"Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat."
Szeretett Testvérek!
Ki ne ismerné Benedek Elek híres meséjét, ami a sóról szól. Az öreg király magához hívatja három lányát és furfangos kérdésekkel próbálja kideríteni, melyikük szereti őt a legjobban. A válaszok pedig azt hivatottak eldönteni, hogy az öreg király halála után, melyik királylány kapja a legnagyobb országot örökségként. Szóba kerül itt minden: galambok és búza, nyári meleg és friss szellő, no meg a minden költőiséget mellőző só. A só, amit senki nem becsül sokra látszólagos jelentéktelensége miatt. Ám ha nincs, ha kellene, akkor hiányát azonnal megérzi az ember. Nem kivétel ez alól a király sem, aki miután legkisebbik lányát helytelen válasza miatt elkergette a palotából, meghívást kap a szomszédos királyhoz ebédre. Persze mit sem sejt arról, hogy míg lánya az erdőben bujkált, a szomszédos királyfi rátalált, és ahogy kell feleségül is vette szóval, hogy ő most tulajdonképpen a saját lányáékhoz hivatalos ebédre. És, ahogyan minden valamirevaló népmesében lenni szokott, itt is a végkifejlet hozza el a katarzist: a királyt megleckéztetik vendéglátói. Az ő ételébe nem tesznek sót. Egy mákszemnyit sem. Persze a király nem tudja megenni az ételt, hiszen semmi íze nincs. Eleinte forgatja ugyan a szájában, de aztán fittyet hányva az etikettre, ki is köpi mindet. Vendéglátója kérdésére, hogy „tán csak nem ízlik az étel” azt feleli, hogy „hát naná, hogy nem, mert minden sótlan”. Ekkor kinyílik az ajtó, belibben rajta legkisebbik lánya, és ebben a percben minden világossá válik az öreg király számára. Hogy kedves lánya tényleg a legnagyobbat mondta azzal, hogy úgy szeri őt, mint az emberek a sót. Ekkor tapasztalta meg azt, mit is jelent só nélkül élni. Vagy legalábbis legyűrni akár néhány falatot is.
Mai igénkben Jézus két, látszólag igen egyszerű és jelentéktelen példával él, amikor azt mondja: „Ti vagytok a föld sója. Ti vagytok a világ világossága!” Nem azt mondja, hogy kedveseim, embereljétek meg magatokat, álljatok végre talpra, igyekezzetek, feszítsétek meg körömszakadtáig maradék erőtöket, hogy só és világosság legyetek! Nem is azt mondja, hogy Tiétek a só és tiétek a világosság -, mintha a tanítványokra bízott üzenetet azonosítaná a sóval és a világossággal. Jézus szavai radikálisak és félreérthetetlenek. Azt mondja, hogy „Ti vagytok a só, és ti vagytok a világosság.
Két olyan elemet említ, ami nélkül igazából nem lehet élni. Só nélkül –ahogy a mesében is hallottuk- minden ízetlen és ehetetlen, csak arra való, hogy az ember egy ideig forgassa a szájában, aztán pedig kiköpje. Jézus is azt mondja, hogy ha a só meg ízetlenül, akkor már csak arra való, hogy kidobják. A másik pedig, amivel Jézus azonosítja az Őt hallgatókat az a világosság.
Gondolom nemcsak én kértem szüleimet gyerekkoromban, hogy ne kapcsolják le a lámpát, amíg elalszom. A sötétség riadalmat kelt az emberben. A sötétben bátortalanokká válunk, és félelmeink hatalmassá nőnek. Érzékeink nem, vagy csak nagyon kevéssé működnek. Amikor rövidebbek a nappalok, és több a sötét órák száma, szintén saját magunkon figyelhetjük meg kedélyállapotunk változásait, és ezekben a hónapokban alig várjuk a nap, ragyogó fényét. Végül pedig meg kell említenünk, hogy a fizikai sötétség mellett –ha lehet egyáltalán fokozni- még rosszabb, amikor a szellem vagy a lélek él sötétségben. Akárhogy is, só és világosság, tűnjék bármilyen hétköznapinak is, nem tudunk nélkülük élni, mindkettő elemi szinten hozzátartozik és szükséges az élethez.
