7.
Az Úrnak kegyelmességeiről emlékezem, az Úr dicséreteiről mind a szerint, a mit az Úr velünk cselekedett; az Izráel házához való sok jóságáról, a melyet velök cselekedett irgalma és kegyelmének sokasága szerint.
8.
És ő mondá: Bizony az én népem ők, fiak, a kik nem hazudnak; és lőn nékik megtartójok.
9.
Minden szenvedésöket Ő is szenvedte, és orczájának angyala megszabadítá őket, szerelmében és kegyelmében váltotta Ő meg őket, fölvette és hordozá őket a régi idők minden napjaiban.
10.
Ők pedig engedetlenek voltak és megszomoríták szentségének lelkét, és ő ellenségükké lőn, hadakozott ellenök.
11.
S megemlékezék népe a Mózes régi napjairól: hol van, a ki őket kihozá a tengerből nyájának pásztorával? hol van, a ki belé adá az ő szentséges lelkét?
12.
Ki Mózes jobbján járatá dicsőségének karját, a ki a vizeket ketté választá előttök, hogy magának örök nevet szerezzen?
13.
Ki járatá őket mélységekben, mint a lovat a síkon, és meg nem botlottanak!
14.
Mint a barmot, a mely völgybe száll alá, nyugodalomba vitte őket az Úr lelke: így vezérletted népedet, hogy magadnak dicső nevet szerezz!
15.
Tekints alá az égből, és nézz le szentséged és dicsőséged hajlékából! Hol van buzgó szerelmed és hatalmad? Szívednek dobogása és irgalmad megtartóztatják magokat én tőlem!
Egy olyan kétségekkel terhes évkezdéskor, mint amilyen a mostani, nagy jelentősége van annak, hogy a Bibliai kijelentés legfontosabb hangsúlyait felelevenítsük a magunk számára.
Erre most Ézsaiás próféciájának a szavait fogjuk használni.
Ezek a fontos hangsúlyok a következők:
1. Isten bőkezűen járt el a teremtésben és a szabadításban is.
2. A jelen tapasztalatunk mégis mást mutat és ezért panaszkodunk, és tiltakozunk Istennél.
3. Hogy van jelen Isten segítsége a panaszkodó kiáltása utáni csendben?
Az első ilyen hangsúly, hogy a teremtés olyan bőséges volt, mint egy nagy ünnep. A Biblia első lapjai úgy dicsőítik Istent, mint aki bőkezű, és többször is elmondja, hogy „látta Isten, hogy igen jó, és megint csak igen jó, és megint csak igen jó.
És az élőlényeket megáldotta Isten vitalitással, a növények és állatok pedig olyan szaporaságot mutatnak, hogy csak ámulhatunk rajta. Az élet olyan gyümölcsöző és a jóság és szépség olyan túláradó gazdagságban borít el mindent, hogy csak ámulunk.
A második hangsúly, hogy a biblia népe pedig ünnepet ült Istennek e bőkezűségének a tudatában. A 104. zsoltár a leghosszabb mind között. Ennek tartalma nem más, mint a teremtés művének méltatása. A zsoltár vége felé egy igen meglepő képpel találkozunk: „Ha kiengeded lélegzeted, új élőlények keletkeznek, és megújul a föld felszíne, ha beszívod a levegőt, kimúlnak, és ismét porrá lesznek.”
De a zsoltár világosan mondja, hogy nem kell aggódni. Isten teljesen, tökéletesen megbízható. A világ termékenysége garantálva van.
Felolvasott alapigénkben is Isten bőkezűségéről hallottunk: sok jótéteményéről. Hűségét és szabadítását magasztalja a próféta.
Hogy lehet az, hogy ezek elhomályosodjanak, és ne emlékezzenek az emberek erre? Hogy lehetséges az, hogy ne ebből vezessék le azokat az elveket, melyeket mindennapjaikban való eligazodásban segítségül hívnak?
A világ alapvetően profán, nem Isten bőkezűségéből, és szabadításának csodájából levezetett életelvek igazgatják.
A profán szó eredetileg azt jelentette: lapos, üres, egydimenziós, kiürült, elhasznált. Az üzlet és a piac ideológiája akarja velünk elhitetni, hogy a világ profán: ahol semmi sincs ingyen, ahol mindennek meg kell fizetni az árát, ahol mindent mérlegre kell tenni, és minden grammért meg kell harcolni, mert lehet, hogy azon a kevésen múlik.
A teremtés azonban nem profán, nem egysíkú, egydimenziós, nem válik sosem üressé, vagy elhasználttá.
Az Isten bőségének reprezentációja volt a kenyérszaporítás is. Jézus a kenyérszaporítás alkalmával egészen másfajta ökonómát valósított meg: megtöltötte a bőség misztériumával. Jézus átalakítja az ökonómiát, az adás és kapás egész emberi rendszerét azáltal változtatja meg, hogy behozza az áldás minőségileg teljesen új dimenzióját ebbe az emberi rendszerbe, mely – valljuk meg – nagyon könnyen üresedik ki tökéletesen profán tartalmú tranzakcióvá.
Jézus magát kenyérnek nevezte, az élet kenyerének, a világ ételének. Ha elfeledkezünk erről, akkor fogjuk helyette a mű ételeket – a junk food-ot enni, ami szellemi értelemben a farizeusok étke, és Heródes étke, a moralizálás eledele és a hatalom eledele.
Így már el is érkeztünk oda, hogyan történhet meg az, hogy megszomorítja az ember Istent, és hogy az Isten ellenséggé válhat.
