Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap

Mikeás próféta és köztünk nagy időbeli távolság van. Nem tudunk teljesen belehelyezkedni az ő világába, talán nem is akarunk. Minket egyvalami érdekel: érinti-e az ő tapasztalata a mi hitünket?
Az ő személyes lelki tapasztalatai - én úgy gondolom ugyanaz, mint a miénk. Ez pedig annak a tapasztalata, hogy Isten és ember között Isten már megtette a legfontosabb lépést, és most rajtunk a sor.
A hit, és a hit útját járó ember számára a legfontosabb felismerés az, amikor ráébred arra, hogy a Másik Oldal már tett valamit, hogy Isten kezdeményezett, és hogy most rajta a sor.
Mi kell ahhoz, hogy a miénk, a sajátunk legyen ez a felismerés? Rendkívüli élethelyzetekben, amikor betegágy mellett ülünk, amikor egész jövőnket eldöntő leletre várunk, /amikor valamilyen veszteség ér minket/, amikor úgy érezzük, hogy nemhogy Isten kezében vagyunk, hanem egyenesen ott lógunk egy cérnaszálon és mindössze ezt a vékony cérnaszálat tartja a kezében Isten, mi pedig ott lógunk a szakadék felett. Ebben a helyzetben szinte minden más kapocs, mely minket másokhoz, a világhoz kapcsol, elvesztik jelentőségüket. Csak egy valami számít: ez a törékenynek, szakadékonynak tűnő kapocs, kötelék Istenhez. És ámulunk a cérnaszál teherbírásán, és várjuk, hogy mikor zuhanunk bele végérvényesen a kétségbeesés örvényébe, de ez többnyire nem történik meg, ezért tudunk beszélni róla, ezért létezik teológia és egyház. El tudjuk mesélni, tudunk róla beszélni, és ezért
Ebben a helyzetben az ember egy határozott felszólítást hall ott belül, valamit tennie kell. Talán imádkozni, vagy olyat tenni, mellyel válaszolhat Istennek.

Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-e a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek elébé, esztendős borjúkkal? Kedvét leli-e az Úr az ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olaj-patakokban? Elsőszülöttemet adjam-e vétkemért, vagy méhemnek gyümölcsét lelkemnek bűnéért?

Mikeás próféta a legegyszerűbb mindennapi vallásgyakorlattól az egyre komolyabb áldozatokon át elérkezik a legnagyobb áldozat felajánlásának gondolatához.

Ez két bibliai történet felidézésére is sarkall. Az egyik a Bírák könyvében olvasható, melyben Jefte fogadalmat tesz, hogy harci sikeréért cserébe, hogy feláldozza Istennek azt, aki először először lép ki elé a házából. Ez történetesen a leánya volt. Az ő esetében nem volt szándéka ilyen nagy áldozat megtétele, de az események és a sors úgy hozta, hogy leányát adta oda áldozatul Istennek.

A másik az ismertebb. Ebben Isten maga kéri Ábrahámot, hogy áldozza fel a fiát, Izsákot Istennek, majd amikor Ábrahám már emeli a kést, egy angyal közbeavatkozása nyomán az áldozatbemutatás elmarad, hiszen Ábrahám kiállta a próbát.

Izsák feláldozásának története olyan jelentőséggel bír, hogy nem volt az elmúlt kétezerötszáz évben olyan időszak, amikor ne foglalkoztak volna vele. Minden kor feladatának érezte, hogy értelmezni próbálja ezt a történetet.

A modern kor hajnalán egy dán lelkész, Sören Kierkegaard éppen ennek a történetnek a sugallatára fejtette ki a hit lényegéről szóló híres gondolatát, melyet nem lehet elégszer idézni: a hit kiemeli az általánosból az egyest. Vagyis ha 6 milliárd ember él a földön, én mégis hiszem, hogy engem a lehetetlen arányok ellenére is, Isten meghallgat. Hiszem ezt, úgymond az abszurd erejénél fogva.

És erre a példa éppen Ábrahám. Ezért ő a hit atyja, mert a legnagyobb áldozatra is kész volt.

Minden nép, és minden vallás megfogalmazta azt az Ábrahám történetnek és annak az ellentétének a Jefte történetének valamilyen párhuzamos változatát.

Egy ilyen történetet hadd idézzek: Egy ember azt vette a fejébe, hogy szemtől szembe szeretne Istennel találkozni, és ahhoz, hogy számára ez lehetséges legyen, a legnagyobb áldozat meghozatala szükséges. Úgyhogy hosszú-hosszú töprengés után végül elhatározta, hogy feláldozza a fiát. A fia tíz éves volt. Elhívta a folyópartra, ahol nem látja őket senki, majd megragadta a vállát, és határozott mozdulattal leszúrta gyermekét és a holttestet aztán elsodorta a folyó.
Az apa visszatért, és úgy tett, mint aki nem tudja, hol a fia. Feleségét kérdezgette róla, hogy hol a fiú, aki pedig azt állította hogy éppen vele látta elmenni. Az édesanya egyre nyugtalanabbul várta a fiát, az egész falu a keresésére indult, de hiába. Úgyhogy hetek múltán az édesanya kénytelen volt tudomásul venni, hogy gyermekét elvesztette. Férjével együtt meggyászolták.
A fiú holttestét egyre tovább sodorta a víz, míg egy homokpadon ki nem terítette. Ott egy igen alacsony rangú angyal vette észre és az angyali seregek egyik csoportjához azzal a hírrel ment, hogy talált egy halott fiút a folyóparton.

