"Mert a feltámadáskor nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben.”
Látni: ha nem is célja, de lényege szerint ez maga az élet. - Mondja T. de Chardin.
Láttatni akarunk.
Korunk egyik legnagyobb teológusa Eugen Drewermann a Kis Hercegről írt kommentárjának ezt a címet adta: „A lényeg láthatatlan.”
A mi esetünkben különösen is igaz ez, hogy a lényeg láthatatlan. Isten láthatatlan, a menny láthatatlan, annak lakói, az angyalok láthatatlanok…
Mi mégis a lehetetlent kíséreljük meg, amikor erről a láthatatlanról beszélünk, vagy próbáljuk a láthatatlant szemléltetni.
Egyik szerencsénk az, hogy nem most kezdjük ezt, hanem már évszázadok, sőt, évezredek óta próbálkoznak ezzel emberek.
A másik szerencsénk, hogy mindig is tudták az emberek, hogy a világ több, mint amit a szemükkel látni képesek.
Amióta létezik ember a földön, azóta létezik egy láthatatlan világban való hit.
Ezt a számunkra szemmel nem látható világot benépesítik bizonyos lények, akiket többnyire úgy szoktak nevezni, hogy angyalok.
Mivel láthatatlanok, ezért nem tudjuk, milyenek. De már nagyon régóta úgy ábrázolják őket, mint fiatal férfiakat, vagy nőket, akiknek hatalmas szárnyai vannak.
Az angyal-ábrázolásoknak se szeri se száma a festészetben. Én egy olyan festményt szeretnék most mutatni, mely talán az egyik legkülönösebb angyal-ábrázolás.
Hugo Simberg készítette, körülbelül 100 éve. A sebesült angyal igen vegyes érzéseket kelt az emberben; bennem mindenképpen. Egyrészt valami abszurd, botrányos dolgot mutat, azt, hogy egy angyal, aki a mi testi, fájdalmaktól, háborúságoktól terhes világunktól biztonságos távolságban él, létezik valahol, mégis sebesülést szenvedhet, akkor senki és semmi sincs biztonságban?!
Ugyanakkor az jut eszembe, hogy ez az angyal, aki nyilván egy őrangyal, talán éppen védence érdekében valami olyan kockázatot vállalt, mely nem lett volna kötelessége, de a szeretet és a védencéért érzett aggodalom ezt kiváltotta belőle, és átlépte a tiltott határt, belépett a mi világunkba, ahol pedig sérülést szenvedett. Ha így értem a képet, akkor ez a kép a szeretet hatalmáról szól, és a szeretett lényért való kockázatvállalás megrendítő példája.
Így emlékeztet Jézus történetére is, hiszen ő is ott volt Atyja mellett a mennyországban. De öt nem a menny érdekelte, hanem az ember a földön, ezért lejött onnan közénk a földre, és a legnagyobb kockázatot vállalta, és azt hirdette magáról, aki engem lát, az látja az Atyát, vagyis Istent.
Abban az időben a zsidó vallás hívei büszkék voltak arra, hogy képesek voltak Istenben anélkül is hinni, hogy valami látható képben kiábrázolták volna. Tilos volt Istent lefesteniük, lerajzolniuk. Ezért a nép vezetői istenkáromlással vádolták Jézust akkor, amikor azt mondta magáról: aki engem lát, látja az Atyát.
Jézus tudta, hogy így lesz, hogy halálra ítélik amiatt, de vállalta ezt, hiszen tudta, hogy az Ő atyja ezért a halálból való feltámasztással majd mellé áll, igazolja őt, és az a mondat, mely korábban képtelenségnek, botránynak, istenkáromlásnak hatott, hogy aki Őt látja, az az Istent, az Atyát látja, az igaznak fog számítani. És sokan lesznek majd, akik hisznek benne, azaz elhiszik, hogy Ő általa számunkra valóban Isten vált láthatóvá.
