Közös hálaadó istentisztelet Kölcsén

Pénteken Debrecen főterén szokatlan ceremónia zajlott. Mielőtt kimondták volna a határon inneni és túli református egyházak egyesülését, a nagytemplom előtti téren egy medencébe minden egyes zsinati delegátus egy maréknyi földet szórt egy erre a célra elhelyezett medencébe.

Egy marék föld kifejezheti a ragaszkodásunkat a hazánkhoz, azt is, hogy porból vagyunk és porból vétettünk, hogy a földünk közös. Bár pünkösd előtt egy héttel került sor a reformátusoknak erre az egyházegyesítő eseményére, mely talán bizonyos értelemben tekinthető pünkösdinek, ez a jelképes cselekedet nem pünkösdöt idézi. Pünkösd jelképe a tűz, és a lángok, a lángnyelvek egyesülése.
A szervezők választhatták volna ezt a jelképet is, és kérhették volna zsinati delegáltjaikat arra, hogy egy-egy égő faággal vonuljanak a kollégiumból a főtérre, és azokat egyesítve gyújtsanak egy nagy máglyát. De sejtem miért nem ezt választották a szervezők: a tűz túl illékony, a lelkesedésre utal, mely éppolyan könnyen ellobbanhat, mint a tűz, és csak egy marék hamu marad utána. A szervezők nyilván többet akartak lelkesedésnél, és bár kérdéses számomra, hogy az egyház akarhat-e többet annál, mint hogy Krisztus nyomán tűzre kapjon egy-egy emberi lélek, de ha többet akar, azzal már óhatatlanul a politika világába téved.
Egy-egy maréknyi föld jelképében újra egyesült Kárpátalja, Felvidék, Erdély, Vajdaság földje a honi földdel. Nagy Magyarország – ha másként nem is, de egy főtéri medence erejéig újra valóság lehetett. Mindez persze túlontúl jelképes, csendes és túl áttételes ahhoz, hogy várható lenne az Ukrán, a Román, a Szerb és a Szlovák kormányok tiltakozása. De hogy ezzel kifejezésre juthatott, hogy Trianont mennyire nem tudjuk elfogadni, az azt hiszem teljesen egyértelmű.
Az egyházegyesítés valamilyen jelképet kíván, ez nyilvánvaló. Lehet választani olyan jelképet, mely hitbeli, és olyat, mely politikai üzenetet hordoz. Én a hitbeli jelképek közül választottam volna, na nem azért, mert nem vagyok magyar, vagy nem érzem magam hazafinak, hanem azért, mert az egyháznak a jövő felé kell az emberek tekintetét irányítania.
Én – ha egyházat egyesítenék, az illékony lángnyelvek egy nagy máglyában való egyesítését választottam volna.
Szerintem ennél több nem kell, de különben is, az egyháznak nincs is több a kezében, és nem is vágyhat többre.

Az a történet, mely átvezet minket húsvétból és a húsvéti időből pünkösdbe az emmausi tanítványok története: akik miután Jézus megtörte a szemük láttára a kenyeret, majd eltűnt előlük, így szóltak egymáshoz: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az írásokat?” /Lk 24,32

Az eredeti Újszövetségi görög szövegben itt egy olyan ige van, mely a „meggyújtani”, „lángra lobbantani” jelentéssel bír.

Ez az egyház: lángra lobbantott, égő szívű emberek közössége.

Mikler Sámuel egykori kölcsei lelkész egyik pünkösdi prédikációjában 1863-ban így beszélt:

„Ha megnézzük a lelki adományokat, lelki működéseket, a szellemnek minden alakjait, melyek az első pünkösd óta erőre kaptak az egyházban, első tekintetre ezen különféleség által zavarba hozattatunk ugyan, de meggyőződhetünk arról, hogy egy a Lélek mindezen megjelenési alakokban, egy örökkévaló, vigasztaló, boldogító Lélek, mely a sötéten keresztül is világít és melegít is egyszersmind. A fiúságnak szabad, és szabadító lelke, a tűz lelke.”

Azaz Mikler Sámuel szerint ha az egyházra nézünk, a sokféleség, vagy különbözőség zavarba hozhat minket, de ezek egy Léleknek a megjelenési formái, és legfőbb jellemzője, hogy tüzes, szabad, szabadító, világít és meleget ad.

