Karácsony 1. napja

Napokkal ezelőtt kitakarítottunk, új abroszt tettünk fel, új ágyneműt, ünneplőbe öltöztettük a szívünket, amennyire ez lehetséges volt. És gondolom nemcsak azért csináltuk végig mindezt, mert ez a szokás: Tisztaságot akarunk és rendezett viszonyokat akarunk. hanem mert tiszta gondolatokat akar. Anélkül, hogy lenne bármilyen vallásos szándék mögötte, úgy is jó így tenni. De minket más célok vezérelnek, és a karácsony is több, mint feldíszített fa, ajándékozás és töltött káposzta… Fűt bennünket a vágy, hogy több legyen… De mitől lehet több a mi karácsonyunk? Nos, ezért vagyunk ma itt együtt, mert keressük erre a választ.

Mi a karácsony a mi számunkra, és mi lehetne? Mennyiben használjuk ki, és mennyiben azt keressük, ami karácsonykor valóban feltárulkozni, és megmutatkozni akar?

A hang, ami szól hozzánk ma, ezt mondja: Beléphetsz! Mint amikor egy hosszú folyosón várunk a sorunkra, és egymás után jutnak be előttünk, majd eljön a pillanat, amikor mi következünk! Szólítanak, és beléphetünk.
Valami olyan pillanat, mint mikor feltárul az ajtó, és minket, név szerint minket szólítanak. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.”

Mint az a pillanat, amikor az az személy, akit szerelemmel szeretünk, kimondja a nevünket. És magunkban ízlelgetjük a nevünk csengését aszerint, ahogy az ő hangján megszólalt. Átmelegíti bensőnket hangjának a zenéje, a csengése.

Ilyen a karácsonyi evangélium: neveden szólít, és hangja olyan, mint egy simogatás: Ahogy az angyal szólt a pásztorokhoz: Ne féljetek, mert hirdetek nektek nagy örömet.

Öröm, nem a másé, a miénk, nekünk hirdetik, nekünk mondják, ez a mi karácsonyi jó hírünk, evangéliumunk.

És mit mond ez a hang, mely nevünkön szólított, mely mint a torkon lecsurgó méz, olyan édesen és szétáradóan tölt el bennünket jó érzéssel… Mit mond ez a hang?

Megszületett: Milyen is, amikor kimondod, hogy megszületett. Ott van mögötte több hét várakozásteljes izgalma, és aztán az utolsó nap minden órájának történése ott lüktet az ember halántékában, és ahogy kóvályog az egész éjszakás virrasztástól, és boldogsága keveredik a fáradtsággal, és szédelegve indul az ember a hajnali ködben, hogy világgá kürtölje örömét, hogy Megszületett!
Mint amikor a saját gyermeked születik.
Ami itt születik karácsonykor, az nem valaki másé, hanem a tiéd: még ha nem is volt még részed születésben, ez a születés a tiéd, és ez a gyermek a tiéd. A Te várakozással, izgalmakkal várt gyermeked, aki beköltözött a gondolataidba, kitöltötte szinte minden szabad órádat, és kezedet a hasfalra téve próbáltad a mozgását követni. És amikor megjött, amikor megpillantottad, mázasan és ödémás szemekkel, akkor még nem tudtad, mennyire meg fogja változtatni az életed.

Hát ilyen ez a születés, ilyen ez a karácsony.

Megszületett! De hogy ki lesz belőle? Amikor éppen fogsz egy csecsemőt, nem az jut eszedbe, hogy mi lesz majd belőle. Valahogy illetlen is ezt kérdezni, mintha siettetnénk, hogy felnőjön, mintha azt akarnánk neki ezzel a kérdéssel üzenni, hogy amíg gyerek, addig csak várhatjuk, amíg felnőtt lesz, mert amikor felnő, akkor lesz igazán a mi megváltónk.

De ez tévedés. A megváltás nem egy eseményen keresztül valósul meg, a megváltás nem olyan, mint egy vizsga, vagy mint egy felelés, ahol ott és akkor ügyesnek kell lenni, és akkor eldől, hogy megváltottak lettünk-e, vagy sem. Nem attól lettünk megváltottak, hogy egy adott pillanatban az a személy, akibe bizalmunkat vetettük, és akibe sokat invesztáltunk, egy adott pillanatban olyan volt, mint egy jó pókerjátékos, vagy mint egy párbajhős.

A megváltás nem olyan esemény, mely valamikor eldőlt, hogy igen, vagy nem. Nem olyan, mint egy kiszavazós vetélkedő. Nem azon áll, vagy bukik, hogy elég rátermett és felkészült volt-e mi versenyzőnk.

