindenki más okból jött ide.
Van aki azért, hogy régi barátokkal, ismerősökkel találkozzon.
Van aki azért, hogy újakat szerezzen.
Van olyan is, akit remélhetőleg a kíváncsiság és az érdeklődés a téma iránt hozott ide, vagy csak egyszerűen szeretett volna eltölteni néhány pihentető napot, kiszakadva élete forgatagából.
És nyilván létezik egy csomó más indok is arra nézve, hogy mi most együtt itt vagyunk.

Sok mindenről szó esett ezen a hétvégén.
Életveszélyessé nehezülő kérdésekről, krízisről, társtól, munkától, szülőktől való el és leválásról. Egyedüllétről, magányról, egyszóval csupa szívet melengető és lélekemelő témáról. Amikkel akár szembe nézünk saját életünkben, akár nem, attól még jelen vannak.

Én most egy olyan útravalót szeretnék a mindenfélével teletömött hátizsákotok tetejére még odatenni, ami talán a ti számotokra is valamiféle feloldást jelenthet. Feloldást abból a mindenkor szorongató élethelyzetből, hogy döntéseket hozni nehéz. És higgyétek el, nemcsak huszonévesként, hanem bármikor. Vagy ha úgy tetszik mindig. Sajnos ez nem kor kérdése. Nem lehet kinőni úgy, mint egy gyerekkori kanyarót. De mint minden fojtogató helyzetből, ebből is van kiút. Persze a saját bőrét mindenki félti, és egészen más az, ha az enyémre megy a játék. De akár tudomást veszünk róla, akár nem, olykor a vásárra kell vinni a bőrünket, bármily félelmetes legyen is az. A nyomás óriási. Mert minden meghozott döntésünkkel valamilyen irányba tereljük az életünket. És mi van akkor, ha éppen nem a jó irányba? Ki tudja nekem azt garantálni, hogy az a helyes lépés, amit megteszek? Vagy ki mondja meg, hogy lépnem kell-e egyáltalán?
Szóval csak azt akarom mondani, hogy ezekre a kérdésekre a válaszokat, a megoldást nem tudom, de meg tudom mutatni azt a kulcsot, ami az én „NEHÉZSÉGEK” vagy „DÖNTÉSHOZÁS” feliratú ajtómat nyitja. És ki tudja? Talán a ti záratokba is jó lehet ez a kulcs.

Így hallgassátok meg Istennek igéjét, amit a Máté szerinti evangélium 6. fejezetének 34. verséből olvasok: „Ne aggódjatok tehát a holnapért, a holnap majd aggódik magáért. Elég minden napnak a maga baja.” Ámen.

Kedves Barátaim!
Hogyan lehetséges bejárni azt az utat, ami a Paradicsomból, az Isten közeli állapotból eljuttathat minket Galilea valamelyik dombjára?
Hogyan lehetséges, egy életre-halálra folyó dulakodásból eljutni a megszületés, a megérkezés torokszorongatóan boldog pillanatához?
Egy olyan utat kell keresni, ami ezeket a dolgokat összekötheti. És mi lehet az, ami két, egymástól látszólag távol lévő pontot összeköthet akkor, amikor az út nem egészen világos, és alattunk vagy bennünk mindenféle kavarog? Mi lehetne erre szemléletesebb kép, mint egy hídnak a képe?

Na persze nem mindegy, hogy milyen hídra gondolunk. Éppen a tegnap délutáni beszélgetés kapcsán hangzott el az, hogy muszáj egy csomó dolgot tisztázni. Mert nem biztos, hogy ha a számomra valami egyértelmű és magától értetődő, az a másik számára is ugyanúgy egyértelmű és természetes. Éppen ezért ha azt mondom, hogy híd, egyáltalán nem biztos, hogy te is ugyanazt érted alatta, amit én. (fogászati gipszhíd felmutatása)
Szóval jobb, ha tisztázzuk az elején, hogy nem az efféle hídra gondolok, amikor a hidat említem, hanem arra, amin átkelünk. Ami összeköti A pontot B-vel. Amin már ti is jó párszor átkeltetek életetek során. Suliba menet, vagy vonatozva hazafelé. Egy külföldi nyaralás alkalmával, vagy ha éppen Balatonszárszóra jöttök és letértek az autópályáról.

