Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni. Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amely miatt most fogoly is vagyok, hogy azt hirdethessem.
Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A szabadtüdős búvárok arccal a vízbe fordulva lebegnek, és a levegő statikus visszatartásával, akár 10 percig is képesek így maradni. Szándékosan feszítik túl a húrt, míg a szervezetük megszokja az oxigénhiányos állapotot. Testük ennek következtében görcsbe rándulhat, és egyfajta kontrolvesztett állapot lép fel. És ha nem tudnak időben visszajönni, egyszerűen elájulnak.
Hozzájuk hasonlóan a gyöngyhalászok azok, akik 20 méter mélyen, úgy 5-6 percig képesek levegővétel nélkül bírni.
Tegnap kipróbáltam, és nekem 48 másodpercig sikerült. Fogalmam sincs, hogy az én tüdőm ennek alapján normálisnak mondható-e, mindenesetre érdekes volt ez a kis kísérlet, mert rájöttem, hogy annak ellenére, hogy – mint minden másra – nyilván erre is trenírozhatja magát az ember, mégsem ez a normális állapot.
Levegőre szükségünk van. Nem tudom ennek a biológiai oldalát levezetni, de az biztos, hogy ha leáll a lélegzés, a test előbb utóbb felmondja a szolgálatot.
Miért lenne akkor másképpen ez a lelkünkkel? Miért csodálkozunk akkor azon, hogy a lelkünk is meg tud fulladni, ha nem kap levegőt, és előbb utóbb felmondja a szolgálatot?
A lélek levegővétele az imádság. És ha lelkünk nem pulzálhat, akkor előbb utóbb elájul vagy megfullad.
Szeretett Testvérek!
A húsvét utáni ötödik vasárnap az imádság vasárnapja. Latin nevén Rogate, ami azt jelenti: imádkozzatok. Erre kapunk ma bíztatást Jézustól és Pál apostoltól.
Azt gondoljuk, hogy imádkozni mindenki tud, különösen akkor, ha bajban van. Van egy német mondás, miszerint: „Nót lehrt beten”, vagyis a szükség megtanít imádkozni, és ez igaz is.
Kórházlelkész barátnőm mondta: a betegágyon mindenki imádkozik, még az ateista is elsóhajtja magát, hogy: jaj, Istenem. De nem biztos, hogy minden, amit mi imádságnak gondolunk, az valóban az is. Mert sok imádság nem több mint pusztán félelmeink vagy vágyaink megfogalmazása úgy, hogy azt sem tudjuk, van-e valaki, akihez eljutnak szavaink, és nem is ismerjük azt, aki imádságunk címzettje, ezért aztán nem is tudunk bízni, hinni és megnyugodni.
Amerikában az egyik déli államban egyszer nagy és hosszan tartó szárazság volt. A vetések kiégtek, a víztartalékok fogyóban voltak, az állatok pusztultak, éhínség fenyegetett. A helyi gyülekezetek egy nagy ima összejövetelre hívták az embereket, hogy esőért imádkozzanak. Sokan mentek a templomba, és az embereknek feltűnt egy tíz év körüli kisgyerek, aki egy nagy esernyőt vitt magával. Amikor megkérdezték tőle, hogy minek az ernyő, komoly arccal kérdezte: Hát nem esőért jöttünk imádkozni?
Mire felnőttek leszünk, elveszítjük ezt a gyermeki hitet. Cenzúrázzuk magunkat, hogy mit kérhetünk Istentől: csupa racionális dolgot, olyanokat, amelyek bekövetkezésének van legalább egy kis esélye. De vajon ezzel az óvatos duhajkodással nem szegényítjük-e meg az imádságaink erejét? Nem vagyunk-e kicsinyhitűek Isten hatalmát, lehetőségeit és szeretetét illetően?
Ez a kishitűség ellentétben van azzal, ahogyan a Bibliában látjuk Isten embereit imádkozni. Olvassunk csak bele a Biblia imádságos könyvébe, a Zsoltárokba. Milyen szenvedélyesen, sokszor lehetetlent kérve imádkozik Dávid király.
Vagy olvassuk el Jób, Jónás próféta, vagy a halálos ágyán Istenhez kiáltó Ezékiás király imádságát. Lehetetlent kértek, és mégis meghallgatta őket Isten.
De ugyanígy az Újszövetségben is ezt látjuk: a tanítványok imádságára eljön a Szentlélek, betegek gyógyulnak meg, emberek jutnak hitre, apostolok menekülnek meg a börtönből, Péter egyenesen a kivégzése előtti éjszakán. Ők nem cenzúrázták az imádságaikat, hogy van-e bármiféle esélye annak, amit kértek. Mertek nagyot, lehetetlen kérni, és Isten a lehetetlent is megtette.
De nagyon fontos azt is látnunk, hogy a bibliai imádkozók számára is volt cenzúra, csak nem maguk szabták meg a kérések határát, hanem Istennek adták át a jogot. Ez pedig úgy hangzik, ahogyan maga Jézus is mondta: „Legyen meg a Te akaratod!”
Mindent kérhetünk Istentől! Mindenért, a lehetetlenért is imádkozhatunk. Egyetlen feltétel van: Jézus nevében kell kérnünk. Jézus nevében kérni pedig azt jelenti, hogy úgy, ahogyan ő kérte az Atyát: „Mindazonáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan Te akarod Atyám!”
