„Azután megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó, mint a kristály, és az Isten és a Bárány trónusából ered. A város főutcájának közepén, a folyó két ága között van az élet fája, mely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak. Nem lesz többé átok a városon, hanem az Isten és a Bárány trónusa lesz benne: szolgái imádják őt, és látni fogják az ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon. Éjszaka sem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön örökké.”
Az ádventi várakozás meghitt gyertyafényes csendje már-már közhely. Talán van, aki már unja: nem csodálom… Ádvent: lehet, hogy meglepő, de nem a keresztyénség találmánya az ádventi várakozás fogalma. Az ádvent megelőzte Jézust és a keresztyénséget, és eredetileg valami egész mást jelentett, mint Jézus eljövetelét.
Octavianus, más néven Augustus császár uralomra jutása arra indította a birodalom magas beosztásban lévő hivatalnokait, akik nagy nyereséget reméltek ettől a fordulattól, hogy úgy beszéljenek Augustus-ról, mint ádventi csillagról, és ádventi hajóról, aki úgy tűnik fel a kor kikötőjében, mint aki új korszakot hoz az emberiség történelmében.
Tehát ádvent emlegetése és az ádventi csillag képének felfestése a kor sok konfliktussal terhes egére – mai fogalmaink szerint - egy politikai marketingfogás volt. Ha pedig így volt, mai fejünkkel nem is nagyon értjük, mi késztette a keresztyénség első századainak embereit, hogy ezt a politikai marketing által lejáratott Adventus – fogalmat Jézushoz kapcsolja.
Nyilván azt kívánta hangsúlyozni, hogy Jézus az, akire tényleg érdemes várni, de emellett óhatatlanul olyan összehasonlításokra sarkall, melyek csak elvisznek minket is a lényeg közeléből.
De ha ádvent fogalmi keretei között kell megtalálnunk önmagunk helyét, ma 2009-ben, akkor a mi mostani történelmi időnk keretei között kell ezt megtennünk, mely – most december 20-án egyértelműen kimondható, hogy nagy várakozásokat és nagy csalódásokat hozott.
Miféle ádvent ez: kicsi is, savanyú is… ahogy a tanú című filmből ismerjük a szlogent, és csak az vigasztalhat bennünket, hogy a miénk.
Most, hogy véget ért a Koppenhágai Klíma Csúcs, ezt nem kell különösebben magyarázni. Teljes kudarc, rosszabb pozícióba került a klímavédelem ügye, mint két évvel ezelőtt volt – ilyen nyilatkozatokat hallhattunk. A megállapodást nem írták alá, csak tudomásul vették. Néha a hét során feltűnt egy-egy rövid tudósítás a hírcsokorban és láthattuk a tüntetőket, és némi megrökönyödéssel hallhattunk arról is, hogy azok a civil szervezetek, akik tüntetésükkel úgymond „megzavarták a békés tárgyalásokat”, kísérletet tettek arra, hogy elfoglalják az épületet, és ellen-csúcsot hozzanak létre.
De mi, akik kívülállóként nem látunk bele a döntéshozatal különböző fázisaiba, és abba sem, hogy melyik országot kik és milyen érdekek szerint képviseltek, innen messziről nem úgy tűnik az egész, mint a mókus őrs, vagy a gittegylet egy ülése, ahol azon vesznek össze, hogy kinek lehet piros tintával írni a nevét? Mintha nem fognák fel, hogy milyen nagy a tét?! Vajon mi végre vannak demokratikusan megválasztott vezetők az egyes államok élén, ha a legfontosabb feladatukat, azt, hogy felelősséggel viseltessenek az egész földi élet és az emberi civilizáció jövője felől, hogy legfőképpen, és mindenek előtt ezt a feladatukat tisztességgel ellássák?
Az emberben komolyan felmerül a kérdés: ki is képvisel minket valójában, ki az, aki valóban a mi és a jövő nemzedék életlehetőségeiért küzd, és kik azok, akiket a rövidtávú politikai és gazdasági érdekek elvakítanak.
Vak vezet világtalant: Jézusnak ez a hasonlata ma is fájdalmasan aktuális.
Azok a tüntetők, akik Koppenhágában lehetőséget láttak arra, hogy a klíma csúcs helyszínén nagyobb sajtót és nyilvánosságot kapnak, mint egyébként, néhány egyszerű és a világ minden nyelvén és bármely kultúrában élő ember számára rögtön felfogható és világos jelképekkel tették igen egyértelművé üzenetük lényegét. Az egyik a széndioxid – gömb. Hogy mindenki jól el tudja képzelni készítettek egy modellt arról, mekkora egy tonna széndioxid. Csak Magyarország évente kb. 100 millió tonnát bocsát ki évente.
Megjelent a halál is a csuklyás kaszás lovas képében, amit megint mindenki ért kultúrától, vallástól függetlenül. Micsoda ádventi kép, a Jeruzsálembe szamárhaton bevonuló Megváltó helyett Koppenhágába a kaszás léptet fakó lován…
Hát íme a mi 2009-es adventusunk. Minek az eljövetele vár ránk? Nyugodt belefeledkezésre és világról elfelejtkező szemlélődésre szinte semmi lehetőséget nem enged a jelenünk.
De most a jelennek ebből a szorításából emeljük fel szemünket és nézzünk a távolba, egészen a történelmi idők végének alig látható homályos távolába. Hátha az a vízió, melyet a Jelenések Könyve látnunk enged, talán egy új remény és lelki erőforrás lehet a számunkra.
Ez a kép, melyet e bibliai könyv elénk tár csak a jelképek nyelvén fogalmazható meg. Egy bő vizű forrás és egy fa képében.
