Ujjongjatok, egek, vigadozz, föld, törjetek ki ujjongásba, hegyek! Mert megszánta népét az ÚR, és könyörül a nyomorultakon. De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram! Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be.
Ünneplő Gyülekezet, Szeretett Testvéreim!
Karácsonyra készülődve én is jó párszor megfordultam bevásárló központokban, vagy nagyobb áruházakban. Annak ellenére, hogy nem nagyon szeretem a tömeget, újra és újra vissza kellett térnem, mert mindig már otthon derült ki, hogy vagy kimaradt valami a bevásárló listámból, vagy időközben elfogyott. Ezeknek a bevásárlásoknak két vissza-visszatérő eleme volt, és mind a kettő a hangosbemondóhoz kötődik. Az egyik ilyen, hogy kérjük a KZS-023-as rendszámú autó tulajdonosát, hogy haladéktalanul fáradjon autójához, és itt következett valamilyen instrukció. A másik, amit szintén rendszeresen bemondtak a hangosbemondóban, hogy Kis Roland várja szüleit az információs pultnál, vagy éppen fordítva, hogy Kis Rolandot várják szülei az információs pultnál.
Könnyen bele tudjuk képzelni magunkat a történetbe sőt, lehet, hogy már velünk is előfordult ehhez hasonló, mert az óriási tömegben nem nehéz elszakadni egymástól. De ha nem történt még velünk ilyesmi, akkor a Reszkessetek betörők c. filmből –amit minden egyes évben műsorra tűz valamelyik tv csatorna- mindannyiunknak ismerős lehet ez a szituáció. A karácsonyi ünnepekre elutazni készülő család a nagy sürgésforgásban, otthon felejti legkisebb gyerekét, akit előző este a padlásszobába küldtek aludni valamilyen rosszalkodása miatt, és akivel aztán az egyedül töltött néhány napban mindenféle vicces kaland történik. Amikor először láttuk ezt a filmet, gondolom mindannyian jót derültünk a történeten –mert hát egy vígjátéktól mit is várhatna az ember-, ahogyan a kisfiú ügyesen elbánik a két esetlen rablóval, ám a valóságban az elveszettség érzése – és legyen az akár a saját házunkban vagy egy bevásárló központban- közel sem ennyire vicces és szívderítő, mint a filmvásznon.
Karácsony nekem erről szól: Isten nem hagyta tovább magára az elveszett emberiséget. Ezt a biztatást hallhatjuk Ézsaiás próféta könyvéből is, aki azt mondja, hogy: „Ujjongjatok egek, vigadozz föld, törjetek ki ujjongásban, hegyek! Mert megszánta népét az ÚR, és könyörül a nyomorultakon.” A babiloni fogságban biztatja ezekkel a szavakkal a próféta a népet. Egy olyan helyen, ahol úgy érezték teljesen magukra maradtak, gyengén, és kiszolgáltatva. Ahol nem érezték többé Isten gondviselését, ahol újra és újra felszakadt szívükből a sírás, ajkukról pedig a kétségbeesés: „Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram!”
És ez a sóhaj ma is sokszor felhangzik. Az ember egy ideje, mintha nem tudna örülni emberségének, mert fáj, és mert teher a számára. Mert ahhoz az emberséghez képest, amit Isten annyira felmagasztalt, hogy Ő maga is emberré lett, olyan sok minden nehezíti meg az életet. Mint például az, hogy sokaknak nincs munkája, és nem tudják, hogy miből adjanak enni a családjuknak. Miből fizessék ki a gázszámlát, pláne, ha hideg a tél. Félelmet kelt az is az emberben, hogy nem tudja, mit hagy a következő nemzedékre, és miből lesz energiája 20-30 év múlva. Szorongást kelt az, hogy éppen emberségünk alakított ki egy olyan világot, amely igazságtalan, önző és kíméletlen. És éppen ezért nagyon sokan ennek a világnak az áldozataiként élik meg emberségüket, és nem úgy, mintha az az Isten által oly nagyon szeretett mosolyövezet lenne. Mert olyan vágyak és akaratok dúlnak az emberben, amik fájdalmat és szenvedést okoznak, és mindezek közepette egyáltalán nem könnyű érezni azt, hogy mindez tiszta és méltó lenne nemhogy az ember számára, de az Isten számára meg aztán végkép nem. Az ember magára maradt életének, emberségének összes terhével, és egyedül kell szembenéznie Isten tükrében önmagával.