A megváltás nem ilyen próba, nem ilyen játék. A megváltás nem ilyen, hanem inkább olyan, mint a magvetés.

Szeretem az avocado-t. Négy-öt éve próbálkozok azzal, hogy kicsíráztassak egy magot, de hiába. Az avocado-nak hatalmas magja van, nagyobb, mint egy héjas dió. Olyan egyszerű feladatnak tűnik kicsíráztatni, és hiába követem az utasításokat, hogy miként kell csinálni, három fogpiszkálót beleszúrni, melyek az üveg szájára helyezve gondoskodnak arról, hogy a mag csak félig érjen a vízbe: hiába, még sosem csírázott ki, ha túl sokáig próbálkozok eg maggal, makacsul azt hajtogatva, hogy csak kihajt végre, a mag felszínén megjelenő fekete penészfoltok figyelmeztetnek arra, hogy a rendelkezésre álló idő letelt, a mag már nem fog kicsírázni. Sorozatos kudarcaim ellenére hiszem, hogy a csíráztatásnak ez a módja lehetséges. Nekem ugyan még nem mutatkozott meg, de bízom benne, hogy egyszer majd megérem, hogy nekem is kicsírázik az avocado. Egy jó éve nem próbálkoztam újabb csíráztatással, most, hogy közeledett a karácsony, és tudtam, hogy mit fogok mondani, újra próbát tettem két maggal, hátha fel tudom mutatni itt a szószéken a kicsírázott magot.

Nincs nálam semmi, ez gondolom ki lehet találni, hogy mit jelent… Ennek ellenére nem vesztettem el a hitemet benne.
A megváltás tehát olyan, mint a csíráztatás. Lehet, hogy egyénileg még nem sikerült átélnünk, az áttörés nagy élményét. De ettől még az élet győz, a magok szárba szökkennek. A megváltás folyamata elkezdődött. Már akkor, amikor még nem látszódott belőle semmi.

Mikeás Próféta könyvéből felolvasott szakaszban is van egy figyelemre méltó kifejezés: származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba.
Más fordítás szerint az ő menetele. De ez a szó átvitt értelemben jelent eredetet is és találkozást is.

A messiás eredetéről van szó, melyről azt mondja a próféta: visszanyúlik a kezdetekhez, és az örökkévalósághoz.

A megváltás már a kezdetekhez visszanyúlik, magvetése már a kezdetek kezdetén megtörtént. Gyökerei visszanyúlnak az örökkévalóságba.

Az ószövetségi próféciák születési ideje annak az időnek felelnek meg, amikor a megváltás magja még a föld rejtekében van, és ott, mélyen a felszín alatt történik vele minden. Ahogy próbáljuk kitalálni a föld felett állva, hogy mi is történhet a föld rejtekében, éppúgy az ószövetségi próféták is próbálták kitalálni, hogy hol is tarthat a megváltás, miként fog majd megmutatkozni, milyen külsőt ölt majd amikor megjelenik a föld felszínén.

Mikeás próféta ebben a felolvasott szakaszban keveset mer csak állítani róla, de az egyik legfontosabbat már említettük: A megváltó származása, a megváltás gyökerei egészen az eredetig nyúlnak vissza.
A másik, hogy a legjelentéktelenebb törzsből fog származni. Olyan kicsiny, hogy szinte nem is számolnak vele, és mégis innen, ebből ez elhanyagolt, isten háta mögötti kis porfészekből indul a megváltás.

Martin Buber Hászid Krónikájában Jákób Izsák e szavakkal vezeti a megváltás mibenlétére vonatkozó felismerését:

„Istenem, meddig feledkezel el rólam, meddig rejted el arcodat előlem? Meddig épül szenvedés a szívembe, nap nap után…
És ekkor azt éreztem: mindaddig, amíg az ember azt képzeli, hogy van még mentség a számára, az azt jelzi, hogy messze van a segítség. De amikor az ember elcsügged, és elönti szívét és lelkét a kétségbeesés, csak akkor jön a segítség. És akkor az ember megérti mi is a remény, hogy mi a titka annak, hogy miben és miként reménykedünk…

Mikeás próféciája homályos volt, és Betlehem szerepeltetése erre a paradoxonra utal. Nem máshonnan, mint a legjelentéktelenebb, a legkevésbé várt helyről. Egy barlanistálló nyirkos sötétjéből, és pólyásként jászolba fektetve.

Amikor a megváltás megmutatkozik, az addigi sejtéseknek, találgatásoknak vége: feltárul az igazi arca a magváltásnak. Hogy milyen ez az arc?

