„Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz. Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne kérkedjetek, és ne hazudjatok az igazsággal szemben. Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, testi és ördögi. Mert ahol irigység van és viszálykodás, ott zűrzavar, és mindenféle gonosz tett található. A felülről való bölcsesség először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató.
Jak 3,13
Amire alapigénk ma a figyelmünket irányítja, az az a fajta bölcsesség, mely a jócselekedetekben mutatja meg magát.
Jócselekedetek: nem lehet ezt a kifejezést úgy kiejteni a szánkon, hogy azzal együtt ne érintenénk a hitvallásunkat, és az abban foglalt legfontosabb tanítást: egyedül hit által üdvözülünk és a jócselekedetek nem szükségesek az üdvösséghez, hanem éppen hitünk által leszünk képesek a jó cselevésére.
„Ahogy az Ágostai Hitvallásban fogalmaz Melanchton: „hit nélkül ugyanis az emberi természet nem tudja végrehajtani azokat a cselekedeteket, melyeket a tízparancsolat első, vagy második parancsolata megkövetel.”
A múltkor nekem szegezte a kérdést valaki, hogy mit jelent az, hogy ágostai hitvallású evangélikus? Elgondolkodtam rajta, hogy vajon egy olyan ember, akinek a tájékozottsága egyházi dolgokban úgy az általános szinten mozog, az vajon mit érthet ebből a kifejezésből. Mintha lenne olyan evangélikus is, aki nem az ágostai – azaz augsburgi hitvallást fogadja el.
Most, hogy ebben az évben Melanchton-év van, tekintettel Philipp Melanchton halálának 450. évfordulójára, az egész év során számos olyan rendezvény lesz, mely Melanchton Fülöpre és az általa írt Ágostai Hitvallásra emlékszik.
Teológiai tanulmányaim során nem különösebben hozott izgalomba az Ágostai Hitvallás. Nem lehet ezen csodálkozni. Csak éppen azokat a körülményeket nem ismertem, melytől érdekes – vagy érdekessé tehető lett volna.
Most ezek közül csak a legfontosabbat említem, azt, hogy milyen körülmények között válhatott egyházunk első számú hitvallásává.
A császár a birodalmi gyűlésre érkezte után Állhatatos János és Brandenburgi György választófejedelmeket – akik illően igyekeztek fogadni császárukat - utasította arra, hogy az eretnek papoknak, vagyis az evangélikusoknak tiltsák meg, hogy a gyűlés alatt prédikáljanak, valamint azt, hogy a másnap, az úrnapi körmenetben valamennyi választófejedelem vegyen részt. Sem Állhatatos János, sem Brandenburgi György nem volt a szavak embere, és a császár kemény és indulatos magatartása sokkolta őket, nem tudtak minderre semmit sem felelni, ám a helyzetet Hesseni Fülöp közbelépése mozdította el a holtpontról, amikor előállt, és így szólt: „Legyen tudtára adva császári felségednek, hogy a mi papjaink nem hirdetnek semmi rosszat, és semmilyen új tudományt. Kegyeskedjék erről megbízottja útján meggyőződni, és csak utána intézkedni. Mivel V. Károly császár nem tudott – csak néhány szót németül, ezért lefordíttatta a testvérével a hallottakat franciára. A császár arcát elöntötte a vér és szemei haragosan villantak. Ekkor Brandenburgi György visszanyerte lélekjelenlétét, gyorsan odaállt a császár és Hesseni Fülöp közé és fennhangon így szólt: „Isten igéjét nem veheti el tőlem senki sem, inkább letérdelek azzal, hogy üssék le a fejemet.” Azzal lekapta a fejéről a kalapot, letérdelt és előre nyújtotta a nyakát, mintha a képzeletbeli hóhér munkáját igyekezne megkönnyíteni.
Ez a hirtelen támadt szó és mozdulat a robbanásig feszült ellentétet egy pillanat alatt kioltotta. A császár elmosolyodott, elhárító mozdulatot tett a kezével és minden német tudását összeszedve annyit mondott: „Först, nit Kop ab!” Azaz - Fürst, Nicht kopf ab! A fej nem le!
Vagyis nem lesz itt semmiféle lefejezés. Mindenki elnevette magát és az indulatos egymásnak feszülés helyét a higgadt jóakarat vette át. A császár pedig, hogy bizonyítsa, egyenlő mértékkel mér, meg akarta a katolikus papoknak is tiltani a prédikálást a gyűlés idejére.
A kialakult új helyzetben már Állhatatos János szász választófejedelem is az alázatos szerepéből kilépve merész javaslatot tett: „Kegyelmes Uram, nem lehetne a fordítottját elrendelni? Hogy mind a katolikusoknak, mind az evangélikusoknak adassék meg a prédikálás lehetősége. Ám a császár ebben már nem engedett. Brandenburgi György választófejedelemnek ez a tette, és annak nyomán ez a kialakult új helyzet és hangulat nyitotta meg az utat az Ágostai Hitvallás elfogadása felé.
