Egy farizeus arra kérte őt, hogy egyék vele. Be is ment a farizeus házába, és asztalhoz telepedett. Egy bűnös asszony pedig, aki abban a városban élt, megtudta, hogy asztalhoz telepedett a farizeus házában, kenetet hozott egy alabástromtartóban. Megállt mögötte a lábánál sírva, és könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és hajával törölte meg; csókolgatta a lábát, és megkente kenettel. Amikor pedig látta ezt az a farizeus, aki meghívta őt, ezt mondta magában: "Ha ő volna ama próféta, tudná, ki ez, és tudná, hogy ez az asszony, aki hozzáér: bűnös." Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta neki: "Simon, van valami mondanivalóm neked." Ő pedig így szólt: "Mester, mondd!" Erre ezt mondta Jézus: "Egy hitelezőnek volt két adósa: az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Mivel nem volt miből megadniuk, mind a kettőnek elengedte. Közülük vajon melyikük szereti őt jobban?" Simon így válaszolt: "Úgy gondolom, hogy az, akinek többet engedett el." Ő pedig ezt mondta neki: "Helyesen ítéltél" - és az asszony felé fordulva beszélt tovább Simonhoz: "Látod, ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba: vizet lábamra nem adtál, ő pedig könnyeivel öntözte lábamat, és hajával törölte meg. Te nem csókoltál meg, ő pedig mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni a lábamat. Te nem kented meg olajjal a fejemet, ő pedig kenettel kente meg a lábamat. Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret." Az asszonynak pedig ezt mondta: "Megbocsáttattak a te bűneid." Az asztalnál ülők erre kezdték kérdezgetni egymás között: "Kicsoda ez, aki a bűnöket is megbocsátja?" Ő pedig így szólt az asszonyhoz: "A te hited megtartott téged, menj el békességgel!"
Szeretett Testvéreim!
Amikor óvodás korú voltam az év egyik legizgalmasabb eseménye volt, hogy ki milyen jelet kap majd az új óvodai évben. Nem tudom milyen elv vezérelte az óvó néninket és kollégáit, de nálunk az volt a szokás, hogy mindannyiunk jele évről évre megváltozott. Sokat töprengtem rajta, hogy talán jellemünk, szokásaink, vagy egyéb ránk jellemző tulajdonságok alapján választottak-e, de ezek nem igazán állták meg a helyüket. Én pl. egyik évben fenyőfa voltam - na nem karácsonyfa, hanem örökzöld -, egy másik évben talán meggy. De az az igazság, hogy egyikkel sem tudtam igazán azonosulni. Gyerekként sem voltam egy nyúlánk alkat, így a fenyőfaságot nem éreztem megalapozottnak, a meggyre van egy ötletem, de az sem száz százalék.
Ám arra mégiscsak jók voltak ezek a jelek, hogy amíg nem jártam iskolába, addig ez lett az én kézjegyem. Mondjuk egy-egy képeslap vagy levél alján, amit a Balázs család minden tagja köteles volt aláírni. Ilyenkor odarajzoltam az aktuális ovis jelemet, ezzel képviseltetvén magam.
Fontosak a jelek. Ha találó, akkor azonosulhatunk velük és kifejezhetnek minket. Megkülönböztetnek minket egymástól, ugyanakkor összetartozásunkat is mutathatják. Címerek, zászlók, emblémák, kitűzők mindannyiunk életében több-kevesebb szerepet játszanak. Akik itt vagyunk, kitűzhetjük például a keresztet a kabátunk hajtókájára, alá a Luther-rózsát, alá az Északi-egyházkerület logóját, és a sor folytatható saját, egyéni jelünkig, Már ha van ilyen. Van ilyen? Mi az, amivel azonosulni tudunk? Mi az, ami kifejezne minket? Amit odarajzolnánk egy levél aljára az aláírásunk helyett?