Mindazok, akik beletekintettek, csak zavartan pislogtak: nem volt mutatós, vékonyka, csenevész kis hajtásként lehetett meglátni őt.
De a Lélek sugalmazására ez is előre tudható volt, ahogy azt Ézsaiás sokat idézett próféciája mondja: „Mint vesszőszál sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, melyben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, melyet kedvelhettünk volna.” /Ézs 53,2

A II. Világháború után lengyelországi Wilnában, az ottani temetőben találtak egy verset, egy ismeretlen poétától. Az történt ugyanis, hogy sokan azok közül, akik a koncentrációs tábor elől próbáltak elmenekülni, a helyi temetőben kerestek maguknak menedéket. Ez idő alatt ez az ismeretlen költő ott, a sírok között bujkálva, írt egy verset, mely a születésről szólt. Arról, hogy a mellette lévő kiásott sírgödörben egy fiatal nő életet ad egy csecsemőnek. A nyolcvanéves sírásó segédkezik neki a szülésnél, és ahogy mázasan kibújik az újszülött, ő bugyolálja bele a nála lévő halotti leplekbe. Mikor pedig a gyermek felsír, az öreg sírásó így imádkozik: Hatalmas Isten, Hát végül mégis elküldted a Messiást nekünk? Hiszen ki más születhet egy sírgödörben, ha nem a Messiás személyesen. Majd a költemény úgy ér véget, hogy három nap múlva a csecsemő csak az édesanyja könnyeit nyalogatja, mert éhező anyjának elapad a teje.
Ennek a történetnek van folytatása számomra. Ez a történet nekünk, akik hisszük és tudjuk, hogy a Messiás valóban eljött, elsősorban azt üzeni, hogy merjünk rákérdezni: mi lesz most, mi lesz ezután?
Anyósom mesélte egyszer, hogy a második világháború alatt, amikor jöttek a frontról a katonavonatok, az volt a szokás, hogy aki csak tudott az asszonyok közül, kiment az állomásra, várta a katonavonatokat, hátha sikerül hallania valami hírt a hozzátartozóiról, férjéről stb. Egyszer csak azt látják az állomáson várakozók, hogy a begördülő katonavonat egyik ablakából egy katona kitart egy csecsemőt, és kiabálva kérdezi, hogy van-e ott valaki, aki meg tudná szoptatni. Az történt ugyanis, hogy a bombázás után a romok alatt ez a katona talált egy csecsemőt. Nem hagyta ott, hanem magához vette. De a csecsemő még egészen kicsi volt és még csak szopott. A vonat, melyen utazott minden településen megállt. Mindenhol, ahol csak megállt a vonat, a katona talált valakit, aki meg tudta szoptatni. Így haladt végig az országon.
Egy csecsemő által jön a megváltás, mint a katona talált csecsemője, ez a csecsemő, a megváltó is kézről kézre jár. Egyik nemzedék adja a másiknak, és kér újabb segítséget hozzá, mert éppúgy függ a mi segítségünktől, óvó gondoskodásunktól, mint a történet romok közt talált csecsemője.
Megszületett a mi megváltónk, a mi csecsemőnk, nem valaki másé, hanem a miénk, az enyém, és a Tiéd: még ha nem is volt még részed születésben, ez a születés a tiéd, és ez a gyermek a tiéd. Legyen Ő a Te várakozással, izgalmakkal várt gyermeked, aki beköltözik a gondolataidba, töltse ki szinte minden szabad órádat, és ha már kevésnek érzed a saját erődet, hát tartsd ki Te is a képzeletbeli vonatból, és kérj tejet számára, kérj segítséget, hogy életben maradjon, hogy ne haljon meg, ne pusztuljon bele az emberi közöny és önzés gyilkos óceánjába.

Mert Ő a Megváltó, Isten Fia megérkezett. Ebben rejlik az Isten szeretetének valósága, ahogy az egyszülött fiát adja, mint ajándékot, mint lehetőséget… Mint kincset.

Ahogy János Evangélista mondja: „…Ő jött el a világba!” /Jn 1,10

Ki tudja, milyen eszmélések, felismerések állnak még előttünk? A mag ott van bennünk, a hit romolhatatlan, elpusztíthatatlan magja, de a növekedését az Isten adja, és nem a mi igényeink, ritmusunk szerint szökken szárba. De felnövekedéséhez sok minden kell még. Legfőképpen az, hogy meglegyen bennünk az a vágy, hogy János Evangéliumának idézett szakasza másként fejeződjön be számunkra, hogy egyszer majd elmondhassuk:
„…Ő jött el a világba, a mi világunkba, és mi felismertük őt: Ő a saját világába jött, és az övéi felismerték, és be is fogadták.” Ámen