Böjt 1. vasárnapja

Szeretett Testvérek!

Gondolom nemcsak engem lep meg, hogy máris böjt 1. vasárnapja van. Az idő feltartozhatatlanul rohan, hamarosan itt a Húsvét. De hála Istennek, azért van még néhány hetünk, aminek ideje alatt készülhetünk, felkészülhetünk az ünnepre.

A böjti hetek. Mit jelent a számunkra ez az időszak, ez a néhány hét?

Számomra a böjt olyan, mint egy friss, tisztító szél, ami kisöpri a ködöt, a homályt, a reménytelenséget. Ugyanakkor tisztaság és egyszerűség. Megvan az esélye annak, hogy megszabadítson a felgyülemlett kacatoktól. Porosodó, már régóta nem használt tárgyaktól, láthatóktól és láthatatlanoktól egyaránt. Böjtben megvan végre az esélye annak, hogy kimozduljak a holtpontról. Abból a téli tunyaságból, amit a „nem-bírok-de-nem-is-akarok-változtatni” életérzés jellemez. Engem a böjti idő kibillent a minimumra csökkentett aktivitásból. A lelassult életfolyamatokból. A beletörődésből. És a gondolatokból tervek, a tervekből pedig elhatározás lesz. Esténként már egyre később jön el a mindannyiunkat próbára tévő sötétség, és napközben már érezni lehet a levegő enyhe melegét. Böjt arra indít, hogy mozduljak, tegyek, változtassak, akarjak.

És akkor, amikor megszületendőben van bennem, vagy talán mindannyiunkban mindez, akkor elhangzik Jézus megkísértésének története. Mi közünk van nekünk ehhez? Úgy érzem, joggal teheti föl bárki ezt a kérdést. Mi szükségünk van arra, hogy a tudatos változtatás küszöbén, amikor a tavasz közeledtével végre elég erősnek és elszántnak érzünk magunkat bármihez is, szóval, mi szükség arra, hogy éppen ekkor a Messiás belső küzdelmeit lássuk? Mennyiben segíti ez elő terveink kivitelezését? Ránk tartozik ez egyáltalán? Nem vagyunk-e illetéktelen behatolók, olyanok, akik a színfalak mögé kukucskálnak? Hiszen ezáltal olyasmibe nyerünk bepillantást, ami nem tartozna ránk. Mármint az, hogy az Isten Fia szenved. Kísértésnek van kitéve. Hát nem elég, hogy én magam folyamatosan ebben élek? Nem elég, ha önmagamba nézve minduntalan azzal kell szembesülnöm, hogy tudnám, hogy mi a helyes, vagy melyik út a jó út, de létezik egy ennél sokkal kecsegtetőbb is, ami nemhogy csak könnyebb, de jóval többet is ígér, szóval akkor mért kell még azt is látnom, hogy Jézus is hasonló cipőben jár, mint én. Bárki nyugodtan mondhatná azt, hogy „na, ez aztán már igazán nem tartozik rám”.

Hacsak, hacsak fel nem merül bennünk a kérdés, hogy esetleg ránk is tartozik. Mikor érezhetjük azt, hogy nemhogy csak közünk van, de igenis látnunk kell ezt a történetet is, ami egyébként kulisszák mögé való volna? Én úgy gondolom, hogy akkor, ha felismerjük azt, vagy a történet szavain keresztül belénk nyilall az, hogy ami itt Jézussal történik, az rólunk is szól. Rólunk legalább annyira, mint róla. Ha nem csupán egy rendkívüli ember belső küzdelmeit látjuk benne, hanem egy olyan folyamatot, ami velünk is ugyan úgy megtörténik. Akkor érezhetjük, hogy közünk van hozzá, ha saját kísértéseinket látjuk meg ebben a történetben.

