És láttam valami üvegtengerfélét, amely tűzzel volt vegyítve, és láttam azokat, akik legyőzték a fenevadat, annak képmását és nevének számát, amint az üvegtengernél álltak az Isten hárfáival, és énekelték Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét: "Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya: ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent: mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid".
Szeretett Testvéreim!
Az egyik hétfő esti ifjúsági órán többek között arról beszélgettünk a fiatalokkal, hogy mi az az emlék eddigi életünkből, ami a legfelemelőbb vagy a legemlékezetesebb volt a számukra.
Érdekes volt, hogy a jelenlévők közül többen is egy olyan élményüket idézték fel, amikor valamilyen koncerten vettek részt. Egyikünk pl. arról mesélt, mikor volt szerencséje kiutazni az Egyesült Államokba, és ott a barátai meglepték egy koncertjeggyel. A Nickelback nevű zenekar játszott (ez ma egy nagyon híres rock zenekar) és úgy 80.000 ember hallgatta a játékukat. Mondanom sem kell, többen irigykedve hallgattuk a beszámolót, ugyanakkor olyan jó volt látni az arcán azt az örömöt, amit ez az emlék előhozott benne.
A zenét mindenki szereti.
Egyetemes nyelv, amit valamilyen oknál fogva mindenki könnyen elsajátít, és a zene nyelvén való beszéd - ellentétben más idegen nyelvekkel -, nem igazán szokott gondot okozni senkinek.
A stílus mindegy.
Lehet klasszikus, vagy modern. Egyszerű vagy többszólamú. Éneklős vagy hallgatós. Igazából nem számít. A zene egy külön nyelv. Akkor beszélünk zenéül, amikor a birtokunkban lévő szókészlet már kevésnek bizonyul. Akkor beszélünk zenéül, amikor a szavak elhagynak bennünket. Amikor már nem elégségesek valamilyen érzelmünk kifejezésére. Én úgy gondolom, hogy minden lelkiállapotnak van megfelelő zenéje. Akkor is ha örülünk, és akkor is, ha sírunk. Akkor is, ha táncolni szeretnénk és akkor is, ha csak ücsörögni és nézni magunk elé. Akkor is, ha tömeg vesz minket körül, és akkor is, ha egyedül vagyunk.
A zene ma már nem kiváltság. Ma már nem úgy van, mint régen, hogy ha egy-egy családnak volt gramofonja, vagy ne adj isten rádiója, akkor kiváltságosnak számítottak.
Ma már a zene mindenkié, mondhatnánk tömegcikk.
Hallgathatunk zenét az áruházban, ahol bevásárolunk, és az autónkban, amivel eljutunk az áruházig. Ha úgy tetszik, ma már hallgathatunk zenét szülés közben is, vagy egy fogorvosi székben rettegve. A zene univerzális. Minden teret és időt betölt.
Szeretett Testvérek!
Felolvasott szakaszunkban is egy énekkel találkozhatunk. Bár nem igazán olyannal, mint amilyenek az előbbi gondolatok kapcsán eszünkbe juthattak Merthogy, itt egy Istent magasztaló énekről van szó. A győztesek hálaéneke hangzik: „Nagyok és csodálatosak a Te műveid. Mindenható Úristen, igazak és igazságosak a te utaid, népek királya. Ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent…”
Ezzel a Jelenések könyvéből való szakasszal az éneklésre kapunk ma bíztatást, mégpedig az Istent magasztaló éneklésre. Persze mondhatjuk mi, hogy igazán nincs szükségünk bíztatásra, merthogy énekelünk mi eleget. Többek között itt a templomban a liturgia előtt közben és után. Vagy otthon a konyhában, míg megpucoljuk a leveszöldséget.
No meg a buzdítás nyomán felmerülhet bennünk a kérdés, ugyan mi okunk lenne énekelni? Merthogy egyáltalán nem olyan vidám körülöttünk a helyzet, hogy az éneklésre adhatna okot.
De ha a pillanatnyi lelkiállapotból indulunk ki, vajon volt-e oka az éneklésre Pálnak és Szilásznak akkor, amikor sokan rájuk támadtak, ütéseket és mocskolódást kaptak, bilincsbe verték őket, és bezárták a filippi börtönbe? Bevallom, nekem az ő helyükben nem az éneklés jutott volna először az eszembe.
