Szentháromság ünnepe utáni 8. vasárnap

Hogyan különböztessük meg az igazat a hamistól?
Negyedik osztályos hittanos csoportomban úgy az év vége felé érdekes vélemény kelt lábra. Valaki terjeszteni kezdte az osztályban azt, hogyha valaki hazudik, annak a pupillái kitágulnak. A hazugságot persze ne úgy értsük, ahogy a felnőttek szokták, a gyerekek ugyanis nem tettek különbséget a tévedés és a hazugság között. Vagyis, ha valaki rosszul tudott valamit, azt éppúgy hazugságnak tartották, mint azt, hogy valaki szándékosan mond fals információt. Mindenesetre az osztályban elkezdték lesni egymás pupilláját, és ha azt látták, hogy kitágul a pupillája, mialatt mond valamit, rögtön ráfogták, hogy hazudik. Ez a kissé fasisztoid, néhány hétig regnáló minirendszer még nagyfiunkat is arra kényszerítette, hogy tükör előtt gyakoroljon.
Mindenesetre arról hű képet nyújt a pupilláknak ez az eszelős fürkészése, hogy mennyire akarják tudni a 10 éves gyerekek, hogy tényleg mi az igaz, és mi a hamis.

A napokban indult világhódító útjára a 6. Harry Potter film, hatalmas csinnadrattával, és a világhálón egészen ellentétes vélemények sorát lehet olvasni róla. Egy rövid filmet is megnéztem a bemutatóra érkező színészekről, és az írónőről, meg a rajongók hadáról, akik majd ki bújtak a bőrükből.

Sokak számára már eleve gyanús volt, hogy miért lett olyan népszerű a Harry Potter könyvsorozat. Volt aki csalást emlegetett, és azt állította, hogy az írónő az egész regényfolyamot lopta valaki mástól. Mások egész más értelemben beszéltek titokról, és lelkendeztek, hogy végre valaki visszaszerzi gyermekeink elveszettnek hitt olvasási kedvét. De ezen felszínes kritikák mögött olyan vélemény is volt, mely egészen a dolog gyökeréig ható kérdést tett fel, mennyiben hiteles az a kép, melyet a spiritualitásról, a dolgok mögöttes, nem látható világáról rajzol meg Rowling?

A történet nem vele kezdődött: számomra a modern kor spirituálisan hiteles mesemondója C. S. Lewis, aki a Narnia Krónikáiban mese és varázslat világát próbálja szinkronba hozni a keresztyénség üzenetével. A Narnia - sorozat méltóképpen bebizonyította, hogy varázslat, mese és keresztyén hit egyáltalán nem összeegyeztethetetlenek egymással.
De miért is lennének azok, és amitől pedig még hitelesebbnek érezzük, az a gonoszról festett kép, mely a II. Világháború konkrét tapasztalatain tájékozódik, és részben magyarázza is korának eseményeit.

C. S. Lewis magasra rakta a lécet, és aki hozzá hasonlóan mágikus meseregény-folyamot akar írni, annak sokféle igényre kéne tekintettel lennie.

Rowling asszonyt azonban nem vezették C. S. Lewis-hoz hasonló szempontok. Nem alkot allegóriákat, melyeket meg kellene fejteni, nem kell ismerni hozzá a Bibliát, sem a görög mitológiát. A mágiáról és a vele kapcsolatos eszközökről frivol egyszerűséggel ír, úgy, ahogy egy szakács egy étel kellékeiről. És a főszereplők úgy nyakalják a tiltott bájitalokat, mint ahogy középiskolások a liköröket a kollégium vécéjébe zárkózva. A varázspálcák meg inkább valamiféle stukkerek, melyekkel bénító hatású átkokat lehet egymásra kilövöldözni… Harry Potternek ezek a sajátságaira nem is érdemes szót vesztegetni.
A varázslatok természetéről, a folyamatok mögött zajló belső történésekről szinte semmit sem tudunk meg.