Egy olyan korban hangzottak el ezek a szavak a kölcsei templomban, amikor a szabadságharc leverése után először tartottak országgyűlést, vonatközlekedés még csak Buda és Nagykanizsa között volt. A világ új arculatának eljövetelét Abraham Lincoln elnökké választása jelentette sokak számára. Majd ezekben az években alapítja meg Marx és Engels az I. Internacionálét.

Abban a néhány évben, melyben Mikler Sámuel volt Kölcsén a lelkész sok mindenben megváltozott a világ. Változások egész soráról hallottak és olvashattak. Az alapélmény abban az időben is az volt, amit az evangélikus Berzsenyi Dániel így fogalmazott meg, fél évszázaddal korábban: „Forr a világ bús tengere ó magyar!”

Válságos korszakok egész sora áll mögöttünk, mi mindenen mentek keresztül eleink azóta, két világháború, a szocialista rendszer. És itt vagyunk újra egy forrongó, válságos és bizonytalanságok, változások egész sorát reánk szabadító új korszak küszöbén.

Mikler Sámuel óta hányszor és hányszor jósolták meg azt, hogy a keresztyén hitnek vége lesz, hogy leáldozott a csillaga. Sokszor annyira biztosak voltak az egyházunk eltűnésében, hogy már megásták a sírját, és úgymond aki oda tartozik, az elásta magát.

1984 nem volt olyan régen: Emlékszem, amikor egyik barátomnak egy májusi estén feltártam szándékomat, hogy az evangélikus teológiára akarok menni tanulni, és lelkész akarok lenni: Azt mondta: Te itt, ebben az országban örökre elvágtad magad, elástad magad. Olyan priuszod lesz, amit soha nem felejtenek el neked.” Ő aztán annyira reménytelennek találta az itthoni helyzetet, hogy pár évvel később Ausztráliába disszidált.

Hogy ezeken a válságos időkön túl még mindig itt lehetünk, és együtt ünnepelhetünk, hálát adhatunk, az azért lehetséges, mert mindig voltak eleink között és közöttünk is olyanok, akik nem hitték el azt, hogy az egyháznak vége van. Akik nem hitték el, hogy az új, és a jövőbe mutató az, amit a politika, és a politikusok kínálnak. Akik viszont hitték, hogy amit az egyház hirdet, az fontos, sőt, mindennél fontosabb, mert abban az élet titka van.

A vallástalanság és ateizmus kétszáz éve tomboló, erőteljes propagandája sem volt elég ahhoz, hogy a hit és az egyház gerince megroppanjon.

Mennyi minden tűnt fel 1862-62 óta, és abból mi minden tűnt aztán el örökre a történelem süllyesztőjében, és a mi templomaink még mindig állnak, és alkalmanként, hétről hétre élettel telnek meg: pusztán ez atény el kell, hogy gondolkodtassa még azokat is, akik nem hisznek.

Thomas Woolston 1710-ben azt állította, hogy a kereszténység 1900-ra el fog tűnni az emberiség életéből. Anthony F. C. Wallace 1966-ban a vallás „evolúciós kipusztulásának” elkerülhetetlenségéről beszélt. S Peter Berger, mielőtt még visszavonta
volna a szekularizáció elkerülhetetlen győzelmére vonatkozó korábbi felfogását, úgy érvelt, hogy a 21. században a vallásos emberek már csupán kicsiny és elszigetelt csoportokat alkotnak majd, amelyek elkeseredetten védekeznek a szekularizációval folytatott reménytelen harcukban.

Ma sokkal inkább az lehet a benyomásunk, hogy a szekularizáció kicsiny, de igen jól ellátott
erődítményei elkeseredett harcot folytatnak azzal a vallásossággal, amely a népességszaporulat
globális tendenciáit véve hosszú távon leküzdhetetlennek tűnik.

Jézus nem üstökös volt, aki az égből jőve „robbant volna be” az akkori zsidó társadalomba, hogy aztán ismét eltűnjön a szemek elől. Nem csupán a villámlás volt, mely egy pillanatra megvilágítja a sötétséget, és aztán újra eltűnik, káprázó szemeket hagyva maga után.