A Nürnbergi Mária Templom harangtornyában látható a német-római császár szimbolikus figurája, jogart tart az egyik kezében, a másikban országalma. Néhány éve, amikor Nürnbergben jártam, éppen delet ütött az óra, és a császár szobra melletti kis ajtók megnyíltak, és sorra előléptek a vörös köpenyes hermelinpalástos választófejedelmek, harmad-akkora méretben, és szépen körbeforogták a császárt, annyiszor, ahány óra volt. Ahogy figyeltem a jelentet, a császár figurája körül forgó választófejedelmekkel, megakadt a szemem a dátumon. 1509-ben építették. Nyolc évvel a reformáció kezdete előtt. Mit is akart kifejezni ez az óraszerkezet, a maga figuráival? Minden a császár körül forog, még a választófejedelmek is, akik úgy táncolnak, ahogy a császár fütyül. Hát 1530-ban két választófejedelem egyáltalán nem akart már úgy táncolni, ahogy V. Károly fütyült. Mert az Ágostai Hitvallást – a császár minden rosszallása ellenére – két választófejedelem is – Állhatatos János és Brandenburgi György is aláírta, akinek lenyakazásra felkínált feje – és ez a tett utat nyitott az evangélikus hit hivatalos elfogadása előtt.
A mi kultúránk kifejezetten ezeket a történeteket nem gyűjtötte, vagy legalábbis nem módszeresen, és nem is tette meg az emlékezés és elmélkedés tárgyainak ezeket az eseteket. Talán az attól való félelem miatt, hogy a komoly ügyekhez nem illenek holmi anekdoták. Ebben talán nem voltak kellően körültekintőek és bölcsek az elődeink. De más – tőlünk távoli kultúrákban ezek éppolyan súlyt kapnak a hit és a vallás üzenetében, mint a – mi általunk is komolynak tartott – tartalmak. Sőt, ezek vették át a helyét az úgynevezett komoly tartalmaknak.
Két japán zen példázatot hadd idézzek
Az első így szól:
Egy katona azt kérdezte egy Zen Mestertől:
- Valóban van Paradicsom és Pokol?
- Te ki vagy? - érdeklődött a mester.
- Szamuráj vagyok. - válaszolt a katona.
- Te! Szamuráj! Miféle uraságnál szolgálsz te? Úgy nézel ki, mint egy koldus!
A katona felbőszülten rántotta elő kardját.
- Úgy! Szóval kardod is van! Talán untatlak, hogy le akarod vágni a fejem?
Erre a katona magasabbra emelte a kardját.
- Csak tessék. Nyitva a Pokol kapuja. - jegyezte meg a mester.
Ekkor a szamuráj leengedte a kardot és mélyen meghajolt.
- Csak tessék. Nyitva a Paradicsom kapuja. - mondta a Mester.
Ez annyiban kapcsolódik alapigénkhez, hogy a bölcsesség békeszerető – állítja Jakab. És a békesség melletti döntés végső soron élet és halál, kárhozat és üdvösség közötti választás is.
Most jöjjön egy másik:
Egy tanítómester azt mondta tanítványainak:
- Testvérek! Jobb egy lépéssel mélyebbre jutni a Tanításban, mint tíz lépésnyit szétszórni belőle. Többet ér egy arasznyi belsőleg megtett út, mint tíz arasznyiról prédikálni.
Erre egy másik mester így szólt: - Arról prédikálok, amit nem tudok csinálni; és azt csinálom, amiről nem tudok prédikálni.
Ebben a zen példázatban az első tanítómester azt az álláspontot képviseli Mint Jakab, alapigénk szövegének szerzője. A cselekedetek kell, hogy hitelesítsék azt, amit az ember hirdet. Azaz kevesebb beszéd, de több nemes, tiszta és békességet teremtő tett.
A másik mester, aki azt mondta, hogy arról prédikál, amit nem tud csinálni, és azt csinálja, amiről nem tud prédikálni -
formailag hasonlít Pál apostolnak arra a mondatához, hogy: nem azt teszem, amit akarok, a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok, a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn.” /Róm 6,19-20
Ez az utóbbi látásmód abból indul ki, hogy az ember végső soron nem ura a tetteinek, hanem egy felső erőnek engedelmeskedik.
Valójában azért van átjárás a két álláspont között – mégpedig Jakabnak abban a kifejezésében, hogy felülről való bölcsesség.
Hiszen ezzel az mondja ki, hogy a békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel terhes cselekedetek a felülről való bölcsesség, a fenti valósághoz kapcsolódó hit következményei.
Erről az Ágostai Hitvallásban így vall Melanchton: „A Szentlélek nélkül az emberi akaraterő telve telve van istentelen indulatokkal. Sokkalta gyarlóbb, semhogy Isten megítélése szerint jó cselekedeteket tudna véghezvinni. Ráadásul még az ördög hatalmában is van, és ez az embert különféle bűnökre, hitetlen gondolatokra és nyílt gonosztettekre ösztönzi.
Ezért a hit általi megigazulás tanítását dícsérni kell, mert megmutatja hogyan leszünk képessé jó cselekedetekre.
És végül a jó cselekedetek kérdését lezárva Melanchton János Evangéliumának azt a mondatát idézi, melyben Jézus ezt mondja tanítványainak: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.”
Igen, úgy ahogy a szőlőtő és a szőlővesszők hasonlatában is arról beszél Jézus, hogy az igazi jócselekedetek a hozzá való tartozás és a vele való kapcsolat következményei.
Jézus biztat minket is: hagyatkozzunk rá! Ha hiszünk benne, ezzel a hittel nem terhet veszünk magunkra, és nem is egy magasabb erkölcsi kötelességrendszer nyűgét, vagy igáját, hanem lehetőséget és erőt arra, hogy megtegyük azt, amit magunktól egyébként sem lennénk képesek megtenni. Ez a belátás, azt hiszem ez a felülről jövő bölcsesség. Ámen