A hidak különbözőek.
Lehet karcsú és új, huzaloktól díszítve délcegen az ég felé nyújtózkodó, vagy energiatakarékos izzóktól megvilágítva fényárban úszó. De a hidak lehetnek öregek is. Szóró festékkel idióta szövegekkel telefirkált – szeretlek Erzsi, vagy lehet az elfelejtettségtől berozsdásodott, esetleg háborúk alatt felrobbantott, aztán helyre nem állított hidakkal is találkozni.
De legyen akármilyen a küllemük, egy dolog közös bennük: ez köti össze A-t B-vel. És ha odaértél a hídhoz, át kell kelned rajta. Nem érdemes meghátrálni és azt mondani, hogy na-na. Azt már nem. És cipőnket meg ruháinkat levetve azt mondani, hogy inkább átúszom a másik oldalra. Mert mi van, ha nem vagy olyan jó úszó, hogy kibukkanj a túlparton. Vagy mi van, ha jön egy erősebb sodrás, amire nem számítasz, és éppen ezért abban a helyzetben nincs elég erőd ahhoz, hogy te kerekedj felül.
Persze mondhatod azt is, hogy keresel egy másik utat. No de arra nem gondolsz, hogy éppen azért van ott az a híd, mert azon kell, vagy egyedül azon tudsz átmenni?
Szóval nekem valami azt súgja, hogy mese nincs. Ha odaértél, akkor át kell menni rajta.
Tudniillik a híd is értünk van ott. Mondhatnám, nekünk tették oda, vagy miattunk építették. Még akkor is, ha sokszor ezt nem látjuk be, vagy a nyilvánvaló annyira az orrunk előtt van, hogy éppen emiatt észre sem vesszük. A híd is értünk van, és számomra éppen azt demonstrálja, hogy sok opció közül a legegyszerűbb az, ha azon kelek át.

De a hídon csak akkor megyünk át, ha odaértünk.
Amíg nincs előttem, addig nem kell agyalnom azon, hogy hogyan fog kinézni. Szép lesz-e vagy csúnya. Modern lesz-e vagy több száz éves. Amíg nem érek oda, addig nem kell azon paráznom, hogy el fog-e bírni? Nem kell azon rágódnom, hogy már megint túlpakoltam magam és olyanok is vannak a zsákomba, amik nem biztos, hogy kiállják a híd terhelési próbáját. Vagy nem kell azon görcsölnöm, hogy felismerem-e a hidat, amin át kell mennem. Egy híd azért mindig elég jól látható. Hiszen alatta olyasmi hullámzik, amibe még véletlenül sem szeretnénk megmártózni.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy nem vagyok hajlandó átkelni rajta. Mindössze annyit jelent, hogy amíg nem vagyok közvetlenül a híd előtt, addig baromira fölösleges azon agyalnom, hogy milyen lesz. Mert pont fogalmam sincs róla. Fogalmam arról lehet, hogy éppen most hol tartok. És ez is annyi koncentrációt és annyi figyelmet igényel, hogy ha nem azzal foglalkozom, ha nem a jelenben élek, ha nem nézek a lábam alá, akkor vagy pofára esek, vagy nem veszem észre mindazt a szépet, ami körülöttem van, vagy a lábam alatt hever. Akkor lecsúszhatok valamiről, amit a ma tartogat a számomra. És ki tudja? Akkor tán el sem érek a hídig.

Azon a hídon akkor megyünk majd át, ha odaérünk.
Ne aggodalmaskodjatok a holnapért. A holnap majd aggódik magáért. Elég minden napnak a maga baj.
Ha voltál már nehéz helyzetben életed során, akkor érted ezeknek a szavaknak az életet megtartó üzenetét. Nekem nem szól másról, mint a ráhagyatkozás felszabadító érzéséről.
Nem a dolgok elodázásáról van szó. Hanem sokkal inkább a tudatos elengedésről. Hogy most még nem kell ezzel foglalkoznom, vagy most még nem ezzel kell foglalkoznom. És az, ha aggodalmaskodom a jövő miatt, az elém kerülő hidakon való átkelés miatt, attól még nem változik semmi. Attól csak a ma mérgeződik meg. Mert a mának is éppen elég gondja és aggódni valója van. Amit hogyan tudnék megoldani, ha én már gondolati síkon sokkal előrébb járva azon görcsölök, hogy mi lesz akkor, ha….
Nem.
Azon a hídon majd akkor megyünk át, amikor odaértünk. De akkor kétségtelenül át kell menni rajta.
Ne aggodalmaskodjatok a holnapért. A holnap majd aggódik magáért. Elég minden napnak a maga baja.

Ezt üzeni ma nekünk Jézus, amikor az isteni gondviselésről beszél a tömegnek a Hegyi beszédben. Ezt üzeni mindenkinek, aki hiszi azt, hogy a Belé vetett bizalom képes arra, hogy megtartsa őt bármiféle élethelyzetbe is kerüljön. Ezt üzeni akkor is, amikor az úrvacsora összekötő hídján Hozzá szeretnénk eljutni.
Így hívogat mindenkit, aki megfáradtunk és meg vagyunk terhelve, és azt ígéri, hogy Ő megnyugvást ad nekünk. Ámen.