Kiállok őrhelyemre, felállok a sáncra, és figyelek, hogy lássam, mit mond nekem, és mit válaszol a panaszomra.
Az Úr meg is szólalt és ezt mondta: "Írd le a látomást, vésd fel táblára, hogy könnyen olvasható legyen.
Mert ez a látomás a maga idejében beteljesedik s nem hiúsul meg; ha késik, csak várj, biztosan bekövetkezik, tévedhetetlenül.
Akinek nem igaz a lelke, az elbukik, de az igaz élni fog hűségéért."
Csütörtökön volt a Messiások-kiállítás megnyitója, melyen a modern művészet több remek alkotása látható. A kiállítás rendezői az egyik kisebb terem bejárata elé – mintegy a biztonság kedvéért kitettek egy figyelmeztető táblát. Hermann Nitsch kortárs művésznek és csoportjának akcióiból lehetett fényképeket, videófelvételeket látni. A bemutatóból, már csak a téma miatt sem hiányozhatott a keresztre-feszítést utánzó, azt sok állati vérrel, kibelezett állatok széttépésével kombináló akcióinak bemutatása sem.
Az inkább német nyelvterületen 40 éve ismert alkotó dolgait sokan kereszténység – gyalázónak tartják, és tény, hogy a keresztyénség jelképeit keveri a pogány görög dionüsszoszi misztériumvallás bizonyos elképzelt elemeivel, állatok kézzel való széttépésével és felfalásával - ezeknek a véres rítusoknak a sorába állítja a keresztre-feszítést és részben azt is, amit a kereszt jelképez: ez nyilvánvalóan tisztességtelen és övön aluli a keresztyénséggel szemben.
De mindez egy fontos és meg nem kerülhető kérdés elé állít minket hívőket: Valóban egy véres keresztre-feszítési rítus áll hitünk középpontjában? Nem hívő ismerőseink könnyen nekünk szegezhetik ezt a kérdést…
Egyik böjti énekünkben a 203-asban ilyen megfogalmazások is vannak: „Sebeidben engedj forrást és felüdülést lelnem… vagy: szívem legfőbb ékessége legyenek csúf kínjaid.
Ha ennek az éneknek ezek a szavai elénk kerülnek, talán magunkban úgy intézzük el, hogy végül is ezek barokkos túlzások, de nem érintik a lényeget. És tényleg barokk koriak, de hogy nem érintik a lényeget, abban én nem vagyok biztos.
Nem véletlen, hogy néhány éve Dolores Williams, az Egyesített Teológiai Szeminárium egyik professzora a következő kijelentést tette: „Nem hiszem, hogy kellene nekünk bármiféle engeszteléstan. Nincs szükségünk kereszten függő fickókra, csöpögő vérre, meg a többi bizarr dologra.”
Mert mi is a lényeg?
Ma, amikor egyházunk rendje szerint az igehirdetési alapige Habakuk próféta könyvének ez a részlete, melynek ez a zárómondata: az igaz ember hite által él. Akkor mindenképpen fel kell tennünk a kérdést: Melyik hit által? Vagy miben való hit által? /él az igaz ember/
Habakuk hitre vonatkozó állítása direkt módon Jézus Krisztusra nyilvánvalóan nem vonatkozhatott, hiszen több száz évvel korábban élt.
„Az igaz ember az ő hite által él.” Ennek a habakuki mondatot idézi Pál apostol is a Római Levél elején:
„Nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére… Mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” /Róm 1,16-17
Pál apostol itt úgy beszél hitről, mint egy befogadásra szolgáló eszközről, mint egy szervről, mondjuk fülről, mely képes meghallani valamit, vagy egy szem, mely képes meglátni valamit.
Még teológus voltam, amikor az évi rendes passiókörút után felmerült egy olyan másik körút ötlete is köztünk, melyben az apostolok cselekedetei egy-egy részletét adtuk volna elő. A jelenetek sorában a konfliktusok sorában az adta volna meg az értéshez a kulcsot, hogy az apostolok fejére apró antennákat szereltünk volna.
A hit tehát leginkább olyan, mint egy érzékszerv, mint egy fül, vagy egy orr, vagy egy szem.
Ha visszatérünk felolvasott alapigénkhez, Habakuk pontosan egy ilyen tartalmú képet használ.
„Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára és figyelek, várva hogy mit szól hozzám.”
Az Isten jelzéseit észre kell venni, ahhoz figyelni kell, ahhoz hosszú türelem, odaszánás kell.
Aki már várt őrtoronyban, vagy volt már valaha őrségben, az tudja, hogy figyelni nagyon fárasztó. Az útnak egy pontjára szegezni tekintetünket, és lesni, hogy mozdul-e valami, vagy sem.
