"Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot! Adjátok el vagyonotokat, és adjátok alamizsnául, szerezzetek magatoknak el nem avuló erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol a tolvaj nem férkőzhet hozzá, a moly sem emészti meg. Mert ahol a ti kincsetek van, ott lesz a ti szívetek is."
Szeretett Testvérek!
Nálunk Fancsalon, 39 éven keresztül Péter Jenő bácsi volt a lelkész, a testvérek között is van, aki ismerte őt. Sajnos már nincs közöttünk, de szavai még jól hallhatóan itt csengenek a fülemben. Ő volt az, aki minden évben elmondta nekünk hittanórán, hogy ünnepeink közül a Pünkösd a legnagyobb.
Én nem nagyon értettem ezt, merthogy gyerekként a tapasztalatom egészen mást mutatott, éppen ezért nem is értettem vele egyet.
Eszmefuttatásom a következő volt: karácsonykor kapunk ajándékot, valami apróságot húsvétkor is, de pünkösdkor semmit.
Karácsonyra, Húsvétra kaptunk és mi magunk is postára adtunk egy rakás képeslapot, melyeken mindössze néhány sor állt, jelezve, hogy rokonaink, barátaink gondolnak ránk, és mi is rájuk, és kellemes vagy éppen áldott ünnepet kívántunk egymásnak, de pünkösdkor ugyanannyi lap érkezett, mint amennyit mi feladtunk: egy sem.
Gyerekként legfeljebb a tv műsorok terén észlelhettük azt, hogy itt talán mégiscsak lennie kell valaminek, mert az ünnepekhez méltóan több mese és ifjúsági filmet adtak, bár bibliai témájút egyet sem.
Mindezeket egybevéve, nem értettem öreg lelkészem szavait, hogy amikor semmi sem utal rá, ő mégis miért nevezi Pünkösdöt a legnagyobb ünnepünknek.
Mígnem egyszer összeszedve bátorságomat és dacolva azzal, hogy tudatlannak tűnhetek fel előtte rákérdeztem, mire ő ezt felelte: azért Pünkösd a legnagyobb ünnep, mert nélküle Karácsony és Húsvét eseménye nem jelentenének számunkra semmit.
Megint csak nem értettem, amit mond, és felháborodásomnak hangot adva, újabb kérdésekkel bombáztam: Hogyan mondhatja azt Karácsonyról, hogy az semmi, amikor a Megváltó születését ünnepeljük. És pláne Húsvétról hogyan mondhatja azt, hogy semmi, amikor a Megváltó, értünk hozott váltsághaláláról emlékezünk. Ezekhez képest mi a Pünkösd?! A válasza mindössze annyi volt, hogy én is éppen Pünkösd miatt, az első Pünkösd miatt tudom azt mondani, amit mondok.
Mert ha Pünkösd nem lenne, ha a Lélek kiáradása nem lenne, akkor Karácsony és Húsvét eseménye nem lenne több puszta történelemnél, és nem jelentene számomra többet, mint mondjuk az, hogy Mátyás király uralkodása alatt Magyarország virágzó állam volt. Hit nélkül, Jézust születése nem lenne a Megváltó születése. Hit nélkül Húsvét nem lenne az Isten, emberrel való megbékélése. Hit nélkül Jézus nem lenne Krisztus.
Pünkösd nélkül az a szó, hogy HIT talán nem is létezne, vagy legalábbis nem azzal a tartalommal bírna, amivel számunkra jelenleg bír.
Mindezeket egybevéve Jenő bácsinak igaza volt. Éppen ezért nem értem, hogy miért engedjük kicsúszni a kezünkből Pünkösd ünnepét. Miért nem vesszük komolyabban? Miért engedjük olyan könnyedén át a kisegyházaknak, ahol viszont szemmel láthatóan munkálkodik a Lélek? Nálunk miért esik méltatlanul kevesebb szó a Lélekről, mint a Szentháromság másik két tagjáról? Imádságainkban miért feledkezünk meg arról az ígéretről, ami felolvasott igénk előtt található, hogy keressétek először az Isten országát, és ráadásul minden megadatik nektek?
És itt kapcsolódhatunk mai igénkhez, amely a kincsek gyűjtéséről beszél.
Első lépésként azt hiszem, mindenképpen tisztáznunk kellene, hogy mit is értünk kincs alatt.
Ha ezt a szót halljuk, talán valami régen látott filmrészlet juthat eszünkbe, ahol aranyat keresnek, majd találnak is. Az aranyrög feletti öröm - nagyságától függően - egy jobb élettel kecsegtette a rátalálót. Így öröme, mely életében minőségi változást hozhat, teljesen érthető. Vagy kincs lehet számunkra egy ember is. Aki annyira fontos a nekünk, hogy minden reményünket belé vetjük, boldogságunkat tőle várjuk, és talán így is szólítjuk: Kincsem.