Mert kísértései mindenkinek vannak. A sátán a kezdetektől fogva, folyamatosan vádolja azokat, akik Isten mellett döntöttek. Gondoljunk csak Jób történetére, vagy éppen az oltár előtt felolvasott igére, ahol Josua főpapot vádolja. Aztán az Újszövetségben ott van Júdás esete, vagy Péter árulása. Meg persze itt vagyunk mi is. A módszer, a tapasztalat vagy az ezekről való leírások, változhattak az évszázadok folyamán, egy azonban maradt ugyanaz: a kísértő célja akkor is és most is egy volt, mégpedig az, hogy elfeledkezzünk Istenről. Hogy eltérítsen az Ő útjáról, és menjünk a magunk feje után. Mert másik lehetőség, másik út, az mindig van. Ami könnyebb is, mutatósabb is, önállóbb is, látványosabb is. Éppen ezért nagyon is érintve vagyunk akkor, amikor Jézus megkísértésének története kerül elénk. Mert itt a mi életünk mintájára hangzanak el problémák, és az ezekre adott válaszok.

Az első kísértés a kenyérkérdés. És tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy ez konkrétan csak a kenyérre vonatkozik. Több ez itt annál. Ez egy gazdasági kérdés. A jólét és a biztonság kérdése. Szegénység, éhség akkor is volt, ma is van. Mindegy, hogy hol vagyunk, vagy merre fordítjuk a fejünket. Akár jóléti társadalomra gondolunk, akár a felzárkózni nem bíró országokra. De ne menjünk olyan messzire! Gondoljunk Magyarországra. Vagy gondoljunk a közvetlen környezetünkre. Esetleg magunkra. Ki a fene ne szeretne biztonságban élni? Ki ne szeretne stabilitást, ahol egyrészt van munka, és ennek a munkának meg is van a jogos fizetsége, amiből az ember elő tudja teremteni mindazt, amire az élethez szüksége van. Mondjuk adott esetben a kenyeret. Ez tényleg akkora bűn lenne? Úgy gondolom, hogy ez így önmagában nem. A kísértés mibenlétét sokkal inkább abban látom, hogy ha csak erre koncentrál az ember. Ha nem számít más, csak az, amit fel lehet mutatni, amit meg lehet mérni, meg lehet számolni. És ami a másik ember szemében csillog, vagy ami a lelkében van, az semmit sem ér. Ha Jézus minden erejét, minden képességét arra fordította volna, hogy megoldja a szegénység kérdését, és enni adjon az embernek, lehet, hogy a fizikai szükségleteiket ugyan kielégítette volna, de a lelkieket nem. Mert nemcsak fizikai éhség létezik, hanem van lelki éhség is. Létezik Isten-éhség is. Jézus, amikor Mózes szavait idézi, miszerint: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”- ennek az éhségnek a csillapításáról beszél. És szükségünk van Isten szavára. Szükségünk van az útmutatására, a biztatására, a vigasztalására. Arra, hogy érezzük a jelenlétét életünkben. Hogy szólhassunk hozzá, hogy elmondhassunk neki mindent, ami bennünk van.

A második kísértés az Isten iránti engedelmesség. Na ez az, ami igazán megtévesztő tud lenni. Mert ezt a legnehezebb átlátni. Már a csábítás szavai sem hétköznapiak, a 91. zsoltár gyönyörű szavait idézi a kísértő:”Megparancsolta angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” Micsoda biztonságérzet ez! Milyen nagyszerű dolog, ha az embernek nem kell energiát pazarolnia arra, hogy retteg, hogy gyanakszik, vagy valami közelgő rosszat sejt, hanem a „Mindenható árnyékában” pihenve élhet. Tudja, kitől kapta életét és tudja, hogy ugyanattól minden jót meg is kaphat. Tenyeréből nem eshet ki semmilyen körülmények között, szeretete átfogja és betakarja őt. Éppen ezért rábízza magát és az útra figyel, amelyen járnia kell. A tettekre figyel, hogy rajta keresztül mások hogyan kaphatnának valami krisztusit. Egész egyszerűen, az Isten szeretetébe rejtett emberként éli életét.