Nem hevült-e, nem lobbant-e lángra a szívünk, amikor az Írásokat magyarázta nekünk? – kérdezték egymástól az emmausi tanítványok. A szíveknek ez a lángra lobbantása folyik tovább, immár kétezer éve. Egyik nemzedék adja tovább a lelkesedését a másiknak. Mint amikor a dominó felállított hasábjai, melyek egymásnak adják tovább azt a hatást, azt az erőt, melyet az első dominó kapott. Jézus ilyen hatással van ránk, és ő ezt pontosan így is gondolta, hogy az általa elkezdett Evangélium nem fog beleveszni a süket közönybe, hanem suttogással kezdődik, aztán háztetőkről fogják kiáltani, és a meggyújtott mécsest nem teszik majd véka alá, hanem olyan helyre, ahonnan minél több embernek tud majd világítani.
És emberek szívében új láng gyullad.
Jeremiás próféta ezt kicsit másként de tartalmában nagyon hasonlóan mondja el próféciájában. Lesz egy új szövetség, nem olyan, mint az első, melyet Isten az ő népével, annak idején kötött, melyet megszegtek. Ezt a szövetséget, és annak szövegét Isten a szívekbe írja bele.
Az Istennel kötött szövetség, az iránta való hűség – mondja a próféta – nem valami külső dolog lesz, melyet sajátjának soha nem érezhet teljesen az ember. Ez az új szövetség olyan lesz, hogy a sajátjának fog az ember érezni.

Jézus ezt hozta el, ezt az új szövetséget, melyet nem kényszerként él meg az ember, hanem a fiúságnak szabad, szabadító lelkeként.

Jézusnak földi működése elején tisztáznia kellett ezt: és ezt az Újszövetségben a megkísértés történetében szűkszavúan bár, de világosan leírva találjuk:
Jézus itt, pályája elején, ahogy a történet elmondja, lemond a felszínes, a rövidtávú, a sikert ígérő módszerekről. Valamint lemond az erőről és a kényszer alkalmazásáról, azaz a szívbe írt törvény képviselője lesz, azt fogja hirdetni.

És egyetlen más uralkodó, király sem hódított meg annyi emberi szívet, mint Jézus. És ez a hódítás mind a mai napig tart, folyik tovább.

A kísértő arra törekszik, Arra törekszik a kísértő figurája, hogy lebeszélje az embert arról, hogy az alkotó, áldozatos életutat válassza, hogy odaadó legyen, hogy áldozatos, munkás életet folytasson, hogy alkotó életet és lényegre törőt. Mondván, hogy nem éri meg a fáradtságot. Nem éri meg – mondja a kísértő hangja bennünk is, - nem éri meg, mert már úgyis minden el van döntve, már kiosztották a lapokat… A kísértő hangja bennünk is ott suttog és próbál lebeszélni a reményről, és arról, hogy perspektívát, lehetőségeket lássunk maguk előtt, próbál lebeszélni a lelkesedésről, arról, hogy hagyjuk szíveinket lángra lobbantani.

De közösségeink puszta léte, az, hogy ott vagyunk egy-egy istentiszteleten, hogy ott maradunk egy-egy szeretetvendégségen, hogy elmegyünk egymáshoz, hogy közös istentiszteletet tartunk, hogy ezért vállalunk hogy bizonyos feladatokat, ez valahogy nem más, mint egy eleven tiltakozás az ellen a szemlélet ellen, melyet a kísértő figurák képviselnek. Nemcsak tiltakozás, hanem bizonyságtétel, tanúságtétel arról, hogy Jézus a mi sziveinket is lángra lobbantotta, mint az emmausi tanítványokét. Mert mialatt nemet tudunk mondani a kísértő pesszimizmusára, egyúttal magunkban elhatározhatjuk, hogy mi az életünket a Jézus szerinti értelemben akarjuk élni. Ez pedig azt jelenti, hogy az igazi emberi nagyságot nem a hatalomban ismerjük fel, nem a pozíciókban mérjük, hanem a másokért való létben, az odaadásban, a közösségért való lelkesedésben, akár egészen az elvesztésig menő odaadásban, hiszen Jézus szerint az nyeri meg a maga életét, aki elveszíti másokért. Ámen