Persze mondhatja valaki erre, hogy ez olyan egérút a csalódás ellen, amivel előre megmagyarázzuk, ha éppen az ellenkezőjét fogja tenni Isten annak, amit kértünk. Pedig nem erről van szó. Hanem arról, amit Dietrich Boenhoeffer, a börtönbe zárt, majd kivégzett német lelkész mondott: „Isten nem teljesíti minden kívánságunkat, de teljesíti minden ígéretét.”
Mire akar rámutatni ez a mondat? Arra, hogy imádságaink közben bizony találkozhatunk azzal is, hogy Isten nem teljesíti azonnal kívánságainkat, sőt talán kétségbeejtően hallgat. Mi lehet az oka annak, ha Isten hallgat, amikor az ember imádkozik hozzá?
Van úgy, hogy Isten ilyenkor tanít minket arra, hogy a vele való kapcsolat nem az „adok, hogy adj” elve alapján működik. Ő nem egy automata, amibe ha beledobom a megfelelő összeget, kiadja a kávémat.
Ok lehet az is, hogy sokszor szavaink megszokásból hagyják el a szánkat. Gépisen elmormoljuk, amit el kell, és kész. Valami miatt képtelenek vagyunk ráhangolódni saját szavainkra, és nem tudjuk átadni magunkat a találkozás lehetőségének.
Az oltár előtt felolvasott példázat végén Urunk azt ígéri, hogy Isten hamar segít. Összeegyeztethető ez ez az ígéret a megvárakoztatással? Azt hiszem, erre is érvényes, amit a Prédikátor könyvében olvashatunk, hogy mindennek megvan a maga ideje. Isten cselekvésének is megvan az ideje. Sohasem idő előtt. És milyen érdekes: sok imádkozó szív hálálta már meg Istennek, hogy Isten nem siette el a segítségnyújtást.
Isten hallgat és lehet, hogy más válaszra készített fel, mint amire mi számítottunk, vagy éppen amiért imádkoztunk. Jézustól sem vette el keserű poharat, de erőt adott ahhoz, hogy elviselje mindazt, ami Rá várt.
De akárhogy is legyen, ha Isten hallgat, arra nem lehet a mi válaszunk is a hallgatás. Ilyenkor figyeljünk az ige biztatására. „Az imádkozásban legyetek kitartóak és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni.”
Nem szabad megfeledkezünk a hálaadásról! Mert mink van testvérek, amit ne Tőle kaptunk volna?
A hálaadó ima mellett fontos, hogy egymás terhét is hordozni tudjuk. Mikor Izrael népét megtámadta Amálék, Mózes fölment a hegyre. Valamennyiszer felemelte kezeit, Izrael volt az erősebb, amikor pedig leengedte kezeit, Amálék volt az erősebb. Mózes elfáradt. Mert testvérek, az Istenhez közel álló, az Istenben bízó emberek is elfáradhatnak olykor. Viszont milyen jó, hogy nem volt magára hagyva. Mert Áron és Húr felmentek vele a hegyre, leültették egy kőre, majd egyikük az egyik kezét, másikuk pedig a másik kezét tartotta egészen naplementéig. Így győzték le együtt, közös összefogással Amálék seregét.
Persze az imádságnak több akadálya is lehet. Az egyik nagy akadályát én abban látom, hogy ma az emberek nem tudnak, és talán nem mernek magukba nézni. Sok ember nem tud mit kezdeni a csönddel. Sokszor menekülünk tőle. Pedig enélkül sem magunkat, sem pedig Istent nem tudjuk megtalálni.
Ezért fontos, hogy a legnagyobb hajszoltságban is keressük a csöndet. A forgószél mindent fölkavar, a tó legmélyén csönd van. Itt vagyunk ketten: Isten és én. Itt kezdődhet a beszélgetés az Atyával.
Isten azt ígéri, hogy meghallgatja a Jézus nevében mondott kéréseinket. Hogy mit jelentenek a Jézus nevében mondott kérések, arra maga Jézus tanította meg az övéit. A tőle tanult imádságban, a Miatyánkban hét kérésben mondta el, mit kérjünk mennyei Atyánktól: Isten szentségének tiszteletben tartását, országának eljövetelét, Isten akaratának megvalósulását, mindennapi kenyeret, - vagyis földi életünk szükségleteit -, bűneink bocsánatát és azt, hogy mi is meg tudjunk bocsátani másoknak. Védelmet a kísértések ellen és szabadságot a gonosztól. Ha ezeket végiggondoljuk, akkor azt látjuk, hogy ebben a hét kérésben minden benne van, ami a földi és az örök életünk számára szükséges és nélkülözhetetlen. Ha ezeket kérjük, akkor Jézus nevében és Isten akarata szerinti imádkozunk.
Luther írja a Miatyánkkal kapcsolatban, hogy: „Én még ma is úgy csüngök a Miatyánkon és szívom, mint a gyermek, úgy majszolom és kortyolom, mint az öregember; nem tudok betelni vele.”
Jézus azt mondta tanítványainak: „Eddig nem kértetek semmit az én nevemben.” Lehet, hogy nekünk is mondja ezt? Lehet, hogy emiatt nincsenek örömteli tapasztalataink az imádság területén?
Hát most itt a lehetőség, Testvérek!
Nem kell arccal a víz alatt lebegnünk, mint a szabadtüdős búvároknak, mert nem vagyunk azok. Fel kell ismernünk, hogy amint testünk levegő nélkül haldoklik, úgy haldoklik a lélek is lélegzetvétele nélkül, az imádság nélkül. Ámen.