De ezek eltörpülnek amellett a hiányérzet mellett, melyet az ember a gonosszal való küzdelem során érez: ugyanis a Harry Potter regénysorozat első öt részben semmilyen választ nem kapunk arra, hogy ki is Voldemort valójában, és miért áll a rossz oldalon.
Ezt aztán a 6. rész, a „félvér Herceg” teszi helyre, és minden lélekbúvár nagy megelégedésére és megnyugvására itt sincs más a háttérben, csak egy szörnyű gyerekkor, árvaházban eltöltött 11 év.
„A Félvér Herceg” egyébként számomra néhány éve nem csupán izgalmas olvasmány volt, hanem ezzel a kötettel kapcsolatban éltem át a sorozat során azt, hogy spirituálisan is hiteles úton vezetnek, annak az igazsága mentén, hogy aki helyes ismeretre akar eljutni, annak le kell hatolnia az emberi nyomor és kiszolgáltatottság legalsó bugyraiig, és erre Voldemost múltja bőven nyújt lehetőséget. Mester és tanítványa szinte szenvedélyesen akarja érteni a gonosz oldalra átállt Tom Denem belső lelki fejlődésének útját. Mert csak az ilyen fajta megértésből származhat helyes látás. Harry és Dumbledore közös nyomozásának ez a spirituálisan is hiteles üzenete.

Yates és stábja néhány szimbólumban volt kénytelen belesűríteni azt, amit Tom Denem sorsáról fontosnak tartott elmondani, és ezek közül számomra az árvaház falának fekete csempéje maradt meg, és az előtte ülő, hitleresen félrefésült hajú, mosolytalan gyermek szomorú ábrázata. Nehezen tudok szabadulni tőle.

És hogy a gonosz a mi jelenünkben, a film világán kívül is ott van, arról a kezdő képsorok tanúskodtak. A mai London belvárosán végigsöprő, fekete füstben száguldó halálfalók jelenléte nyomán recsegve-ropogva széteső Millenium-híd látványa a néhány éve egész Londont rettegésben tartó terrorcselekményeket idézi fel, és egyúttal egy másik, sokkolóan erős szimbólummal járul hozzá töprengéseinkhez, ugyanis a Millenium – híd, mely a város északi és déli részét – csak a gyalogosforgalom számára köti össze, a világ két részének egymástól való elszakadását is jelképezheti. Hiszen a világ kelet-nyugati ellentéte helyett társadalomtudósok hosszú ideje már észak-dél ellentétéről beszélnek. Így a jelkép és az általa feltett kérdés világos: hagyjuk-e, hogy a gonosz éket verjen a világ északi és déli része közé. Engedjük-e, hogy a félelmek nyomán elszakadjon a világ két fele, és a kéznyújtás helyett a bezárkózást és az idegengyűlöletet válasszuk?

A híd meg kell, hogy maradjon, a híd, mely lehetővé teszi, hogy érintkezzünk, a híd, mely a kommunikáció, a párbeszéd szimbóluma.

A keresztyénség egyébként azt hirdeti, hogy mit sem ér az a világmegváltó szándék, mely nem ér el az emberi nyomor legalsó, rongyokkal és mocsokkal takart szegleteiig.
Csak az lehet méltó a megváltó névre, aki nem torpan meg az emberi nyomor, szegénység és bűn küszöbénél. Jézus ilyen megváltó, nem állt meg soha az emberi bűn, nyomor és kétségbeesés küszöbei előtt.

