„Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az izületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.”
Ez a rövid, ám képekben nem fukarkodó alapige már a böjti időszakhoz közelít bennünket.
Felolvasott szakaszunk Isten igéjét egy olyan eszközhöz hasonlítja, mely jellegében mindig is az emberi fantázia és álomvilág tárgya volt: a kard.
Számomra olyan szimbólum, mely életem egyik legnehezebb döntésében – az ohhz vezető útban is feltűnt.
A délszláv háború idején Nagyharsányban, a Siklóstól nem messze lévő faluban - voltam az ökumenikus Szeretetszolgálat munkatársaként.
Mit kerestem ott: a teológia elvégzése után időt kértem az akkori püspöktől, hogy megbizonyosodhassak arról, hogy a lelkészi szolgálatba lépés valóban jó döntés-e számomra, de az egyház vonzáskörzetén belül maradva akartam munkát végezni, így kerültem a szeretetszolgálathoz és így történt, hogy szeptembertől kezdve osztottam az élelmiszer- és ruhacsomagokat a horvát- és délvidéki magyar menekülteknek.
Egyik alkalommal azt álmodtam, hogy kezemben egy kétélű karddal belépek egy díszes terembe, ahol valamiféle fogadás zajlik. A terem közepén egy hatalmas üvegkehelyben fehér mannaszerű eledel látható, de az üvegkelyhet nem lehet felnyitni és nem lehet hozzáférni a mennyei mannához. Az összesereglett vendégek vallási imádatának tárgya volt ez az üvegkehely, a benne található mannával. Álmomban a vendégek tömege megnyílt és utat engedett nekem, majd odaléptem vörös bársonyterítővel letakart asztalhoz, melyen az üvegkehely állt, és a kezemben lévő kétélű karddal megérintettem a kehely szélét, mire az üveg megrepedt, majd több darabra tört és összerogyott. A jelenlévők először megrökönyödtek, majd miután felfogták, szétáradt köztük az ujjongó öröm, hogy hozzáférnek a mannához.
Ezt kicsit később még kiegészítette két másik álom is, melyekben konkrét felszólítás is elhangzott felém. A lényeg, hogy ezek után a lelki élmények után már magamban biztosabb elhatározásra jutva jelentkeztem a püspökömnél, hogy a lelkészi szolgálatba állásom egyik akadálya, saját belső bizonytalanságom – ez az akadály elhárult.
Ő pedig Pécsre küldött, ott töltöttem el első segédlelkészi évemet.
Aki járt már Pécsett az tudhatja, hogy a vasútállomás előtti téren, annak város felés eső jobb sarkában áll a vasút-igazgatóság tekintélyt parancsoló épülete, hasonlóan szerénytelen kerítéssel, melynek sarkában ott áll egy gigantikus méretű szobor, mely nem mást, mint egy két élű kardot ábrázol.
Miután megtudtam, hogy Pécsett kezdem lelkészi szolgálatomat, - a kardot mintázó bronzszobor különösen is kedves látvány volt számomra, és sokszor megesett, hogy amikor vonattal érkeztem vissza a városba, meg-megálltam a mellett a fölém magasodó óriási kard mellett, mely engem különös álmomra emlékeztetett.
Lassan két évtizedes lelkészi szolgálatom során sosem került elő ez a bibliai igeszakasz igehirdetési alapigeként, így most ez a körülmény szinte kínálta a lehetőséget, hogy saját személyes hitbeli élményeimről beszéljek, és hangsúlyozzam: Isten igéje valóban élő és ható. Hiszen ilyen víziókkal indított annak idején útra engem, és ebből az indításból, igéből sokszor merítettem erőt és merítek mindmáig.
És bennem él az a meggyőződés, hogy Isten igéje – amely, mint tudjuk, nem feltétlenül jelent szóbeli közlést, hanem a metakommunikáció számos más eszközét is használhatja, hiszen Isten igéje nincs szavakhoz kötve.