Külső okuk semmiképpen sem volt, ők mégis énekeltek. Mert hitték, hogy életük még a börtön falain belül is Isten kezében van. Hitték, hogy Jézus szava ott és akkor is érvényes rájuk: „Veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.”
E történet egyik szereplőjének sem volt semmiféle ésszel megmagyarázható oka arra, hogy énekeljen. Csakhogy testvérek az énekünknek nem kellene attól függenie, hogy milyenek a körülményeink, vagy éppen milyen helyzetben vagyunk. Mert az Istent magasztaló éneklés egyedül a hitünktől függ. Attól, hogy minden porcikámmal érezhetem és tudhatom: Isten kezében vagyok. És onnan „…sem élet, sem halál, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket…”
Valahogy úgy, mint ahogyan abban a Túrmezei Erzsébet által fordított rövid kis írásban van, amit gyanítom már százszor hallottak a testvérek, de én most nagyon ideillőnek érzem, ezért fel is olvasom:
Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom, a parti homokon,
ahogy ő mondta, ott járt énvelem.
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
" Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S, most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át,
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínységben? "
Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
" Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
Mert a legsúlyosabb próbák alatt
Téged vállamon hordoztalak! "
Szeretett Testvérek!
Én Isten mindenhatóságát éppen abban látom, hogy nagyobb távlatokat képes belátni, mint mi. Éppen ezért a világ és azon belül az életünk összefüggéseit is jobban látja. Míg mi csak egy nagyon kis szakasz be-, vagy átlátására vagyunk képesek, addig Ő ívben látja egész életünket. Ennek okán pedig jobban meg tudja ítélni, hogy adott helyzetben, vagy az egészet egyben szemlélve mi a lehető legjobb a számunkra. Még akkor is, ha mi azt ott és akkor nem értjük meg, vagy nem látjuk be. De olykor megadatik, hogy idővel tisztul a kép, és amit azelőtt átokként éltünk meg, az áldássá válik. Persze Isten munka közben meglesni nagyon nehéz. És igenis vannak olyan helyzetek, amikor az embert a hite elhagyni látszik, mert nem érti: miért történik vele az, ami, vagy miért éppen vele történik. De az életet és hitet próbáló helyzetekben is tudnunk kell, hogy nekünk nem olyan Istenünk van, aki csak úgy üldögél naphosszat, vagy ahogyan a deista filozófia állította, hogy Isten ugyan megteremtette a világot természeti törvényeivel együtt, ám a teremtés után kivonulót fújt, és már csak kívülről szemléli annak eseményeit, és nem szól bele az itt zajló történésekbe. Valahogy úgy, ahogyan Madách írja az Ember tragédiájában: „A gép forog, az alkotó pihen.”
Tévedés lenne ezt gondolni, Testvérek!
Mert az emberek többségével szemben éppen az lehet a mi örömünk, hogy reménységünk és ígéretünk van. Isten folyamatosan dolgozik értünk: a világban, az életünkben, a kapcsolatainkban. És az Ő munkálkodásának egyetlen célja van, hogy üdvösségre vezessen minket.
Jézus elkészítette számunkra a helyet az örökkévalóságban, ahogyan a János szerinti evangéliumban olvassuk: „elmegyek, hogy helyet készítsek nektek”. Sok embernek nincs reménysége, nincs távlata vagy elképzelése arról, hogy holnap hogyan lesz. A kereszténység éppen attól több, hogy ígéretünk van arra, hogy Jézus mellett helyünk van. És ez nem függ külső jóléttől, sikertől vagy egészségtől. Ez nem függ kifinomult zenei hallástól, vagy aktuális lelkiállapottól Ez egyedül attól függ, hogy felismertük-e már életünkben Isten irántunk való, minden értelmet meghaladó szeretetét. Szívünkből szól-e a győztesek éneke: „Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úristen, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya…”
John Lennon mondta, hogy a zenét azért kaptuk, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni. Olyan nyelv ez, amihez nem kritérium a jó nyelvérzék, és amihez a kiadók nem szerkesztettek még szótárt. De ennek ellenére mindannyian ismerjük a nyelvet, és mindannyian beszélünk zenéül. Éljünk ezzel a tudásunkkal! És ne csak az aktuális slágerek erejéig, hanem fedezzük fel, hogy énekünk egyben imádság is. Magasztalása annak az Istennek, akitől minden jó adomány és minden tökéletes ajándék származik. És akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása. Ámen.