Hogyan lehet mindezzel visszaélni? Miért is kellett volna Jézusnak levetnie magát a párkányról? Azért, hogy megmutassa, hogy bizonyítsa bizalmát az Atya iránt. Hogy demonstrálja erős hitét. Hogy mindenki pontosan lássa, hogy aki hisz az Istenben, és akit az Isten őriz, azt nem érheti baj. A kísértő szerint ez lenne a hit merészsége. Erős hitel elérni, hogy ne érjen baj. A hit pedig akkor merész, ha mer akarni. Mindent. Szakmai sikert, luxus életformát, gátlásaim és fogyatékosságaim levetkőzését, utamból minden göröngy elsöprését, gyengeségem ellenére határozott fellépést. A kísértő szavai ezt mondják: had lássuk, mit tud a hited! Hiszen minden csak azon múlik, hogy mennyire erős.
És itt van a csavar, Testvérek. Merthogy minden éppen azon múlik, hogy kinek tartod Istent. Uradnak, aki jótetszéséből szép napokkal, vagy elhordozandó terhekkel látogat meg, vagy egy kívánság automatának, amibe beledobod a megfelelő érmét, és hipp-hopp, máris teljesül minden. És kinek tartod önmagadat? Isten sokra hivatott gyermekének, vagy a saját akaratát másokra rákényszeríteni akaró agresszív diktátornak? Az hiszem, ezeket a kérdéseket kell mindenkinek végig gondolnia, akinek fülébe duruzsolja a kísértő, a 91. zsoltár szavait.

A harmadik a hatalom kísértése. A Messiástól a zsidóság azt várta, hogy helyreállítsa Izrael politikai hatalmát, és ennek következtében a birodalom nagysága előtt meghajoljanak azok, akik most a nép fölött uralkodnak. Ennek értelmében Jézusnak úgy kellene működéséhez hozzáfognia, hogy kemény kézzel átveszi a hatalmat. De Jézus tudta, hogy ez a fajta hatalomátvétel legfeljebb önkényuralmat szül, és köszönőviszonyban sem lenne azzal az Isten országával, ahol az ember megérintettségén, Istenhez való odaszeretésén, vagy személyes döntésén van a hangsúly. Éppen ezért hazug minden hatalom, ami önkénnyel akarja megnyerni magának híveit. Ami úgy éri el célját, hogy közben másokat semmibe vesz és eltipor. Látott már ilyet eleget ez a világ.
Itt már nincsenek igaznak csengő szavak, itt már lehull az álarc, és keményen nevükön neveztetnek a dolog. „Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.”Most végleg megbizonyosodhatunk arról, hogy mindvégig az első parancsolat volt a tét: Kicsoda számodra Isten? És Jézus válaszol: Egyedül az Isten az Úr.
Ez a hitvallás azonban –a mi esetünkben- nem könnyen látszódik mindennapjainkban. A gonoszság győzelmét üli: el lehet némítani az igazságot, alapvető erkölcsi törvényeket lehet büntetlenül semmibe venni, nincs magyarázat katasztrófákra és tragédiákra, embersorsokat pedig végképp nem az igazság kormányoz. Kicsoda itt az Úr? Sajnos sok esetben a gonosz bitorolja a hatalmat: megtéveszt, elvarázsol, vagy éppen mindent eltakar. És mi könnyen elbizonytalanodunk. Elképzelhető lenne, hogy mégis ő kormányozza a világot….? És amint elhisszük, hogy a világban csakis gonosz eszközökkel lehet érvényesülni, és bármit elérni, és elhisszük, hogy ez a világ rendje; ha azt gondoljuk, hogy Isten normái a templomba valók, és már hétfőn érvényét veszti a szeretet és az irgalom parancsa; ha száműzzük életünkből a megbocsátást és a jóakaratot, és elhisszük, hogy ez csak így lehet és sehogy másképp, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy sikerült velünk elhitetnie, hogy a világ kormányzása az ő kezében van.

De Jézus nem dől be neki, és nem mond le az Atyával való kapcsolatáról. Sőt! Egyedül csak ahhoz ragaszkodik. Számára ez az orientációs pont, éppen ezért lehet ez a mi tájékozódási pontunk is.

Szeretett Testvérek, azt hiszem, kísértés akkor ér minket, amikor nagyon közelinek látszik az, amire vágyunk. A böjti hetek talán alkalmat nyújtanak arra, hogy mérlegre tegyük ezeket a vágyakat, és megvizsgáljuk őket, hogy fejlődésünket szolgálják-e, vagy az esedékes tavaszi lelki nagytakarításban a többi kacattal együtt kukába kerüljenek.