Az angyalok eme serege megjelent a fiú holtteste felett és tanakodni kezdtek. Az az angyal, amelyik megtalálta a holttestet, azt akarta kérni, hogy Isten adja vissza az életét. A többiek ezzel a tervével nem értettek egyet, és azt mondták neki, menj a másik angyalsereglethez, hátha őket sikerül meggyőznöd. A kis angyal azokat is igyekezett meggyőzni szándékáról, de azok visszaküldték az előző csoporthoz. Így küldözgették egy darabig, míg végül valamennyien összegyültek a fiú holtteste körül és együttes, közös kérésére Isten újra életre keltette a fiút, aki – mintha mély álomból ébredt volna, nem értette, hogy mit keres ott, és hogyan került oda. Emlékezett arra, hogy édesapja megragadta és halálos sebet ejtett rajta, de nem értette, mindezt miért tette vele.
Majd az angyalok azt mondták neki, hogy ezek után ne menjen rögtön vissza a népéhez, hanem maradjon velük, és csak akkor térjen vissza, amikor már közeleg a tél. Úgy is lett, és az angyalok maguk közé fogadták a fiút, és számos bölcsességre, mennyei tudásra megtanították. Mikor eljött az idő, a fiú visszatért a falujába. Este volt már, amikor odaért. Belépett a házukba, és a pislákoló fényben odalépett édesanyja ágyához, és szelíden felébresztette. Az anya nem akart hinni a szemének, örömében magához ölelte és felébresztette a férjét. Hát ha meg volt lepődve az anya, mennyire meg volt lepődve az apa, aki szellemnek hitte és nem akarta elhinni, hogy él.
Majd az egész falu odagyűlt és csodálkozva nézték a fiút, aki arra a kérdésre, hogy hol volt az elmúlt fél évben, annyit mondott, hogy új barátokra talált és azoknál töltötte a nyarat.
Arról, amit az apja tett vele, nem mondott semmit, titokban tartotta.

A fiú az angyaloktól kapott bölcsesség és mennyei tudás révén népe csodatevő emberévé vált, aki képes volt betegségeket meggyógyítani és halottakat is feltámasztani. Soha nem mondta el senkinek, mit tett vele az édesapja, mert tudta, hogy azért válhatott belőle csodatévő ember, mert apja annak idején feláldozta őt Istennek.
Így ér véget a történet. Meglepő üzenetet hordoz, végső soron feloldozza a bűne alól a tiltott áldozatra vállalkozó, gyilkos apát. Kicsit úgy fejeződik be, mint József története: a rossz, erkölcsileg igazolhatatlan tett végül mégis értelmet nyert.

Az Izsák feláldozásának értelmezéstörténetében volt egy olyan időszak, amikor egyesek merészen úgy értették a történetet, hogy Ábrahám választani kényszerült gyermeke iránti apai és erkölcsi elkötelezettsége, illetve az isteni parancsnak való engedelmessége között, és hogy Ábrahám voltaképpen megölte Izsákot, akit később Isten támasztott fel.

Ez a vélemény éppen a középkori vérvádak és pogromok idején fogalmazódott meg.

Pál apostol a hívő élet legfontosabb kérdéseit Ábrahám történetéből igyekszik megválaszolni. Vajon miért írja azt a Római Levél 4. fejezetében:
„Ábrahám hitte, hogy Isten megeleveníti a holtakat, és létre hívja a nem létezőket.”

Pál apostol is gyanúsan ebbe az irányba tapogatózik.

Mindennek nem lehetne olyan nagy jelentősége számunkra, ha nem úgy tekintenénk hitünk legfontosabb forrására és középpontjára a keresztre, mint az Atyának azon ésszel fel nem fogható tettére, hogy fiát áldozatul adja a világ és az emberiség üdvösségéért.

Jézus a Gecsemané kertben egy pohárról beszél imájában, mely szenvedésének és halálának a jelképe. Tusakodása utáni megadása megmutatja, hogy az áldozat nem kerülhető meg.

A kereszten függő Jézus végső agóniáját nem szakította meg angyali közbeavatkozás. Nem volt kos sem a közelben, a bokor ágaiba beleakadt szarvakkal, hogy Jézus helyett azt áldozzák fel. A kereszthalál megtörtént. Jézus áldozat lett, Az Atya akaratából: ezt nem lehet másként érteni, másként magyarázni. A kereszt ott áll köztünk és az Atya, a mindenható Isten között, rajta a feláldozott fiúval, Jézussal. A kereszt ott áll megkerülhetetlenül. És mi semmi mást nem tehetünk, mint várunk, reménykedünk és imádkozunk.
Isten nem akar számunkra mást láttatni, mint a minket megmenteni akaró Istennek a Fiúban való szenvedését. Isten így éri el, hogy rá figyeljünk. Istent megismerni és megtapasztalni egyedül a kereszt isteni tettének elszenvedése által lehet. Mert ahogy Luther mondja: „Aki a szenvedések által valóban megüresedett, az felismerte, hogy nem ő, hanem Isten munkálkodik, és ő végez mindent.” Ámen