„Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni benneteket az Atyánál. Van, aki vádol benneteket, Mózes, akiben ti reménykedtek. Mert ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert énrólam írt ő. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, akkor az én beszédeimnek hogyan hinnétek?”
Az ember nem elég önmagának. Különösen is igaz ez vallási értelemben. Az ember nem tudja magát kihúzni a slamasztikából a saját hajánál fogva. Münchhausen bárót szokták emlegetni példaként, aki ezt megtette, a könyv szerint: át akart lovával ugratni egy mocsaras területet, de sokkal szélesebb volt, mint amilyennek gondolta. Rövidre sikerült az ugrás, és nem messze a túlsó parttól nyakig a mocsárba süllyedt. Ekkor saját varkocsánál fogva húzta ki magát a pácból, a lovával együtt, melyet a térdeivel szorított.
Münchausen báró csodálatos tetteit úgymond kupa mellett, barátai körében mesélte el, ahogy a szerző Bürger az alcímben megfogalmazta. Talán sokak számára szükség van arra az illúzióra, hogy ez lehetséges, az, hogy saját erejükből megszabaduljanak a pácból. És talán éppen ott és akkor kezdődik e a hit, amikor valaki mások előtt is be meri vallani, hogy erre nem képes. A hit talán azzal a felismeréssel kezdődik, hogy egyedül nem megy. Hogy rá vagyunk utalva másokra, akik előttünk járnak tapasztalatokban, szakértelemben, bölcsességben. A hit talán azzal kezdődik, hogy felismerjük azt, hogy valaki máson keresztül tudunk csak egyről a kettőre jutni.
Mózes személyesen ezt a lehetőséget nyújtotta népének. Rajta keresztül lehetett kijutni a bajból. Az ő személyében rejlett a megoldás titka, mégpedig úgy, hogy őt személyesen Isten inspirálta a megoldásra.
Ebből a hitből, és meggyőződésből, hogy az ő vezetésével Isten megmutatta szabadítását, megszületett egy vallás. Az izraelita vallás, mely eredetileg Mózes 5. könyvét tekintette szent iratának.
Minden vallásnak szembe kell néznie azzal a nehézséggel, hogy hogyan adja tovább nemzedékről nemzedékre hitbeli tapasztalatait, főleg, ha a körülmények jelentősen megváltoztak.
Van egy anekdota, mely szerint Mózes, mikor felment a hegyre, hogy átvegye a törvénytáblákat, és találkozott Istennel, akit különös foglalatosság közepette talált: éppen koronákat, ékecskéket font a Tóra /– a Mózes Öt Könyvének -/ betűi fölé. Megkérdezte tőle: miért nem elégedsz meg a betűkkel úgy, ahogy vannak, hogy még koronát, vagy ékecskéket is illesztesz a Tóra – tekercsen lévő betűk némelyikéhez? Van egy férfi, aki számos nemzedék múlva él majd, akit Akibának fognak nevezni, és aki rengeteg előadást tart majd minden egyes ékecskéről. Mózes erre így szólt: Világ Ura! Mutasd meg őt nekem! Isten erre elvitte oda, ahol Akiba éppen előadást tartott tanítványainak, leült a legutolsó padsorba és figyelte, mit tanít a rabbi. De nem értette, amit Akiba tanított. Ekkor összezavarodott. De mikor az előadásban Akiba egy olyan ponthoz érkezett, amikor tanítványai azt kérdezték tőle, hogy honnan tudja, ezt válaszolta: Ezt a tanítást Mózes kapta a Sinai-hegyen. Mózes erre megnyugodott, majd azt kérdezte Istentől: Világ Ura, van egy ilyen embered, és mégis az én közvetítésemmel adod át a Tórát?! Mire Isten: hallgass ez áll a tervemben!
A rabbinikus példázat felteszi a kérdést – mi van akkor, ha nemzedékek alatt szinte a felismerhetetlenségig megváltozik egy vallási hagyomány tartalma? És mi az a tartalom, mely változatlan kell, hogy maradjon, és mi az, mely megváltozhat, sőt meg is kell, hogy változzon?
A példázat szerint Rabbi Akiba tökéletesen meg volt győződve arról, hogy az, amit tanít, Mózes tanításából egyenesen, magától értődően következik. De ezt, a példázat elmondója szerint Mózes maga nem értené.
Nyilván azt sem értette volna, amit Jézus tanított, vagy ha értette volna, kifejezte volna tiltakozását.
De a felolvasott igében nem egyszerűen arról van szó, hogy mit tanít Mózes, és mit tanít Jézus, hanem arról, hogy Mózes Jézusról írt a Tórában. Hogy a Szent Könyv magát Jézust tartalmazza, róla szól.
Az Emmausi Tanítványok történetében az áll, hogy Jézus elmagyarázta nekik azokat a próféciákat, melyek róla szóltak. Tehát Jézus – magát olyannak tekintette, mint akiben lényegileg egyesülnek, beteljesednek Mózes próféciái és tanításai.
