"Ez a bizonyságtétel pedig az, hogy Isten öröjk életet adott nekünk, és ez az élet az Ő fiában van. Akié a fiú, azé az élet, akiben pedig nincs meg az Isten fia, az élet sincs meg abban."
1522 márciusában, amikor Luther Wartburg várában élvezi Bölcs Frigyes védelmét, Wittenbergben olyan erők kerekedtek felül, akik – veszedelmes ujításokkal, és társadalmi reformokkal - veszélybe sodorták a reformáció ügyét. Luther, némi gondolkodás után elhagyta a várat és visszatért Wittenbergbe, bízva abban, hogy sokkal magasabb védelemben lesz része, mint amit a fejedelem biztosítani tudott.
Megérkezése után nyolc böjti prédikációt tartott. Legelső beszédét ezekkel a szavakkal kezdte: „Számon kér minket a halál, de egyikünk sem a másik helyett hal meg, hanem önmagáért. Ordibálhatunk ugyan egymás fülébe, de mindenkinek magának kell talpraesettnek lennie a halál idején. Akkor én nem leszek melletted, és te sem mellettem. Ezért aztán mindenkinek pontosan tudnia kell azokról a dolgokról, melyek egy keresztyént érintenek, és felkészültnek kell lennie.”
Ebben a néhány mondatban összefoglalta mindazt, amiért lelkészként érdemes dolgozni, amiért hívőként érdemes templomba járni. Legyünk felkészültek, ha el kell mennünk, ha számonkér minket a halál.
Miben áll ez a felkészültség, mit jelent valójában az, hogy felkészültek vagyunk.
Luther négy állítást sorakoztat fel erre válaszul:
Az első az, hogy Isten előtt nem bizakodhatunk a teljesítményünkben. Mert előtte semmit sem ér sem a munkánk, sem a vélekedéseink.
A második, hogy Isten a Fiát küldte nekünk, hogy higgyünk benne.
A harmadik, hogy szeretnünk kell, és ebből a szeretetből fakadóan kell cselekednünk egymás között.
És végül türelemre van szükségünk. Mert a türelem reményt ad, ami felszabadít.
Ezek közül ma csak eggyel, mégpedig a legfontosabbal foglalkozunk. Az Isten fiában való hittel.
Ez persze ráépül az első tételre, hogy Isten előtt mit sem ér az emberi teljesítmény.
Mindazok, akik saját erejükben, értelmükben, vagy lelki adottságaikban bíznak, nem tudnak mit kezdeni a Jézusban való hitben. Hiszen ahhoz, hogy Jézus valóban az lehessen számunkra, aki, vagyis a megváltónk, ahhoz önmagunkban el kell jutnunk ahhoz a gondolathoz, hogy „Ó, én nyomorult ember, ki szabadít meg engem ebből a halálra ítélt testből?” /Róm 6,24/ Ahogy azt Pál apostol megfogalmazta.
Itt nem a különböző készségeinkről van szó. Hiszen lehetek ügyes ember a szakmámban, megbízható házastárs a családomban, vagy hűséges, megbízható barát emberi kapcsolataimban. De itt a végső nagy kérdésről van szó. Arról, mely minden egyebet megkérdőjelez. Az a tény, hogy halandó vagyok, én is és te is, és ő is; mindannyian. Mert ebben rejlik az ember igazi nyomorúsága. Amikor elveszítjük magunk mellől azokat az embereket, akik a legfontosabbak voltak számunkra, amikor a gyász átjár, átalakít bennünket, akkor érzi át igazán az ember azt, hogy fulladozóként egy kéz felé nyúl, és az erős kar biztonságát maga mellett tudva újra visszatérhet az életbe, immár azzal a biztos tudattal, hogy az életének célja van. Hogy egyfajta küldetést kell véghezvinnie itt a földön.
De ha ebben a lehető legalapvetőbb, minimális programot akarjuk a magunk számára megfogalmazni, akkor ebben a négy lutheri tételben ragadható meg:
Esendőségünkkel, végességünkkel bátran szembenézni. Hinni, szeretni és nem utolsó sorban türelmesnek lenni.
Hinni, bízni sokkal többször szoktunk mint elsőre gondolnánk, hiszen amikor ráhagyatkozunk valaki másra, és hagyjuk, hogy ő tegyen meg valamit, amit mi nem tudnánk jól elvégezni, vagy egyszerűen nincs rá időnk, vagy erőnk, akkor is a hit, és a bizalom egy nagyon egyszerű formában valósul meg az életünkben.
Hallani rémtörténeteket vezetőkről, még egyházi vezetőkről is, akik még a bélyeget is maguk ragasztották a leveleikre: aki mindent maga akar csinálni, vagy mindent még le akar ellenőrizni, annak el kell gondolkodnia azon, hogy milyen szerepet játszik életében a bizalom, vagy éppen annak a hiánya.
A Szentírás egy-egy története, éppen Jézus példázatai arra biztatnak minket, hogy a kisebb dologból következtessünk a nagyobbra. Ha a kis dologban nem bizonyultatok hűnek, azaz hívőnek, bízónak, akkor hogy bízzák rátok a nagy dolgokat? Ezt a kérdést Jézus tette fel, kicsit más szavakkal ismerjük, de a lényeg ugyanaz.
Ahogy kis dolgokban megmutatkozik az ember bizalmi készsége, azok alapján lehet a nagyobb dolgokra következtetni.
Így nézzünk most saját életünkre, mindennapjainkra, hogyan valósul meg bennük a másokra való ráhagyatkozás, a bizalom?
Bizalomra, azaz hitre, ráhagyatkozásra hív minket János apostol is, aki szerint Isten maga tett bizonyító erejű tettet Jézusról. Nem másról van szó, mint Jézus halálból való feltámadásáról. Ebben az eseményben Isten bizonyítékot szolgáltatott nekünk arról, hogy Isten örök életet adott nekünk és ez az Ő fiában, Jézusban van, általa van.
Jézus keresztje és feltámadása által mutatkozott meg Isten irántunk, emberek iránti szeretete. Minden egyéb előbb – utóbb el lesz takarítva Isten és köztünk lévő útról.
Ennek a tudatában mondja Pál apostol azt, hogy kárnak és szemétnek ítélt mindent ezen kívül. Végül, amikor ott leszünk mi is életünk végső határvonalánál, akkor már tényleg semmi más nem lesz fontos a számunkra.
Ez az Isteni szeretet – ahogy Luther mondja – nem megtalálja, hanem megteremti azt, amit szeretni kíván. Azért lehet rá igazán hagyatkozni, mert nem keresgéli bennünk azt, ami gyarapíthatná az Ő dicsőségét, hanem nekünk adja, ingyen, kegyelemből.
Isten szeretete kifelé árad és szétosztja a jót. Nem oda vonzódik, ahol az őt gyarapító jót megtalálhatja, hanem ahová ő juttathat jót a rossznak és a jóban szűkölködőnek. Hiszen nagyobb boldogság adni, mint kapni. /ApCsel 20,35
És a számunkra legnagyobb ajándékot adta nekünk Jézus által: az örök, el nem múló életet. Ámen