De ahogy a Zsidókhoz Írt Levél szerzője sem azzal foglalkozik, hogy hogyan történik ez, úgy mi is fordítsuk figyelmünket a hogyanról a mit-re. Mit tesz velünk ez az ige? Mi történik velünk, amikor Isten igéje elér bennünket? Hirtelenjében elkezdünk a lényegről gondolkodni, vagy a lényeg egyszeriben egy határozott kérdéséé, vagy felszólítássá formálódik, és több év, vagy akár évtizednyi csendes állóvíz, eseménytelen lubickolás után kint találjuk magunkat a parton, és Titkolt bizonytalanságaink és sorsunk, életünk fordulóinak nagy kérdései kellős közepében találjuk magunkat, és azt éljük át, hogy döntés nélkül ettől a ponttól nem lehet továbbmenni.
Amikor egyszeriben valóság lesz az ember számára Isten igéje, akkor az mindig egy határozott fordulópontot jelent.
Azok, akik Jézussal találkoztak Palesztina poros útjain, azok egytől egyig döntéshelyzetben találták magukat. Jézus élő, ható szava nyomán pillanatok alatt szembesültek saját személyes életük legégetőbb kérdéseivel, és az önigazolás minden eszközétől megfosztva pőrén kellett szembenézniük saját személyes nyomorúságukkal, bajaikkal. Jézus a vesékbe látott, és azoknak, akiknek sok volt a takargatni valója, ez egyáltalán nem volt ínyére.
Hogy isten igéje mennyire élő és ható: Ennek alátámasztására talán az az Ószövetségi történet a legalkalmasabb, mely a gyermek Sámuel elhivatásáról szól:
A történet szerint Izrael népe nagy bajban van, hadat visel és rosszak a kilátásai, a vallási életet pedig korrupt vezetők irányítják. Ennek következtében az emberek megutálták az istennek bemutatott áldozatot.
Ebben az igen válságos, hitéleti szempontból katasztrófális helyzetben szólítja meg Isten az akkor még gyermek Sámuelt. És az ige, a kijelentés, melyet látomásban, álomban Sámuel kap Istentől, az olyan, melyet valóban élő és hatónak lehet nevezni, mely élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.
Egy gyakorlatilag ateista csoport irányította akkor a vallási életet – mert abban a dőre hitbe ringatta magát, hogy úgysem fog kiderülni, mennyire csak a saját hasznukat lesték, hiszen nincs is Isten.
És ebbe az elbizakodott, semmilyen eszköztől vissza nem riadó maffiával Isten úgy számolt le, hogy egy gyermeknek adta igéjét, hogy ő mondja el nevelőapjának Élinek Isten szavát:
„Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izraelben, hogy aki csak hallja, belecsendül a két füle. Azon a napon teljesítem Éli főpapon mindazt, amit megmondtam háza népéről. Elkezdem, és bevégzem, mert megjelentettem neki, hogy minden időkre szóló ítéletet tartok háza népén, azért a bűnért, amelyről tudta, hogy fiai azzal átkot vonnak magukra, és mégsem fenyítette meg őket.”
Konkrét életkort nem ír a bibliai könyv, hogy hány éves volt Sámuel, amikor Isten Igéje szólt hozzá: én úgy mondanám, hogy elhivatásának alsó korhatárát azért meg lehet határozni:
Talán öt-hat éve volt, amikor egy nagyon esős október egyik vasárnap délutánján, amikor figyeltük, hogy a szakadó eső nyomán hogyan folyik a víz az ablaküvegen, én viccesen annyit mondtam: na itt az özönvíz. Egy öt éves gyerekkel nem érdemes még nagyon viccelődni, mert mindent komolyan vesz, - szóval erre a viccesnek szánt megjegyzésemre, hogy na itt az özönvíz, az akkor öt éves fiam komolyan rám nézett, és azt mondta: - Az nem lehet! Mire kérdeztük tőle, hogy miért nem? – Mert nem szólt! – Válaszolta.
Nem kellett megneveznie Istent: tudtuk, hogy rá gondol. Van egy képeskönyvünk, melyet annak idején sokszor meséltetett magának. Az özönvíz történetét mondja el, szépen illusztrálva. Ebben van egy rajz, mely Noét és családját ábrázolja, amint az ég felé néznek: Mintha Éppen Istent hallgatnák, aki beavatja őket az özönvíz jövetelének titkába.