És ekkor Isten egy nagyon abszurd képpel él. Azt kérdi, ettől a kétségbeesett néptől, hogy elképzelhető-e az, hogy egy anya megfeledkezzen a gyermekéről? A legszorosabb emberi kapcsolatot kérdőjelezi meg, és szinte szégyellve válaszolok rá, hogy igen. Igen, elképzelhető, hogy ez megtörténjen. Sajnos nemcsak egy félreértés folytán a filmvásznon egy vígjáték erejéig, vagy a bevásárló központ hömpölygő tömegében. Az árvaházak, a nevelő és különböző intézetek, mind erről tanúskodnak. Igen, elképzelhető, hogy a legszorosabb emberi kötelékben is megfeledkeznek egymásról az emberek.
És ekkor mondja Isten azt, hogy az emberi relációkat mind kétségbe lehet vonni, hogy bárki, vagy mindenki megfeledkezhet rólad, de én nem fogok. Nem tudlak elfelejteni, mert a neved a tenyerembe van vésve. Szüntelenül látlak téged. Látom minden lépésedet, minden gondolatodat, minden tettedet, ötletedet, minden érzésedet. Látom, ha örülsz és azt is, ha szomorú vagy. Látom, amikor félsz és látom, amikor elveszettnek érzed magad, és szeretnélek megszabadítani ettől a félelemtől.
Amikor gimnazisták voltunk, rendszeresen a kézfejünkre írtuk fel tollal azt, amit nagyon észben kellett tartanunk, amiről nem volt szabad megfeledkeznünk. Azért a kezünkre, mert az mindig szem előtt volt. Állandóan látom. Ma tinta helyett az emberek speciális festékkel rajzoltatnak, azaz tetováltatnak olyan képeket, szimbólumokat vagy szavakat a testükre, amiről nem akarnak megfeledkezni. A tetoválás emlékezteti viselőjét arra, ami számára igazán fontos.
Testvérek, én láttam már jó néhány tetoválást és tetovált embert, de még soha senkit, aki a tenyerébe tetováltatott volna. A tenyér érzékeny, oda nem szokás. Mivel az mindig mozgásban és munkában van, nem is vagyok benne biztos, hogy be tudna-e gyógyulni a seb. Nem. A tenyerébe nem varrat az ember semmit.
Az ember nem. De Isten igen. Az Isten mindenkinek a nevét külön-külön beleírta a tenyerébe. Oda, ahol állandóan szem előtt van. Oda, ahol folyamatosan láthatja. És mindezt nem tűvel és speciális festékkel, hanem szögekkel és vérrel. Ez kezdődött el karácsonykor. Az Isten, aki a Vele való egységre alkotott minket, nem bírta tovább nézni, hogy függetlenségünk teljes tudatában nem a Vele való közösséget választottuk. Egységből aztán így lett kétség. De kétségbeesett világunkba jött azért, hogy akik meglátták a betlehemi jászol felett ragyogó csillag fényét, újra visszataláljanak a Vele való harmóniába és egységbe.
Az ünnep a vége felé közeleg. És mi lehet, hogy nem is nagyon bánjuk, mert belefáradtunk már a sok készülődésbe, a rokonlátogatás véget érni nem akaró perceibe, elfogyott a pénzünk, a bejgli és a türelmünk nagy része is. Mi marad hát, amit tovább tudunk vinni az ünnep elmúltával? Ami erőt, kitartást és új lendületet adhat a hétköznapokhoz?
Számomra Isten bátorítása és ígérete. Ami nem szabad, hogy megrekedjen ebben a két napban, és utána megfeledkezve minderről újra erőt vegyen rajtunk a reménytelenség. Kísérjen hát minket Isten vigasztaló, erőt adó szava, ami nemcsak karácsony ünnepén érvényes, hanem életünk minden egyes napján: „Megszánta népét az Úr, és könyörül a nyomorultakon. Ha mások megfeledkeznének is, én terólad meg nem feledkezem. Íme, tenyerembe véstelek be.” Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, sokaknak nem jelent igazi örömöt a Te megjelenésed, a Te földre születésed. Sokan nem értik mit is tettél értünk. Nem értik szereteted csodáját, mert talán még senki nem szerette őket igazán. Nem értik, hogy nem kell félelemben élniük, mert te Úr vagy félelmeink felett is. Istenünk, köszönjük neked azt, hogy minket már magadhoz szerettél. Add, hogy tovább tudjuk vinni azt az örömüzenetet, hogy megszületett a felkelő fény a magasságból. Ámen.