Mi a jele a Názáreti Jézusnak? Talán túlságosan gyorsan és automatikusan rávágjuk, hogy a kereszt. Pedig én egyre inkább úgy érzem, hogy ha választani kellene, akkor nem a kereszt lenne a legmegfelelőbb a számára, hanem sokkal inkább egy asztal.
Ha az evangéliumok történeteit olvasom a jellegzetesen jézusit keresve, egyre inkább egy asztalközösség képe bontakozik ki előttem. Példázatainak gyakran visszatérő tartalma. Beszédeinek és beszélgetéseinek gyakori színtere. Még olyan történeteknek is asztalközösség jellege van, amelyekben asztal nem is szerepel, gondoljunk a négy, vagy ötezer ember megvendégelésére. Az első igazi megbotránkozást a bűnösökkel vállalt asztalközössége váltja ki. Asztaltól indul a keresztút, és utolsó állomása, amikor az asztalnál kezébe veszi a kenyeret. Különös talán az is, hogy megváltásunk drága mondatait nem a kereszten, hanem asztalnál ülve, kezében a kenyérrel és a pohárral mondja el. A feltámadott pedig tanítványaival Emmausban asztalhoz ül, és a tanítványok erről ismerik fel: az Úr az!
Ma ismét egy ilyen helyzetből, egy asztalnál ülve szól hozzánk.
Azokban a társadalmakban, ahol az osztályokat, fajokat vagy egyéb csoportokat korlátok választják el egymástól, az elkülönülést úgy tartják fenn, hogy tabukat építenek be a tagok lelkébe és tudatába, a másik csoport ellen. Pl. nem étkezhetnek, nem ünnepelhetnek, vagy nem szórakozhatnak együtt a másik csoport tagjaival. A Közel-Keleten a közös étkezés a társadalmi érintkezés és barátság különösen intim formájának számít. Még udvariasságból sem esznek vagy isznak együtt alacsonyabb társadalmi osztályhoz tartozó, alacsonyabb rangú, vagy bármi más miatt el nem fogadott emberrel.
Mi, a mai modern világban élők el sem tudjuk képzelni mekkora felháborodást keltett kora társadalmában az, hogy Jézus bűnösök társaságába keveredett, meghívatta magát, vagy ő maga hívott meg asztalához ilyen embereket. A fentiek értelmében ez éppen azt jelentette, hogy nem foglalkozik a társadalmi szokásokkal, semmisnek tekinti az ilyen irányú hagyományokat, mindenkit válogatás nélkül elfogad, nem ítélve eleve el őket. Gondoljunk csak Zakeusra, aki egyáltalán nem volt szegény a szó anyagi értelmében. Ő volt a fő vámszedő Jerikóban. Tekintélyes vagyont gyűjtött össze, ám foglalkozása miatt kiközösítették, és a bűnösök kategóriájába tartozott. Egy tiszteletre méltó személy sohasem lépett volna be a házába, vagy étkezett volna vele. De Jézus könnyed természetességgel meghívatta magát hozzá, Jerikó leghírhedtebb bűnöséhez.
Ezeknek az együtt étkezéseknek a szegényekre, a bűnösökre, a valamilyen okból kiközösítettekre gyakorolt hatását nem lehet túlbecsülni! Azzal, hogy ezek az emberek barátként és egyenlőként lehettek együtt Jézussal, megszabadította őket szégyenüktől, megaláztatásuktól, bűnösségüktől. Azzal, hogy Jézus kimutatta, hogy fontos számára a társaságuk, visszakapták emberi méltóságukat és megszabadultak rabságukból. A fizikai együttlét, amikor elhevertek az asztal körül a megtisztultság és az elfogadhatóság érzését kellett, hogy keltse bennük. Sőt, mivel Jézust általában isteni küldetésűnek vagy prófétának tartották, baráti viselkedését úgy is értelmezhették, hogy Isten befogadásra méltónak ítélte őket. Eltekint bűnösségüktől, tudatlanságuktól, tisztátalanságuktól és nem rója fel ezeket többé nekik.