A próféta ezeket az élményeket akarja képileg felidézni, amikor figyel valaki, ott áll az őrhelyen, és azon van, hogy ne mulassza el a pillanatot.
Jézus sokszor várta el tanítványaitól azt, hogy figyeljenek, hogy legyenek éberek – ami ugyanazt jelenti. De egy alkalommal különösen is fontos volt neki, annyira fontos volt neki, hogy kétszer is felébresztette őket álmukból. A Gecsemané – kertben. Ébrenlétre, figyelésre és virrasztásra kéri tanítványait, de azok kétszer is elalszanak, és a végén csak lemondóan annyit mond nekik: Aludjatok csak tovább és pihenjetek! /Mt 26,36-46
Mintha ebben az egy-két órában a tanítványok számára a legfontosabb isteni jelzések mutatkoztak volna.
Egyházunk számos templomában a Gecsemané kerti jelenet ékesíti az oltárt. Pécsen, ahol segédlelkészi Szolgálatot kezdtem, ott is a térdeplő Jézus volt látható, aki előtt ott lebegett a szenvedések pohara. Kezét széttárva archaikus imára emelte.
Abban az egyszerű mondatban, hogy „bűnösök kezére adatik.” Nagyon sok minden benne van. Egyrészt az, hogy az eseményeket Isten szerint valók: ez az úgynevezett divinum passzívum. Másrészt akik kivégzik majd, azok bűnös emberek, vagyis az, amit el fognak követni, az bűn.
Ártatlan vért ontanak, meggyilkolják Isten Szolgáját, miközben azt hiszik, hogy Istennek tesznek ezzel kedves áldozatot. Sőt, azt gondolják, hogy a gyengeség, és nyomorúságos, szegényes külső körülmények által Isten jelölte ki számukra, hogy ennek az embernek ez legyen a sorsa. Így pedig újra helyreállhat a rend, a zavarkeltő likvidálásával helyreállhat a békesség.
Az események pedig – úgy tűnt egy ideig – őket igazolták, hiszen még a kereszten függő Jézus végső agóniájában sem riadtak vissza attól, hogy gúnyolódjanak rajta: „másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni.”
Jézus halála után biztosak lehettek elpusztítói abban, hogy szándékuk, tervük egybeesett Isten szándékaival és csak a harmadik nap történt meg a nagy fordulat, az üres sír és a feltámadás, mely megadta a végső igazolást arra, hogy Isten nem a vallási vezetők, nem Annás és Kajafás, hanem Jézus oldalán áll.
A Gecsemané kert hitünk szempontjából tényleg döntő jelentőséggel bír, hiszen itt – ha csak egy pillanatra is – de jól elkülöníthetően láthatjuk az Atya akaratát, és a Fiú akaratát, majd azt látjuk, hogy a Fiú alárendeli akaratát az Atya akaratának.
„A Fiú önkiüresítése és önlealacsonyítása Jézus történetében tökéletesen kifejeződött, ahogy átadta magát az Atyának, „engedelmesen”, úgy, hogy önmagának semmit sem kíván, hanem mindenestől az Atya megdicsőülését és uralmának eljövetelét szolgálja. Ezért fejeződhet ki a Fiú, Jézus Krisztus keresztútjában, passiójában Isten emberek iránti szeretete.
Hiszen ha Jézusnak, mint Fiúnak nincs lehetősége nemet mondani Isten tervére, arra, hogy Jézus végigjárja a szenvedések és a halál útját, akkor nem tudna megmutatkozni számunkra a hit számára legfontosabb.
Csak ha a Fiú engedelmességét az Atyától való szabad önmegkülönböztetésének kifejeződéseként fogjuk fel, és tudatában vagyunk annak, hogy önmegkülönböztetésével a Fiú engedi, hogy az Atya legyen az egy Isten, csak akkor értjük jól a Gecsemané – történetet, és csak akkor értjük meg azt is, miért volt Jézus számára annyira fontos, hogy ebben a virrasztásban tanítványai ott legyenek vele, és ne aludjanak el.
Hiszen a Fiúnak ez a szándéka, személyének ez az önátadása, ez az engedelmessége, mely felismerte a legnehezebb helyzetben is, hogy mi az Isten akarata, és végül átadta magát ennek, és végigjárta a szenvedések útját. Ez a hit tárgya, ez az, ami – Pál apostol szerint – az Isten igazsága, mely hitből hitbe – azaz egyik ember hitéből a másikéba érdemesült, hogy átkerüljön. És nem magában a szenvedésben, és nem a vértől áztatott keresztben és a vérző sebekben és a többiben. Ámen