A szociológia tudományának magyarországi atyjaként is tekinthető Andorka Rudolfot volt szerencsém személyesen is ismerni. Még Hittudományi Egyetemünkön tartott néhány alkalommal előadást. Evangélikus tudósként sokat tett egyházáért és azért is, hogy a fent említett igazság minél több emberhez eljusson. A Bevezetés a szociológiába” című tankönyvének előszavában leírja, hogy eredetileg nem készült szociológusnak. Az ötvenes években még nem is igen tudott maga sem arról, hogy ilyen tudomány egyáltalán létezik. De aztán a kezébe kerültek a könyvtárban idegen nyelvű könyvek, és ahogy egyre jobban – autodidakta módon elmélyült a szociológia szakirodalmának tanulmányozásában, úgy erősődött meg benne az elhatározás, hogy szociológus szeretne lenni. „Nemcsak azért – írja, - mert a szociológia ad lehetőséget a társadalmi összefüggések megismerésére, a társadalom megértésére, hanem azért is, mert a szociológiához eredendően hozzátartozik a szegények, elnyomottak, hátrányos helyzetűek melletti elkötelezettség… - majd hozzáfűzi: - Fiatal korom óta keresztyén, ezen belül evangélikus hit tanításai szerint nevelkedtem, és így azonosultam Jézusnak a szegények, elnyomottak melletti nagyon határozott állásfoglalásával.

Jézus követőit és hallgatóit egyaránt figyelmeztetni akarta valamire, és az a cél vezethette, hogy felhívja a figyelmet egy veszélyre, mert nyilván lelki szemei előtt már látta azokat, akik ezt az elkötelezettséget csak színleg vallják. Akik juhok ruhájában jönnek, de belül ragadozó farkasok.

Jézus egész működésében megnyilvánult a nyomorultak melletti elkötelezettség. Ahogyan az evangéliumok bemutatják őt, úgy a testvért, a tanítót, a gyógyítót kell látnunk benne, aki példát adott nekünk abban, milyen a helyes Istenhez fűződő viszony. Jézus a szegényekkel, kirekesztettekkel, elnyomottakkal való összetartozást szenvedélyesen gyakorolta. Ezért ő ott van, ahol igazság és könyörület van. Ezért az egyház, a tanítványi közösség a bocsánat tanulásának, és az erőszakmentesség tanításának a helye kell, hogy legyen.

Keresztyének gyakran képzelik Jézust tekintélyelvű Úrnak, erényes moralistának, olyannak, aki csatarendbe áll ellenfelei, támadói előtt. Csakhogy ő az energiáit másra tartogatta: azokra fordította minden figyelmét és energiáját, akiket a peremre kényszerítettek: gyerekek, leprások, vámszedők, prostituáltak felé.

Jézus példát adott nekünk abban, hogy őt magát sohasem az ő személyes igaz volta, vallási tisztasága érdekelte, hanem mindig a helyes viszony, mind Istenhez, mind az embertárshoz. Hiszen Jézus kortársai – elsősorban a farizeusok – úgy akartak igazak és tiszták lenni, hogy nem érintkeztek azokkal, akikről úgy gondolták, hogy veszélybe sodorják az ő igaz tiszta voltukat. Jézus nagyon erősen támadta ezt a fajta vallásosságot. És talán nem túlzás azt mondani, hogy a gonosz pedig nem más, mint a kölcsönösség elárulása. /Carter Heyward/ Az érintkezés, a kommunikáció megtagadása.

Jézus ott van, ahol kommunikáció van, ahol párbeszéd folyik, ahol nem hatalmi szóval dőlnek el ügyek, hanem közös konszenzus alapján. Jézus ott van, ahol megnyilvánul az egymás iránti szolidaritás és segítségnyújtás. Jézus ott van, ahol megérteni, és nem kirekeszteni akarják a bűnös embert, hiszen csak ott van megbocsátás, ahol van megértés is. És ahol megértés van, ott lehullanak az erőszak és elnyomás béklyói.
Ilyen értelemben lehet arról beszélni, hogy ami Istentől született legyőzi a világot. Ami nem más, mint a mi Jézustól tanult hitünk: hogy a kölcsönösség jobb, mint az egyoldalúság, hogy a egyetértés magasabb rendű, mint az elnyomás és hogy a szeretet nagyobb hatalom, mint a félelemkeltés és a gyűlölet. Ámen