A bűnbocsánat pontosan ezt jelenti: az Istennel szemben fennálló adóság eltörlését. Görögül a megbocsátani szó eredeti jelentése enyhíteni, elengedni, megszabadítani. Így megbocsátani valakinek annyit tesz, mint megszabadítani a múltban történtek rossz hatásától. Amikor Isten megbocsát, eltekint az ember múltjától és törli a múltban történtek következményeit a jelenre és a jövőre nézve egyaránt. Jézus baráti viselkedése azt mutatja, hogy itt pontosan erről van szó. Eltekintett ezeknek az embereknek a múltjától és semmit nem írt a rovásukra. Úgy bánt velük, mint olyan emberekkel, akik –ha egyáltalán adósai voltak valaha Istennek- többé már nem azok, ennélfogva nem érdemelnek kitaszítást és büntetést, hanem ugyanolyan bánásmódot, mint bárki más.
Ennek lehetünk tanúi a bűnös asszony történetének olvasásakor is. Azzal, hogy Jézus nem taszítja el magától, éppen az asszony hite teszi lehetővé azt, hogy Isten megbocsátása hatni tudjon benne. Jézus meggyőzte őt arról, hogy minden adósága el van törölve, és Isten minden fenntartás nélkül elfogadja őt. Abban a pillanatban, amikor ő is elkezdett hinni ebben, ez hatni kezdett benne és élete megváltozott. Mert Jézus hite Isten feltétlen megbocsátásában, az asszonyban is felébresztette ugyanezt a hitet. És hogy Jézus mivel érte el mindezt? Úgy gondolom, hogy egyszerű baráti gesztusokkal. Olyanokkal, amelyből az asszony megérezte, hogy Jézus elfogadja őt – talán mindössze azzal, hogy engedte, hogy az asszony könnyeivel megmossa a lábát. Jézus nem taszította el őt, ahogyan azt egy prófétától várták volna, aki pontosan tisztában van az asszony kilétével. Nem büntette, nem szidta meg, és egyszerűen nem bánt vele úgy, mint egy tisztátalannal. Akárcsak az apa a Tékozló fiúról szóló példázatában, úgy Jézus sem szabott feltételeket, nem élt fenntartásokkal, nem várt bizonyítékokat. Egy egyszerű gesztussal felszabadította az asszonyt a múltja alól – ellenszolgáltatás és feltétel nélkül.
Az eredmény a gyógyulás, az üdvözülés volt, amit az asszony mint az öröm, a hála, és a szeretet érzése élt át. Jézus azt mondja: „sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett.” Az asszony hálás szeretete és túláradó öröme a bizonyítéka annak, hogy megszabadult bűneitől.
Sokszor úgy érzem, hogy az öröm volt Jézus és a szegények, az elnyomottak közötti működésének legjellemzőbb eredménye. Az Ő közelében egyszerűen lehetetlen volt szomorúnak lenni. Az Ő társasága a tiszta örömöt jelentette mindenkinek. Mellette biztonságban érezték magukat. Puszta jelenléte is felszabadító volt.
A farizeus pedig mindeközben az egészből szinte nem érzékel semmit. Neki továbbra is tisztessége és meggyőződése a legfontosabb. Helyes választ ad ugyan Jézus példabeli kérdésére, ám nem érti meg annak üzenetét. Nem érti, hogy adósága mindenkinek van. És minél több, annál nehezebb akár csak odamenni is Jézus közelébe. De mindaz, amiről itt ma szó volt, legyen bátorítás a számunkra, hogy Jézus nem ítél el bennünket, hanem a bűnbocsánatban enyhíteni, sőt megszabadítani akar terheinktől. Egyszerűen, szeretettel, egy asztalnál, egyenrangúként. Hála legyen Néki ezért. Ámen.