Számomra ez a sebesült angyalról szóló kép ezt jelenti. A szeretet hatalmáról szól, és a szeretett személyért való kockázat- és áldozatvállalásról.
Két évvel ezelőtt Finnországban szavaztak arról, hogy melyik a legnépszerűbb finn festmény. A finnek döntő többséggel ezt a képet választották. Ez tulajdonképpen a finnek nemzeti festménye lett.
A jyväskylä-i egyházi napokon a rendezvény piacterét járva megakadt a szemem egy gyerekkönyvön, mely Hugo Simberg híres festményét használta fel.
A történet szerint egy kislány az istentisztelet után, míg a szülei az istentisztelet után a kapu előtt ismerősökkel beszélgetnek, felfedező útra indul a templomban. A tamperei tuomi-templom erre alkalmas, és ahogy a karzaton sétál, megakad a szeme ezen a képen. Nagyon kíváncsi lesz maga is arra, hogy mi történhetett az angyallal, hogy miért szomorú, azért bemászik a festménybe. Ott a morcos képű fiúk nem nagyon örülnek a feltűnésének, mondtak neki, ne zavarj itt, mert nekünk vinnünk kell a megsebzett angyalt. A kislány megszeppent, és vissza akart térni a karzatra, de az angyal feltolta szeméről a kötést és elmosolyodott, majd így szólt:
Ne foglalkozz azzal, amit a fiúk mondanak, mindig ezt csinálják! – mondta.
Ezután a kislány és az angyal együtt indulnak közös felfedezőútra a templomban, melynek során az angyal sok mindenről mesél a kislánynak, akit különösen az lep meg, hogy elmeséli az összes felmenőjét látta itt esküdni a templomban, és a legszebb menyasszony az ő ük-nagyanyja volt, de az édesanyját is látta itt esküdni.
Miután együtt elénekelték a kislány kedvenc egyházi énekét, suttogva megkérdezte az angyalt: Talán csak nem Te vagy az én őrangyalom? – Erre az angyal úgy elkezdett nevetni, hogy kicsordult a könnye.
Viháncolásuknak a szomorú képű komor egyházfi feltünése vetett véget.
Sietve visszaszaladtak együtt a karzatra, és az angyal gyorsan visszaült a hordszékre és a szemére igazította a kötést, hogy az egyházfi ne vegyen észre a rendbontást.
A kislány szülei is feltűntek, akik már őt keresték, és magyarázatot vártak arra, hogy mit csinált, hová tűnt el a kislány, aki csak annyit válaszolt, hogy nézelődött. Hogyan is mondhatta volna el az igazságot.
Majd amikor a szülei kézen fogták és kivezették a templomból, azzal az ürüggyel, hogy a karzaton felejtette a sálját, visszaszaladt még a festményhez, mert bántotta, hogy nem tudott az angyaltól elbúcsúzni, hát odahajolt hozzá és a fülébe súgott valamit. Hogy mit?
Azt, hogy még visszatér hozzá, ha előbb nem sikerül neki, akkor majd az esküvőjén, majd azt kérte: - Ígérd meg nekem, hogy feltolod a kötésedet és integetsz majd nekem, de ne kacsints, mert nem akarok nevetni a saját esküvőmön!
Állandóság és változás fonódik össze ebben a mesében. És az angyal, aki egyszerre tudója a régmúltnak és jelennek, és éppolyan intenzitással éli át a jelenben mindkettőt, talán ezért tudja, mi a fontos igazán. Ezért tud derűvel és optimizmussal megajándékozni minket. És mivel lényéről már lekopott minden felesleges, ezért tudja a legfontosabbakra összpontosítani erejét, mely lehet hogy éppen egy riadt de kíváncsi gyermek.
Végső reményeinkről Jézus így beszélt: Olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben. Mt 22,30
Kell idő, hogy megemésszük, felfogjuk ezt a végső perspektíváját életünknek. Ámen