Számomra pl. kincs lenne egy hatalmas szekrény, ami a legkülönbözőbb méretű és fajtájú csokoládékkal lenne tele.
A fogalom így tisztázódni látszik, és kincs alatt valami olyat értünk, ami érték, amit féltve őrzünk, amit talán el is rejtünk, hogy más még csak tudomást se szerezzen róla, amitől nem szívesen válnánk meg, és amitől valamilyen úton-módon azt reméljük, hogy boldogabbak lehetünk vele, mint nélküle. De jelentsen számunkra bármit is, mindenképpen életünk minőségével kapcsolatos.
Ám igénk egészen másfajta kincsekről beszél. Szó sincs aranyrögről vagy csokoládéról. Sőt! Ezekre azt mondja, hogy nem ér semmit! Mert ha érték a számodra, akkor ellophatják tőled, te pedig egész életedben retteghetsz ettől. Vagy megrághatja a moly, ami szintén a múlandóságra utalhat. Ha anyagi javakra gondolunk, arról azt mondja Jézus, hogy nincs olyan erszény, ami ki ne fogyna egyszer. Ha emberre gondolunk, tudnunk kell, hogy senki nem él örökké. Itt egészen másfajta kincsekről van. Mégpedig el nem avuló, szavatosságát el nem vesztő, örök kincsekről. Olyanokról, amit nem lehet megvásárolni, amit nem lehet megrendelni az interneten, vagy bármilyen más fórumon.
Ezekről a kincsekről Pál apostol beszél a Galatákhoz írt levelében, és úgy nevezi őket, hogy a Lélek gyümölcse. Azt írja: „A Lélek gyümölcse pedig szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” Ezek azok az el nem avuló mennyei kincsek, amikre Jézus utal. Ezek azok a kincsek, amiknek nemcsak földi viszonylatban, de mennyeiben is értékük lehet. Ez az a valuta, ami soha, semmilyen körülmények között nem veszít árfolyamából. Ez az a fizetőeszköz, aminek értékét semmiféle világválság nem befolyásolja. Mert Jézus maga mondja, hogy „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” Vagy „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”
Az Ő életén keresztül érthetjük meg azt a mondatot is, hogy senkiben nincs annál nagyobb szeretet, mint mikor valaki életét adja barátaiért. Az Ő szavain keresztül érthetjük meg, hogy micsoda öröm van a menyben egy elveszett megtalálásán. Ő ígérte nekünk, hogy ha hűek leszünk, nekünk adja az élet koronáját. Ő az, aki hosszútűrésre, türelemre biztat minket megígérve, hogy nagy a jutalma az igaz ember kitartó könyörgésének.
Luther mondja, hogy amibe a bizalmadat veted, az a te Istened.
Amitől teljes életet remélünk, amitől sorsunk jobbra fordulását várjuk, amire építünk, az a mi Istenünk. Lehet szeretni a csokoládét, csak butaság lenne azt gondolni, hogy az vezet üdvösségre. Lehet kincsként tekinteni a házastársra, csak tudni kell, hogy kitől kaptuk. Lehet vágyakozni egy full-extrás autóra, csak tudni kell, hogy ha egyedül ülök bele és nincs kivel megosztani, akkor nem ér többet, mint egy öreg, neve sincs járgány. El lehet hinni, hogy azért van szükségem egy reklámozott kozmetikai szerre, mert megérdemlem, de butaság lenne azt gondolni, hogy használata következtében az évek múlása nem látszik majd rajtunk. Meg lehet hallani, hogy ha nincs X dezodorom, kiírom magam a kulturált emberek társadalmából, vagy ha nincs Y internetes, filmnézős mobiltelefonom, akkor elveszítem a korlátlan szabadságomat, de ostobaság lenne elhinni mindezt.
Szeretett Testvérek!
Pünkösd ünnepén éppen arra kapunk útmutatást, hogy különbséget tudjunk tenni ragyogás és káprázat között. Hogy ne dőljünk be minden harsogó szónak, ami azt hirdeti, hogy ha nincs a birtokodban ez vagy az, akkor az életed egy fabatkát sem ér. Mert akik harsognak, azok általában nem tudják, hogy létezik olyan hívás is, ami nem hangos, nem erőszakos vagy tolakodó, hanem szelíd, önmagánál többet nem hazudó, de önmagában mindent jelentő és mindent adó. Ami felajánl és meggyőz. Ami bíztat és átformál. Ami vígasztal, és ami erőt ad, és amitől a legnagyobb ajándékunk, és legnagyobb kincsünk származik: Hitünk Jézus Krisztusban. Így hív minket a Lélek. Az első Pünkösd óta minden napon. Ámen