Ez igaz akkor, ha nagyvonalúak vagyunk; ha úgy közelítjük meg a kérdést, hogy próbáljuk egy-egy nagyon egyszerű mondatban megfogalmazni a lényeget.
Ahogy egy történet szerint rabbi Hillél elé odaállt valaki, és azt kérte tőle, hogy amíg fél lábon képes vagyok állni, addig mondd el a lényegét a vallásodnak.
Mi lenne, ha valaki odaállna elénk, és azt mondaná nekünk: van 1 percem. Ennyi időt kapsz, mondd el a lényegét annak, amiben hiszel.
Mit mondanánk neki?
Ilyen helyzetben végletesen le kell mindent egyszerűsíteni: Én ezt mondanám el: a keresztyénség nem könyv vallás. A történelem egy konkrét személye, a Názáreti Jézus számunkra a hit forrása. Az a vonzó személyesség, mely a róla szóló evangéliumokból kiolvasható, és az a szeretetteljes, emberséges viszony, ahogy ő az elesettekhez, a rászorulókhoz fordult, felhívást jelent arra, hogy figyeljünk arra, amit mondott és tett. Különösen életének befejezése volt jel, kereszthalála és feltámadás: hitben azt ismertük fel, hogy legfőképpen ezeken az eseményen keresztül kommunikál Isten az emberrel. Tehát nem elvont fogalmak, bölcs tézisek a hit fundamentumai, hanem ezek az események, és az ezekhez fűzött magyarázatok, értelmezések csak másodlagosak. De ezek a Jézussal történt események olyan jelek voltak, melyekben feltárult az egész emberiség sorsa, és létének értelme, de a mi személyes sorsunk, és életünk értelme is.
Talán már túl is léptem az egy percet.
Ha Mózesből és tanításából egyenesen következne, minden de és ha nélkül az, amit Jézus tett, ahogy tanított és amit tanított, akkor azok, akik a Mózesnek adott isteni törvény betű szerinti elkötelezettjei, azok magától értődően követnék. De ez nem így van. Jézus nyiltan mert Mózessel szemben beszélni – ez kiderül a Hegyi Beszédből. Abban sok mondat így kezdődik, megmondatott a régieknek, azaz Mózes ezt így mondta meg elődeiteknek, de én ezzel szemben ezt mondom nektek…
Jézus nem Mózes tanítványa, hanem új Mózes. Olyan autoritásnak, tekintélynek állította magát, aki felülírja Mózes törvényeit. Vagyis aki elfogadja Őt Mózessel egyenrangú, sőt Mózes feletti tekintélynek, annak hihető lesz, hogy Jézusról szól Mózes kijelentése. De csak abból a nézőpontból nézve, hogy az ember Jézust tartja önmagára nézve felette álló tekintélynek, olyannak, akire rábízza magát, akire úgy tekint, mint arra a külső erőre, mely kisegíti őt a bajból és veszélyből, a halálból az örök életre.
Miért tekinthetünk úgy rá, mint akire bizton számíthatunk? Nem azért mert elvileg milliók teszik ezt világszerte, azon az alapon, hogy keresztyének. Hogy hány ember van Krisztus mellett, pontosan nem tudjuk, de egyáltalán eldöntené azt, hogy mi személyesen Krisztussal legyünk vagy ellene?
Elvileg még az is lehetséges, hogy a világ úgy ahogy van nem arra megy, amerre Krisztus akarja és Ő szörnyű magárahagyottságban ott marad egyedül.
De tudjuk, hogy ez csak elméleti feltevés maradhat, mert Ő nagyon határozottan azt mondta: „Én legyőztem a világot.”
„Éppen ebben van az ő ereje, hogy nemcsak egyszer győzött a keresztfán, de azután is hányszor győzte le és mindig is le fogja győzni a világot, a maga „szörnyű magárahagyottságában” egyedül, mindenki ellen.” /Mereskovszkij
Hát kicsoda Jézus ma számunkra? Lehet, hogy nehézségeink vannak a hagyományos megfogalmazással, talán a régi hitformulákat is csak új szavakkal tudjuk tiszta szívvel kimondani, amikor kortársainkhoz szólunk. Lehet, hogy egyenlőre nem találunk rá arra a nyelvre, mely valóban kifejezi, hogy kicsoda Ő nekünk. De ha meg akarjuk találni életünk célját és értelmét, akkor az Ő oldalára kell állnunk, képletesen szólva be kell őt engednünk az ajtón, át kell engednünk neki a terepet, és hagyni kell Őt, hogy személyesen cselekedjen, és akkor majd olyannak fogjuk Őt látni, amilyen valójában. Ahogy azt János Első Levelének 3. fejezete 2. versében így fogalmazta meg az apostol: „Most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvaló lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.” Ámen