Egymást is felerősítő képek ezek, utalhatnak az első zsoltár szavaira is, mely szerint aki az Úr törvényében gyönyörködik, az olyan, mint a folyó mellé ültetett fa, mely idejében megtermi gyümölcsét.
Élesen él emlékezetemben az a pillanat, amikor egy tikkasztó nyári napon, hosszas, kimerítő gyaloglás után a forró és kiszáradt mező kellős közepén találtunk egy diófát, melynek tövében forrás fakadt. A fa egyik letört ágának csonkjára akasztva pedig egy poharat, így tudtunk inni a forrás hűs vizéből.
Ez az élmény olyan elemi és ősi, mely képes arra, hogy lelkünkben olyan húrokat rezgessen meg, melyeket más nem lenne képes.
Amire képes ráirányítani a figyelmünket, az az isteni gondviselés konkrét tapasztalata. Gondoljunk Hágár történetére: amikor gyermekével Izmaellel eltévedt a sivatagban, és már-már átadta gyermekét és magát is a szomjhalálnak, egy angyal figyelmét egy közelben lévő forrásra irányította és egyúttal kijelentést kapott arról, hogy gyermekéből isten nagy népet támaszt majd.
Az élet fája pedig a rejtélyek egész sorát hordozó bűnbeesés-történet méltó feloldása. Hiszen az édenkerti történetben az ember a tudás fája után nyújtotta ki kezét, mely tilos volt neki, és a tilalom megszegése miatt kiűzetett a kertből, nehogy az élet fája után is kinyújtsa kezét. Így a Jelenések könyve tulajdonképpen az édenkertbe való visszafogadtatásunk felemelő ígéretével kívánja bennünk tartani a reményt, és éleszteni a hitet.
Amikor Jézust keresztre feszítették, az egyik zélótának azt mondta: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” Jézusnak ezt a mondatát mindig is úgy értékelte az egyház, hogy Jézus ezzel az ígéretével ismét megnyitotta a paradicsomot, vagyis az éden kertjét.
Jézus szava, hogy: „még ma velem leszel a paradicsomban” olyan módon tekint az emberre, mint akinek lehet része újra Istennel olyan közösségre jutni, melyből bűne miatt kiesett.
Ahogy azt Ireneus egyházatya a maga idejében – ám ma is modernnek ható módon megfogalmazta:
„Isten nem féltékenységből nem akarta, hogy az ember hozzáérjen az élet fájához, hanem irgalmasságból, hogy az ember ne maradjon egy örökkévalóságon át vétkes, hogy a bűn, amelyet magára vont, ne legyen halhatatlan; hogy a rossz ne legyen véget nem érő és gyógyíthatatlan. A halált állítva elé visszafogta vétkét, és végét rendelte bűnének, kijelölve testi halálának idejét ezen a földön, hogy az ember, aki a bűnnek él, meghalván a bűnnek, elkezdhessen élni Istenben.”
A Jelenések Könyvében azonban nem egyszerűen egy kert képe köszön vissza, hanem egy olyan városé, mely magába foglalja a kertet is. A város, mely magába foglalja a immár a kertet is, benne az élet fájával. Egy város, melyben a „Bárány trónja áll”, vagyis ahol a Bárány – Jézus uralkodik. Akinek látni fogják az arcát, és akinek a nevét a homlokukon viselik. Igen kifejező kép: egy olyan hovatartozást fejez ki, mely el nem törölhető: a homlok az a testrész, mely mindig látszik. Bármennyire legyünk is felöltözve, a homlokunk akkor is látszik. A kép jelentése egyértelmű: ez a hovatartozás mindig látható, nem lehet benne bizonytalan az ember.
Egy ilyen távlat bontakozik ki előttünk. Az élet vize, az élet fája, és az Új Jeruzsálem, mely mindezeket magába foglalja. És Jézus közelsége, aki reánk ragyogtatja orcáját.
Milyen távol vagyunk ma még ettől. Ám távoli volta ellenére mégis elkezdődhet bennünk valami e végső perspektíva vonzásában.
Mert bármilyen sötét és katasztrófákkal terhes jövőt prognosztizáljanak is, még nem tudjuk hogyan, nem értjük miként, de ez a végső perspektíva fog várni bennünket. A hit embere ezt a képet látja maga előtt, és a baj leginkább az, hogy emberek ma nem egy ilyen kép vonzásában élnek, és hogy semmilyen víziójuk nincs a jövőről.
Legyen hát ilyen ádventünk, mely ehhez a képhez köti magát. Ahogy annak idején Staupitz, Luther gyóntatója azt mondta Luthernek: erősen kösd magad Krisztushoz, ha attól félsz, hogy bármi elragadhat az ő erős kezéből. Ehhez hasonlóan mi ehhez a képhez kössük a képzeletünket, és bízzunk abban, hogy a megváltásnak ez a végső látomása felvértez bennünket azzal a bizonyossággal, hogy tudni fogjuk, mi a fladatunk, és azt is, hogy ki mellé álljunk, hogy mit reméljünk emberektől, és hol ér véget az emberi lehetőségek határa, és hogy hol és mikor kell az Isten hatalmában és szeretetében reménykedni.
Legyen olyan ádventi hitünk és reményünk, mely nem hagyja magát eltántorítani attól, hogy egykor majd az élet vize és az élet fája ad életet a Jézushoz tartozók közösségének, melyben mi magunk is ott leszünk, és majd színről színre láthatjuk őt, és az örök világosság fénye vesz majd körül bennünket. Ámen