És ma rólunk mondja Jézus azt, hogy ti vagytok ezek. Ti vagytok a só és ti vagytok a világosság. Ti vagytok azok, akikre ilyen elemi szinten szükség van az élethez. De valóban mi lennénk ezek? Mi lennénk azok, akik nélkül az emberek nem tudnak élni, mert nincs ami ízt és zamatot adjon, és nincs, ami világítson, bátorítson és meleget adjon? Tényleg mi lennénk azok, akikre a világ így gondol? Tényleg mi lennénk a munkahelyünkön, a családunkban, a barátaink körében, vagy csak a közértben, egy orvosi rendelőben órákon át várakozva, akiről azt mondhatják mások, hogy ő az, aki a napomat beragyogja?
Ha magamba nézek, akkor leszegett fejjel azt kell mondanom, hogy én biztos nem. Mert ahelyett, hogy a mennyek országának gazdagságával törődnék, csak halmozom a fölösleges dolgokat magam körül. Mert ahelyett, hogy meg merném mutatni igazi, sokszor félénk arcomat, csak játszom a keményet, aki nem szorul mások vigasztalására. Ahelyett, hogy az igazságra szomjaznék és éheznék, fontosabb, hogy legyen otthon kóla meg csoki. Hogy nem tudok irgalmas lenni ahhoz, aki karácsony szenteste azzal hülyít, hogy vonatra kell neki pénz, mert –és már nem is hallom meg a történetét, mert meggyőződésem, hogy a kapun belépve talált ki ezt az egészet csak azért, hogy lenyúljon. Hogy sokszor a szívem a legjobb jóindulattal sem mondható tisztának, a benne cikkázó gondolatok miatt. A béke teremtésről már nem is beszélve, mert gyávaságból inkább befogom a számat. Az igazságot nem vállalom fel, mert annak következményei lehetnek, és az igazság bajnokait különben sem szeretik sehol. Ezt a magatartást vagy életvitelt állítaná Jézus a világ elé példaként? Engem? Téged? Minket? Ez lenne az, ami kedves illatként ölelné körül azokat, akik kapcsolatban állnak velünk? Miattunk, a mi életvitelünk miatt találná valaki vonzónak a kereszténységet? Az a helyzet, hogy nem vagyok biztos benne.
Sónak és világosságnak lenni, én azt hiszem, hogy óriási felelősséget jelent. János 8,12-ben Jézus azt mondja, hogy Én vagyok a világ világossága. Itt meg azt, hogy ti vagytok a világ világossága. Most rólunk állítja ugyanazt, amit máskor magáról. Nem is csak magához hasonlít, hanem azonosít magával minket.
Szívet melengetőek ezek a mondatok, csak az a baj, hogy semmit sem tapasztalunk belőle. Az egyház stratégiát gyárt, hogy egyáltalán életben tudjon maradni. A gyülekezetek klubrendezvényeket tartanak, tánciskolát szerveznek, csak hogy az emberek betérjenek hozzájuk. Valahogy nem érződik rajtunk a hatni tudás önbizalma, amit a sóból és a fényből kiolvashatunk. Miért nem hat a kereszténység, ha hatnia kellene? Miért nem tud só és világosság lenni?
Én úgy hiszem, hogy akkor lesz mindez lehetségessé, ha Ő maga lakik bennünk. Akkor lesz igazzá az azonosítás, ha az Ő fénye töri át a mi természetünk sötétségét.
A krisztusi természet pedig ebben a világban csupa olyan cselekedetben nyilvánul meg, amely betölti a Hegyi beszédnek a követelményét: nem száll szembe a gonosszal, a bal arcát is odatartja annak, aki a jobbat megüti, a felső ruháját sem tagadja meg attól, aki az alsót követeli, két mérföldnyire is elmegy azzal, aki egy mérföldnyi útra kényszeríti, szereti ellenségeit, imádkozik üldözőiért, áldja átkozóit, mindenkor jóval győzi le a gonoszt.
Mindezt megtenni persze nem könnyű, mert a Jézust szerető ember is csak ember, és sokszor könnyebb lenne ezeknek az ellenkezőjét tenni. Csakhogy akkor nem az ételt megízesítő sóhoz és a világító városhoz hasonlítana minket Jézus, hanem az ízetlen, hasznavehetetlen sóhoz, ami kidobásra van ítélve, és a véka alá rejtett fényhez, amit senki nem lát, és aminek fényénél senki nem tud tájékozódni.
A vízkereszti idő éppen arra adatott, hogy mindazok, akik a születés csodája felett örültek, látták megjelenni Isten dicsőségét a világban, azok rajta tájékozódva tudják életüket úgy alakítani, olyan irányba formálni, hogy az emberek látva mindezt, dicsőítsék a mennyei Atyát. Ámen.