Elég megnézni a reklámokat: jó részük azt sugallja, hogy hagyatkozz elsősorban magadra, a saját erődre, ügyességedre, kitartásodra, charm-odra, és akkor sikerülnek a dolgok. Csak addig jutunk, ameddig a magunk erejéből el tudunk jutni. Ez egy kétségbeejtő véget sejtet, de erről egyetlen reklámfilm vagy szappanopera sem mesél. Ez a látásmód, mely a csapból is folyik, aggodalmat csepegtet belénk, félelmeket, kapzsiságot és brutalitást. Arra sarkall, hogy közönyösek legyünk mások bajai iránt, és ne törődjünk semmi mással, mint a magunk problémáival – ez a mai társadalom hitvallása.
Egy olyan társadalom, mely ilyen elveket tekint praktikusan igaznak, számíthat arra, hogy amit tapasztal a transzcendens a profán világon túli felől, ez nem lesz más, mint hallgatás. Isten távollétének tapasztalata.
Alapigénk második fele tulajdonképpen egy panaszzsoltárba torkollik. Ebben a szakaszban háromszor is elhangzik a kérdés: Hol van Isten?
Hol van Isten szabadítása?
Korunk Biblia-értelmezésében egészen új fordulatot hozott az úgynevezett dálit-teológia. A dálitok India kaszton kívüli lakossága. Maga a szó is rendkívül megalázó: olyan jelentések kapcsolódnak hozzá, mint szétszórni, szétrepeszteni, elpusztítani.
Indiában 200 millió dálit van, akiket a kasztrendszer eltörlése előtt minden joguktól megfosztott népességként kell elképzelnünk. Ez a megtört népcsoportnak nincs joga földet vagy ingatlant birtokolni, csak a legalja munkát vállalhatják el. A dálit-kérdést egyfajta rejtett apartheid-ként lehet minősíteni.
Ebből a 200 millió dálitból 15 millió keresztyén. Számukra a panaszzsoltárok azok, melyekre egész hitbeli látásukat alapozhatják. Mivel a panaszzsoltárok alaphelyzete megegyezik az ő saját tapasztalatukkal. Másrészt a zsoltárokban megtalálható, mindig ott van a háttérben a megszabadítás reménysége, és ez egybeesik a dálitok felszabadításukkal kapcsolatos váradalmaival.
Mindez arra a felismerésre sarkallja a dálit teológusokat, hogy leszögezzék: Isten nagy mértékben elfogult az emberi történelem áldazatai iránt, legyenek azok régen élt nemzedékek, vagy a mai kor emberei.
A dálitok saját teológiát hoztak létre azután, hogy felismerték, a misszionáriusok vonakodtak hangsúlyozni az evangélium egyenlőséget hangsúlyozó erejét.
Így a dálit teológusok számára a Szentírás olyan, mint a héberek számára volt Mózes, aki a hinduizmusból úgy vezeti ki őket, mint Mózes népét Egyiptomból.
Ézsaiás próféciájában a panaszzsoltár lamentációja és a Mózes által megvalósított konkrét isteni szabadítás összekapcsolódik: Hol van, aki a vízből kihozta nyájának pásztorát, Mózest? Hol van az az Isten, aki belé öntötte Szentlelkét? Hol van, aki dicső karjával megragadta Mózes jobb kezét?
Ebben a lamentációban több dolog kapcsolódik össze:
A felületes szemlélő számára a panasznak ez a fajtája a hitetlenség és csőd kifejezése.
Ez azonban nem így van. Éppen a dálit teológia merte kimondani: ezek a szavak nem a hitetlenség, hanem éppen a merész, a vakmerő hit kifejezései. Egyrészt a vakmerő hitnek, mivel kitart amellett, hogy a világot a maga valóságában akarja megtapasztalni, és nem valami színlelt módon. Másrészt pedig vakmerő, mert kitart amellett, hogy az Istennel való beszélgetés igazi tárgya nem lehet más, mint a világ rendellenes működése.
A panaszzsoltárt imádkozó, aki bátran kérdezi, hol van Isten, az nem hízeleg. Isten ezzel a vakmerő hittel kell szembenéznie. És még a panaszkodó haragjával is erősíti Istenben való bizalmát, és ez előkészíti Isten valódi beavatkozását, aki aktív módon belebonyolódik az ember szenvedései közé.
A panasz magában hordozza a tiltakozást, a tiltakozást azzal szemben, amit nem értünk, jóllehet velünk történik. Nem alázatos elviselése annak az absurditásnak, melyet úgymond „reánk kiszabtak”, hanem tiltakozás.
„Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem?”
Isten hallgat. De Istennek ez a hallgatása, - vallja a dálit teológia - a segítség csendje, a fájdalom és szomorúság csendje. Mert a szomorúságra és fájdalomra nincsenek szavak. Isten a szenvedők pártjára áll, viselve a szenvedés és a szeparáció fájdalmát. Ezért a csendben Isten azonosítja magát a teremtményeivel.
Ez Isten szenvedése. De Isten hallgatása nem öncélú. Életet adhat egy erős reménynek, és annak a meggyőződésnek, hogy a hívő a valóság talaján áll, és ez a tapasztalat közelebb viheti Istenhez. Folyamatos kapcsolatba kerülhet Istennel, és az embertársakkal a bajba jutott világ kellős közepén.
A panaszkodó égbe kiáltott kérdései utáni csend ugyanakkor a várakozás csendje. A várakozás. A várakozás azt jelenti, nem adjuk fel, nem fáradunk bele, nem adjuk át magunkat a minden elsöprő szomorúságnak, hanem várakozunk. És bízunk abban, hogy Isten rátekint a várakozóra