Fiam számára az özönvíz összekapcsolódott ezzel a képpel, - az Istent hallgató Noénak és családjának képével. Így ha özönvíz lenne, azt nyilván meg kell, hogy előzze egy előzetes bejelentés részéről, vagyis Isten nekünk biztos szólna, de mivel nem szólt, ezért ez nem lehet özönvíz, csak egy kiadós eső.
Én a gyermek Sámuelt is hitében ilyen biztos talajon állónak látom magam előtt. Nyilván ha azt hallotta volna, hogy valaki elkezd a füle hallatára arról viccelődni, hogyha a dolgok így haladnak tovább, akkor a Filiszteusok megverik majd Izraelt a csatában, sőt, még a Frígyládát is megszerzik, mint hadizsákmányt maguknak. Ha valaki a gyermek Sámuel előtt viccből ilyeneket mondott volna, akkor Sámuel ugyanolyan komolyan a szemébe nézett volna, mint nekem a fiam és azt mondta volna: - Az nem lehet! - Mire azt kérdezték volna tőle: - Te fiú, mért gondolod ezt? - Akkor a szarkazmus lepergett volna róla és teljes meggyőződéssel, és igaz hittel azt válaszolta volna: - Mert nem szólt!
Isten igéje élő és erős, ahogy Luther fordítja. Ez az erő a dolgok velejéig hatol – tulajdonképpen ezt akarja a kissé nekünk zavarosan összerakott kép mondani. A lényeg ugyanaz, mint a mi magyar nyelvünknek ez a kifejezése: lehatolni a dolgok velejéig: ez történik, amikor Isten szól. A fecsegés elhal, a pótcselekvések abbamaradnak, a hisztéria belevész a döbbent csendbe.
Mindent tud Isten: Életünk minden pillanata fel van jegyezve nála. Furcsa módon mindezt – az Isten mindentudását egy különös tudomány igazolta vissza – mely az orvostudomány fejlődésével született. A halál közeli élmények feldolgozásával foglalkozó tudomány.
Több ezer eset összegzéseként a legfontosabbakat így foglalhatjuk össze: Miután eltávoztak testükből, egy alagúthoz közelednek, a belépés után egy fényben fürdő, csodálatos világ tárult a szemük elé. Erről a fényről zömmel úgy nyilatkoztak, hogy nem volt zavaró, hanem megnyugtató és vonzó, mint egy mágnes. Aztán a fény erősödésével eléjük tárult életük minden részlete egy pillanat alatt. Minden apró részlet, mozzanat felidéződik. Amit látnak, azt nem a saját szemükkel, hanem mások szemével látják, mintegy annak tükrében, hogy milyen hatást gyakorolt cselekedetük másokra. Az úgynevezett életfilm felidézését egy fénylény irányítja, akinek a leírásában vallástól, világnézettől és kultúrától függetlenül nagyjából ugyanazokra a hasonlatokra támaszkodtak.
Anyai nagymamám idős volt nagyon hozzám képest, kevés emléket őrzök róla, és még gimnazista voltam, amikor meghalt, de arra nagyon határozottan emlékszem, amikor a halál közeli élményéről beszélt. Nagyon nagy hatással volt rá, látszott rajta, hogy küszködik a szavakkal, amikor megfogalmazza. De tudom, hogy egy nagyon vonzó, és gyönyörű helyről beszélt és az is világos számomra – így több évtized távolából – hogy a fénylény nála egyértelműen Jézus volt.
Azóta tudom, hogy nem kell félni a haláltól. Persze van amikor felerősödnek a kételyek bennem, - ahogy gondolom másokban is - amikor a dolgok sötét oldalát látom, de mindezek csak úgy, mint a sötét fellegek vonulnak el a mögöttük ragyogó fény előtt, azt csak részben takarva. Ez a fény egyszer majd teljes ragyogásában reánk köszön – Testvérek! Reményünk abba vethetjük egyedül, hogy Isten szeretettel és megbocsátó módon bánik majd velünk, amikor végül majd számod adunk… Ámen

